Gravity rounds

Pontosan egy hónapja ébredtem először Buffaloban. Akkor még az indulás körüli zűrzavar, az elkeveredett DS-2019, a sürgősségi vízuminterjú és a hosszú utazás járt a fejemben. Az érkezésünk után pár nappal, még a gyakorlatok megkezdése előtt meghívást kaptunk a magyar moziba. Itt egy 70-es évek végi filmet néztünk meg és megismerkedtünk a helyi magyar közösség egy részével. A rendszeresen megrendezett mozin kívül a magyar mise a másik találkozási pont, itt Éva néni mutatott be minket.

Első gyakorlatomat a Buffalo General Hospital-ben töltöttem neurológián. A gyakorlat egy előadással kezdődött a neurológiai betegvizsgálat alapjairól, majd az amerikai diákokkal együtt megkaptuk a tankönyveinket és elindultunk az osztály felé. Legalábbis ekkor még ezt hittem, hamarosan kiderült, hogy a neurológia itt teamekben működik és a betegek a sürgősségitől az intenzíven át a rehabilitációs osztályokig bárhol lehetnek, akár éppen dialízisen is.  Második napomon már 7-re kellett beérnem a rezidens szobába, ekkor kezdődik az éjszaka érkezett betegek megbeszélése. A megbeszélés után az általános és a stroke team szétválik, első két hetemen az általános team tagja voltam. A nap következő pontja a betegek szétosztása a rezidensek és az orvostanhallgatók között. Ezt a chief resident végzi el, nekem is jutott minden napra 1-2 beteg.  Az anamnézis felvétel és a betegvizsgálat után át kell nézni a korábbi leleteket és ezek alapján kell referálni az attendingnek. Érdemes megkérdezni a rezidenseket, hogy az aktuális attending milyen sorrendben szereti az információkat, vagy vannak-e egyéb szokásai, például gyűjti-e a betegek vonalkódos matricáit. Miután mindenki elmondta a saját betegeit, megkezdődik a rounding, Dr. W-tól származik a gravity rounds elnevezés, vele mindig a legfelső emeleten kezdtük el végig járni a betegeket és délután 5 körül jutottunk el a legalsó szintre, ahol a sürgősségi osztály működik. Általában itt ér véget a nap, kivéve ha lake effect snow riasztás van érvényben, ilyenkor a medikusokat korábban hazaküldik. Két hét alatt sok érdekes esetet és ritka neurológiai betegséget láthattam.

A Karácsonyt Buffaloban töltöttük, Szenteste S.-ék hívtak meg minket vacsorára, majd 25.-én V.-ékhez mentünk ebédre. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, családiasabb volt a hangulat és a következő hétre elég finomságokkal láttak el minket.

A gyakorlat második felét a stroke részlegen töltöttem, a napirend megegyezik az általános neurológiáéval, ezt a stroke call-ok tudják megszakítani. Ilyenkor a rezidensekkel közösen rohantunk a beteghez a kórterembe, a CT-be vagy éppen az MR vizsgálóba. A stroke teamben több idő jutott az aktív oktatásra, előfordult, hogy egy cikkről kellett beszámolnom, majd ezt az attendinggel beszéltük meg. A képalkotó vizsgálatok értékelésébe is jobban bevontak, valamint többször elhangzott a kérdés, hogy adnék-e a betegnek TPA-t. A gyakorlat végén Judittal meg kellett írnunk a neurológia tesztet, ami szerencsére mindkettőnknek sikerült. Összességében nagyon hasznos volt az itt eltöltött 4 hét, sokat tanultam és egy jó hangulatú csapattal tudtam együtt dolgozni.

A kórházon kívül eljutottunk még a Niagarához az egyik itteni magyar diák jóvoltából, korcsolyáztunk a Rotary Rink-en, voltunk moziban, meglátogattuk a méltán híres Anchor bárt és a Picasso kiállítást is megnéztük. A következő gyakorlat megkezdése előtt még S.-ékak köszönhetően elmentünk síelni. Télen is megéri Buffaloba jönni. 

Oroszlány László

2017. január 12.

Új környezet, emberek, ingerek

Minden más itt, mint amit otthon ismerünk és tudunk. Az első pár napot úgy tudom jellemezni mint egy gyorstalpaló, a többiek (előző turnus illetve az itt kint élő magyarok) próbáltak minél több tudást/tanácsot átadni. Mit lehet, hogyan, mikor és hol. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy hálásak vagyunk. Könnyen elveszettnek érzi magát az ember egy teljesen ismeretlen városban. A mítosz igaz: a tömegközlekedés nem a legideálisabb, de még a legnagyobb hóviharban is jött a busz (amiért szintén nagyon hálásak voltunk). Eltelt pár nap, hét és kezdünk otthonosan mozogni ebben a távoli világban.

Amikor megérkeztünk, velünk együtt megjött a hideg és sajnos ez is igaz volt, a tél kemény. De bátorítok mindenkit aki szereti a havat, a fehér Karácsonyt,  a síelést meg persze a járdán való korcsolyázást kórházba menet  - ne hagyja ki ezt a lehetőséget. 

A kórházban sebészet gyakorlattal kezdtem, együtt voltam Zsófival gastrointestinalis részlegen. Ennek ellenére a legtöbb műtét amit láttam, amiben asszisztáltam pajzsmirigy/mellékpajzsmirigy volt.  Mindenhol érzékeltem, hogy ez nem Magyarország, de a kórház volt számomra az egyik legnagyobb megdöbbenés. Összehasonlíthatatlan az otthoni infrastruktúrával, eszköz készlettel de nem csak az anyagi része más. A gyógyítás betegközpontú, ha egy beteg az ambulanciára érkezik egy-másfél órát foglalkoznak vele, a nővér, a szakorvos és a főorvos. Az orvos-beteg kommunikáció új értelmet nyert számomra.

Ezalatt az egy hónap alatt is eljutottunk sok helyre, második hétvégén Adorján elvitt minket a Niagara vízeséshez, kis kötelező vásárlásra az ottani outletbe. A vízesés gyönyörű, elképzelhetetlen nekem hogy milyen erők mozdulnak meg ott. Buffalo nagy része még felfedezésre vár, a hidegben nehezen vettük rá magunkat, hogy sétálgassunk. De voltunk korcsolyázni, voltunk a Canalside-on és moziban is.

Bár itt Karácsonyoztunk és természetesen hiányzott a család, két nagyon kedves házaspárnak köszönhetően nem voltunk “egyedül”. Tőlük kaptuk itt a legnagyobb ajándékot: az otthon érzését (meg persze sok finom ételt). Az újévet itthon ünnepeltük. Áthívtuk az ötödik medikát is, Elit akivel jött a lakótársa Nadeem, az este nagy részében beszélgettünk, sokat ettünk. Megfőztem életem első lencsefőzelékét, ami hála Zsófi anyuka receptjének egész jó lett.  A lakásból láttuk a tűzijátékot, mivel magasan van a lakás és belátni Buffalo egy részét.

Most pénteken elmentünk megnézni a Picasso - A művész és a modelljei- kiállítást az Albright-Knox Art Galleryben, ezen kívül ami engem megfogott a Rosaly Drexler kiállítás volt. 

Merkel Eperke

2017. január 12.

Gyermekneurológia

Kisebb-nagyobb nehézségek ellenére december közepén megérkeztem én is Buffaloba. A gyakorlat előtti vízum ügyintézés és egyéb papírmunka nem egy leányálom, de idővel megszépül ez is.

Az első hónapot a Women and Children’s Hospital of Buffalo gyermekneurológiai osztályán töltöttem. A gyakorlat megkezdése előtt Éva néni készségesen segített az elintéznivalókban és a kórház megtalálásában. Izgatottan indultam útnak hétfőn reggel, a kórház folyosóján tekeregve kerestem a Neurology feliratot, de sajnos az egy teljesen üres épületszárnyba vezetett. Kiderült, hogy ott csak délután lesz ambuláns rendelés, s nekem azt a konferenciatermet kellett volna megtalálnom, ahol a reggeli megbeszélés és az előadások folynak, emellett a konzultációk kiindulópontja és a rezidensek főhadiszállása. Legtöbbször 8:30-ra kellett bemennünk és 9 körül kezdtük a konzultációkat a különböző osztályokon fekvő gyerekeknél. Alapvetően mindig egy kis csapatként mozogtunk együtt a rezidensekkel, átlagosan 4-5 beteget láttunk így a nap folyamán – ami valószínűleg csak az ünnepek idején ilyen csekély... Ezentúl nem fog gondot okozni a különböző görcsrohamok és epilepsziák elkülönítése és az újszülöttek neurológiai vizsgálata sem. Emellett több érdekes esettel is találkoztam, s egy-egy ilyen érdekességről előadást is kellett tartanom a csütörtöki osztályos konferencián. Így alakult, hogy teljesen beleástam magam a hemimegalencephalia szakirodalmába és a vagus ideg stimuláció csecsemőkori alkalmazásába.

Az intenzív osztály kórtermei: egymás mellett húsz ilyen teljesen elkülöníthető blokk sorakozik.

A nővérek itteni "lázlapja", avagy az elektronikus dokumentációt szolgáló kis, mobilis asztalon lévő számítógép, amit itt "cow"-nak neveznek.  Átadáskor például 4-5 ilyen számítógépet összetolnak, és úgy beszélik meg a történteket. Szerintem olyan, mintha droidok lennének.

Napról napra csodáltam a kórház felszereltségét, a betegek kényelmét, az ellátó személyzet „hadseregét”, a tájékoztatás részletességét és az orvos-beteg kommunikációt. Minden egyes beteg külön kórteremben van – saját mosdóval és a hozzátartozóknak kihúzható fotelekkel -, egyedül a NICU súlyos állapotú újszülöttjei vannak 4 ágyas kórteremben – mellettük minden babára 1 nővér jut. Az egészségügyi személyzet hierarchiáját már többen említették a blogon korábban, viszont az csak itt élőben tudatosul, hogy tényleg rengeteg nővér, rezidens, szakorvosjelölt és szakorvos fordul meg egy-egy beteg körül, és Mindenki Mindent elektronikusan dokumentál. A gyógyszer elrendelését, a gyógyszer beadását, a gyógyszerszint mérését, a vérvételt, a minta elküldését a laborba… A betegvizsgálat a rezidens által, majd ugyanez a szakorvos által… A szülők tájékoztatása során mindig van ideje és helye annak, hogy a szülők beszélhessenek aggályaikról, feltehessék kérdéseiket, elmondhassák az ő preferenciájukat a kezelést illetően. A kommunikáció itt olyan, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Amolyan rendszerszintű az odafigyelés és az empátia. 

Niagara vízesés télen

Séta a Canalside-on (azt hiszem, sosem fáztunk még ennyire, a parton ugyanis iszonyatosan erős a szél). 

A gyakorlatok mellett azért igyekszünk kimozdulni, ha az időjárás engedi. Voltunk korizni a Rotary rink-en, sétáltunk a Canalside-on, megnéztünk egy Picasso és múzsái nevű kiállítást és a Theodore Roosevelt múzeumot, az új évet egy vasárnapi brunch indította be és az eredeti buffaloi csirkeszárnyat is kipróbáltuk. Jelentjük, hogy a Niagara vízesés nem fagyott be, de a környékén mindenütt jégcsapok lógnak és a torontói CN tower is áll még.

Kókai Judit

2017. január 7.

Tél. Tél... Tél!

Amikor megkaptam a végső Buffalo-i turnusbeosztást, az első dolgaim között szerepelt, hogy elmondjam egy régi kollégista társamnak, Edének, hogy én is télen jövök, úgy ahogy ő 4 évvel ezelőtt volt. Ede hatalmasat nevetett és annyit mondott, „Nem baj Zsófi! Jó lesz.” Ekkor egy kicsit elkezdtem aggódni, pedig addig azt gondoltam, hogy végre láthatok rendes telet és nagy havat!

A papírmunkát már jó előre elkezdtem intézni, mert közvetlenül Buffalo előtt még Erasmuson voltam. A vártnál sokkal könnyebben ment minden, a vízumom már szeptember végén a decemberi indulást várta.

Idefelé 5 napot New Yorkban töltöttem, amit mindenkinek ajánlok! Az a legegyszerűbb és legnyugodtabb is egyben, ha idefelé és hazafelé is úgy veszitek a repülőjegyet, hogy pár napot töltötök abban a városban, ahol így is, úgy is át kell szállni. Hazafelé három napot Washingtonban fogok tölteni.

Az érkezésemkor Eperke és Laci már itt voltak, Judit később csatlakozott. Első napunkat (turnus kezdés előtti hét csütörtök) Éva néninél és az egyetemen töltöttük. Biztosítás, regisztráció, kitűző készítés, egészségügyi vizsgálatok... Nagyon nagy szerencsénk volt az előző turnussal, mivel volt autójuk, és a második buffaloi napunkon elvittek minket bevásárolni. A lakást feltöltöttünk nyersanyaggal, amiről azt hittük, ki fog tartani egy egész hónapig.

Sajnos karácsonyra kifogyott a raktár, ezért duplán örültünk amikor a S. és a V. család is áthívott minket karácsonyozni. Nagyon kedves volt Tőlük a meghívás, emlékekben gazdag estét töltöttünk velük. S. családtól pedig névre szóló ajándékot is kaptunk, ami hihetetlenül figyelmes volt. Karácsony után pedig meglátogatott minket Judit barátja, akivel újra el tudtunk menni feltölteni a készleteket.

Mindenképpen érdemes barátkozni olyan buffaloi magyarokkal, akiknek van autója, mert a lakáshoz közeli boltok jóval drágábbak mint a kintebb lévő óriás üzletek, a választékról nem is beszélve. Autóval rendelkező buffaloi magyar ismerőseink száma már három! A fuvarozásért cserébe főtt étel jár és társaság. A fiúk nagyon jó vacsoravendégeknek és Activity társaságnak bizonyultak! A fuvarozások aránytalanul oszlanak el, mivel Ádám és Adorján az ünnepekre hazautaztak. Így Nándi tesz eleget az ünnepek alatti igényeinknek, már kétszer is elvitt minket moziba. Köszönjük! Adorján a második hétvégénken a Niagarát mutatta meg nekünk. Ádámot pedig már nagyon várjuk vissza. Amikor először találkoztunk, azt mondta ha bármi kell, például villanykörte az állólámpába, csak szóljunk. Jót nevettünk. De most tényleg szükségünk van villanykörtére az állólámpába, és a közeli Walgreensben ilyen típusú sajnos sincs.

Az ünnepek közelsége nem csak a magyar barátaink hiányában érződik, hanem a kórházi elfoglaltságunkban is. Epivel hasi sebészetet csináltunk, és az elmúlt egy hétben az esetek száma a harmadára csökkent, a legtöbb orvos egy napos helyen pihente az év fáradalmait.

Egy héten négy napot töltünk a műtőben és egyet az ambulancián. A legnagyobb meglepetést nekem az ambulancia okozta. Hihetetlen minőségű ellátást kapnak a betegek minden egyes kórházi látogatásuk során. Az ambulancián legalább 3 egészségügyi dolgozó foglalkozik velük, a betegek felvilágosítása és az orvosi kommunikáció kétségkívül példaértékű.

Egyenlőre még nem fejeződött be a sebészet gyakorlatom, ezért a gyakorlatról és kórházról a következő bejegyzésben írok részletesebben!

Ui.: Egyenlőre még elkerült minket a méteres hó, de én már nagyon várom!

Drobni Zsófia
2017. január 12.

Sebészeti tér-idő kontinuum

Kedves Olvasó,

 szeretnélek most megkérni arra, hogy a kedvemért engedd el a megszokott közegedet, még pedig a teret és az időt. Felelőtlen dolog ilyet kérni, hiszen minden emberi lény ebbe a kettőbe kapaszkodva tájékozódik ezen a bolygón, de most a játék kedvéért tedd meg ezt nekem. Azért kezdem mondandómat ilyen furcsa kéréssel, mert történetem szereplői akarva-akaratlanul átlépték ezeket a korlátozó tényezőket. 

Kedves Olvasó, ismerd meg Zsuzsikát. Lelkes, barna szemek, göndör, barna haj, kissé nyúlánk termet. Bár ezen attribútumait most pont nem látjuk, mert épp maszkban, az altató orvos felőli líra mögül kukucskál egy szívbe, egy nyitott, még dobogó szívbe. A barna szemekben tisztán csillámlik vissza a műtő ledlámpáinak fényével megvilágított nedves felületű, élő szerv. Zsuzsika soha nem látott még ennél szebbet és érdekesebbet. Tudniillik főhősünk 20 éves, nyár van, és éppen befejezte az első évet az orvosi egyetemen. Most ápolástani gyakorlatát tölti a Honvédkórház Szívsebészeti osztályán, és olyan szerencséje volt, hogy már első nap levitték a műtőbe nézelődni. Zsuzsika ennek nagyon örült, már akkor tudta, hogy ha valamiben, akkor a nézelődésben nagyon jó. Arra azonban nem számított, hogy a gyönyörűséges kék szemű szívsebész rezidens fiatalember szemeinél sokkal szebbet fog látni. Arra készültek a sebészek, hogy megállítsák a szívet. „Meg fogják állítani, ezek meg fogják állítani.”- gondolta, és a saját szíve egyre gyorsabban kezdett verni a gondolattól. És bizony megállították, és csövekre kötötték, és a betegnek nem dobog a szíve, hanem egy gép cseréli az oxigént a vérében. „Ez csoda.”-gondolta.

Itt hagyjuk most Zsuzsikát az álló szív felett egy pillanatra. Szeretném bemutatni Idát. Ida éppen nem érzi a jobb kezét és a bal csuklója már 10 perce remeg, de még tart. Próbál mindeközben nem rákönyökölni az altatott beteg arcára, de nehezen megy. Ida 23 éves, talpraesett negyedéves orvostanhallgató, aki sebészet gyakorlatát éppen Neuss-ban, Németországban tölti. Épp a műtőben küzd, egy pajzsmirigy műtéten asszisztál a beteg feje felől. Mai napon ez a harmadik pajzsmirigy műtét, a fém eszközök már benyomatot hagytak a kezén, és a műtős köpeny alatt, a két hosszanti hátizom között már csorog le az izzadtság, de az nem lehet, hogy szóljon, hogy nem bírja. Nőkkel műt, ha ők bírják, ő is bírja, ha remeg, ha nem remeg, akkor is. „Utálom a pajzsmirigyeket, utálom a strumákat, sőt a jódot is utálom, meg hogy a németeknek nincs elég. Talán ha a beteg állán kicsit megpihentetném a kezem....na, jó, nem, kibírom.” Ilyen gondolatok között hagyjuk most Idát magára a német pajzsmirigyek eltávolításával.

Következő szereplőnk Petya. Petya körül minden kék, sötétkék műtősruhában és világoskék műtősköpenyben van ő maga is. Petya éppen egy 3 kilós női mellett fog két kézzel, illetve a testével pedig az irányába megdöntött műtőasztalt támasztja, hogy a kissé túlsúlyos beteg ne csússzon le az asztalról. Neki azt mondták, hogy erre vigyázzon, illetve a mellre, amit a kezébe adtak. Petya már tapasztalt, tudja, hogyha ők azt mondják, akkor annak úgy kell lennie. Jól áll neki a sötétkék, megy a barna fizimiskájához. Petya 25 éves szigorló orvostanhallgató, és jelenleg Buffalo-ban (USA) tölti sebészet gyakorlatának egy töredékét. Egy mastectomián asszisztál éppen. „Ha a beteg lecsúszik, tuti nem tudom megtartani, ez egyszerű fizika. De a mellét még megtartsam? Akkor végülis a fele munkát elvégeztem, amit rám bíztak. Milyen morbid gondolat ez, de akkor legalább a műtéti terület nem fertőződne. Az is valami.” Petya mentségére szóljon, hogy 5 és fél év orvosi megbolygatja kicsit az emberi elmét, ezért gondolkodik érdekesen a szituációkról és a világról. Ebben a kellemetlen pozícióban hagyjuk most Petyát. 

Utolsó szereplőnk Zsuzsi. Zsuzsi éppen egy kamerát tart, teljesen rossz irányban, mert a fent az lent van és a jobb meg balra van. „Mit nem ért ezen kedves?” – mondja neki kedves hangon egy idősebb sebész, ahogy átveszi Zsuzsitól a laparoszkópos kamerát. Zsuzsi asszisztált már laparoszkópos epehólyag-eltávolításon, de ma reggel kifejezetten tompa és buta szegénykém. Pedig Zsuzsi lassan végez az orvosival, már csak fél év választja el a céltól, igazán nem kellene butának és tompának lennie. Zsuzsi körül minden zöld, ami nem annyira áll jól neki, mert a barna fizimiskájával úgy néz ki mint egy inverz fa, csak a barna van felül és a zöld alul, mindenhol. Főhősünk 25 éves és éppen utolsó hetét tölti a szigorló év sebészet gyakorlatából a Honvédkórház Általános Sebészeti osztályán. „Akkor az lesz, hogy hazamegyek, befejezem a szakdoga bevezetőt, aztán átnézem azt a 10 tételt sebészetből, na jó 20-at, úgysem fogok 20-at, miért hazudok magamnak?” Zsuzsinak karikásak a szemei, és mivel általános insominában szenved, kissé zavart, furcsa benyomást kelt az ismeretlenben. Pedig Zsuzsi szereti a betegeket, és szereti az orvostudományt, mai napig izgatottá tud válni az emberi test csodái láttán,  Zsuzsi csak fáradt. 

Vége van a napnak, Budapesten, Neuss-ban és Buffalo-ban is. Főhőseink klumpáikban végigcsoszognak a már kiürült műtősor folyosóján, illedelmesen köszönnek az amúgy is ismeretlen, de műtős ruhában felismerhetetlen személyzet tagjainak, és végre a női öltözőbe jutnak.

Elsőként Zsuzsika érkezik, nagyon izgatott. Minden, amit várt, és amire számított, mikor elhatározta hogy orvos lesz, beigazolódott. (Szó se essék róla, hogy ezen izgatottsága alább  hagy, amint kiderül, hogy mágneskártya híján a műtősrészlegen ragad este nyolcig bezárva, de történetünk idáig nem követi az ő sorsát.) Másodikként Petya lép be, a mastectomia után még két anyajegy eltávolításon is asszisztált. Petya is izgatott, hiszen Amerikában csinál gyakorlatot, jól érzi magát, és rengeteg új dolgot lát nap mint nap. Nem beszélve arról, hogy addig sem kell szigorlatoznia, amíg 7500 kilométerre van Magyarországtól. Harmadikként Zsuzsi toppan be, azonnal leül egy padra, hátradől a régi öltözőszekrényen koppan a feje, becsukja a szemét és a szakdolgozatára gondol, mostanában csak arra. Utolsónak Ida érkezik, Németországban jól megdolgoztatják, aznap négy pajzsmirigy műtéten volt. A kezeiben olyan izmok fájnak, amik létezéséről csak az anatómia miatt tud. Zsuzsika kezdi a bemutatkozást, és ha már egy elkezdi, az illem megkívánja, hogy mindenki bemutatkozzék.

-Az orvostudomány a legcsodálatosabb dolog a világon, nem lányok? – kérdezte Zsuzsika csillogó szemekkel az öltözőben összegyűlt kis csapatot.

Petya csendben elmosolyodott és arra gondolt, hogy vajon Zsuzsika ezt fogja-e majd gondolni a szigorló évben is.

-Persze, hogy az – válaszolta Petya egy szelíd mosollyal az arcán, és megvakarta a homlokán levő vájatot, amit a műtőssapka hagy.  Ida mindeközben görbe háttal  ül, ő is a régi fémszekrényeknek támaszkodva és érzelemmentes arccal bámulja nyitott merev kezeit. Majd lassan ökölbe szorítja és újra kinyitja őket. Mindeközben csendben, fájdalmasan szisszen egyet, de a kérdés nem jut el a tudatosulásig. Zsuzsi csendben szuszog, még mindig csukott szemmel, azonban nyitott szájjal, a fejét pihentetve a szekrénysoron. Valószínűleg már a diplomaosztóról álmodik.

Zsuzsika kissé elkeseredik, hogy nem talál viszonzásra  lelkesedése, ezt észrevéve Petya határozottan Zsuzsika vállára helyezi a kezét.
-Csodálatos, tényleg az. – mondja ugyanazzal a szelíd mosollyal elengedi a fiatal lány vállát, feláll a rozoga fapadról, letépi a még nyakában lógó maszkot, és elkezd átöltözni.

Petykó Zsuzsanna Ida
2016. december 29.

Az utolsó együtt töltött hónapunk

Fájó szívvel kezdtünk neki az utolsó hónapunknak. Már- már annyira összenőttünk négyen (Lilla, Zsuzsi, Bori és én), hogy elkezdtünk azon aggódni, hogy miként fogjuk megállni helyünket a mindennapi miliőnkben otthon egyedül. Így hát elkezdtünk egy hadműveletet, még nevet is adtunk neki: disatteching operation.

 Ez nem várt módon még inkább közelebb hozott minket, és megteremtette azt a pánik hangulatot, aminek eredményeképpen általában a három kihasználatlan kanapé helyett egyen ült mindenki, az esti filmnézésekre pedig külön matracot helyeztünk a földre, hogy ne kelljen külön székekről nézni és egyéb, önállósodást igencsak megteremtő trükkök érkeztek mindennapjainkba. De szerencsére ahelyett, hogy eluralkodott volna rajtunk a pánik, inkább útnak indultunk és elautóztunk Philadelphiába, egy utolsó, közös, nagy élmény átélésének reményében, ami nem más, mint egy Norah Jones koncert a város zeneakadémiáján! Alig érkeztünk meg S. Istvánhoz és feleségéhez, Enikőhöz, akik voltak olyan hihetetlenül kedvesek, hogy vendégül láttak minket és szeretettel fogadtak, már rohantunk is tovább a koncertre. Éppen beestünk, de még nem maradtunk le semmiről: a kiskorunk óta hallgatott jazz énekes élőben előttünk. Aztamindenit. Két órán át játszott, énekelt, a közönség mozdulatlanul nézte (na jó, néha talán vele dalolt- legalább is próbált). Akkora élményt jelentett nekünk, mint kevés más dolog, kivéve talán számomra a másnapi kórház bemutatás. S. doktor megmutatta nekünk az IVF labort, amihez hasonlót még sosem láttam. Azt hiszem rögtön beleszerettem, hát amikor egy dedikált könyvvel ajándékozott meg István, amit ő írt a nőgyógyászatról. Annyira köszönöm ezúton is! A másnapot végig kirándultuk, majd együtt töltöttük az estét a vendéglátóinkkal, hogy picit jobban megismerhessük egymást: Kolbászt ettünk és boroztunk, hát mi mást csinálna négy magyar Amerikában? J

Hazaérkezve még egy hetünk volt a közös életünkből, a búcsúesténket könnyek közt töltöttük. De azért van egy jó hírem is: megismerhette egymást négy addig idegen ember, akik ebben a pillanatban is együtt ülnek egy asztalnál és intézik a mindennapjaik ügyes- bajos dolgait, most már Budapesten. Ezt megtartjuk! J Köszönjük, HMAA! Mindent bele, következő buffalós diákok, nagyon jó dologba kezdtetek bele, de ha mégsem értek rá elmenni, mi bármikor beugrunk! :)

Merkely Petra

2016. december 29.

Utazások hónapja

Az októberi, novemberi időszak az utazások hetei voltak: Jártunk Sarasotában, Floridában a méltán híres HMAA konferencián, Bostonban és  voltam Washingtonban a családommal. Nem is tudom hirtelen, melyikről írjak, annyira nehéz kiemelni egyet közülük! Kezdjük hát az elején, mindegyikről egy picit.

Nagy izgalommal vártuk Sarasotát, hiszen tudtuk, hogy először fogunk majd előadni angolul, nem tudtuk, hogy mennyit kell majd dolgozni, de főleg azért, mert alig vártuk, hogy végre mi is átéljük azt, amiről annyit hallottunk: a HMAA konferenciát. Én 2015 őszén vettem részt először, ahova a családommal mentem, mégis inkább buliból állt, mint munkából és előadáson feszengésből. Ott tapasztalhattuk meg, hogy az orvosok is éppen olyan emberek, mint a medikusok (de ezt azért itthon nem híreszteljük!). Csak, hogy értsétek, mire gondolok, este együtt koccintottunk, nevetgéltünk egy nagyon kedves férfival, akiről amikor kiderült, hogy ő az egyik orvosi egyetem biofizika intézetének vezetője, szinte rá sem mertük nézni- egészen addig, míg ki nem hívott minket egy vérre menő strandröpi meccsre másnap a parton. De az sem volt mindennapi élmény, amikor a Magyarországon sosem élt amerikaiak lazán lepipálnak minket az éjszaka az óceánparton népdalokat játszó zenekarral való éneklésben, majd összekapaszkodunk húszan és együtt táncolunk közben. Hát ilyen ez a Sarasota: az előadások színvonalasak, az esték pótolhatatlanok. Jövünk legközelebb is!

Ezt követte a  washingtoni látogatásunk, ahova testvéreimmel, családommal mentem. Három nap alatt körbejártuk az egész fővárost, amolyan levezetésnek a sarasotai bulimaratonok után, egészen pontosan napi 25 kilométereket tettünk meg lábon! Visszatérve Buffaloba napokig járni nem tudtam, de bármikor újra csinálnám- nem is kérdés.

A hónap utolsó útja Bostonba vitt minket, ezt már újra négyen tettük meg a lányokkal. Ez a város mind közül a kedvencem, imádom a hangulatát, a kikötőket, a tengeri herkentyűket, a Harvardot és környékét, ahol legalább egy napot el is töltöttünk persze (felét csak a könyvtárában!). Egy kedves ismerősünk fogadott be minket erre a három napra, ami egészen elhanyagolható szívesség ahhoz képest, hogy bevezetett minket az amerikai foci rejtelmeibe: ezúton is hálás köszönetem érte! Ha a buffalói programból az új barátaim, megismert embereken kívül valamit hazavihetnék, egész biztos ez lenne az. Go Pats go!!!!

Merkely Petra

2016. november 20.

Buffalói „Kapuzárási Pánik”

Harmadik rotációmat Bori és Petra nyomdokaiba lépve a gyerekneurológia osztályon töltöttem. Az Ő beszámolójukat annyival tudnám kiegészíteni, hogy csütörtökönként egy kis ebéd keretében tartanak ún. Journal Club üléseket, amiken érdekes eseteket, friss publikációkat prezentálnak, és ezen általában nekünk, hallgatóknak is kell tartanunk kiselőadást. Így történt ez az egyik héten, mikor a három amerikai hallgatótársammal a Sclerosis Tuberosáról tartottunk prezentációt. Nagyon pozitívak általában a visszajelzések, mindig megdicsérnek bennünket a „nagyok”, jó móka J.

Utolsó hónapunkban úgy hiszem, utolért bennünket a buffalói „kapuzárási pánik”, így igyekeztünk kimaxolni az utolsó heteket. Mozi-mozi hátán, Thanksgiving és Friendsgiving, tartottunk egy remekül sikerült házibulit is! Zsuzsi ekkor talált rá a lakás legnagyobb kincsére (ami rögtön a kedvencünk lett a mosogatógép után) egy kissé viseletes, de azért megfelelő pozícionálással jól beállítható sztereó hangszóró képében! Így DJ Pety szolgáltatta a talpalávalót az este folyamán. Készült kőrözött meg fasírt és az asztalra került egy hatalmas sajttorta is (természetesen pumpkin pie-ízesítéssel), a welcome drink pedig Istennyila volt – ezt persze nem ismerték amerikai barátaink J ;-)

Kirándulni is maradt időnk a hétvégék alatt. Ellátogattunk Philadelphiába Norah Jones új albumának bemutató-koncertjére (Ő régi nagy kedvenc nálunk Zsuzsival), és az utolsó hétvégén pedig New York City-be utaztam Borival és Petrával. Különleges élmény volt New Yorkot látni. Pont olyan, mint a filmekben, csak még nagyobb és még annál is nagyobb a tömeg, ami csak úgy sodor magával.

Empire State Building – kilátás a Rockefeller Center tetejéről

Greenwich village, NYC – itt is készülnek a karácsonyra

Már évek óta terveztem, hogy ha egyszer eljutok Amerikába -és főleg: ha a keleti partra-, ellátogatok New Havenbe és megnézem a Yale campusát. S bár a New Yorkban eltöltendő időből vettem el ezáltal, egyik legjobb döntésem volt ez a kis kitérő. A Yale-re érkezve olyan érzésem volt, mintha Harry Potter világába csöppentem volna. Az egyetem gyönyörű gótikus stílusú épületei számomra a roxforti kastélyt idézték. Itt, a campuson, aztán találkoztam egy régi osztálytársammal, így különleges idegenvezetésben lehetett részem, megfűszerezve egy csodálatos könyvtár-látogatással és egy kellemes ebéddel a campus ebédlőjében, a Yale hallgatói között. A kirándulás végén három hatalmas YALE-feliratú pulcsival tértem vissza New Yorkba, amik megvásárlása teljesen reális döntés volt részemről, hiszen már akkor tudtam, hogy nem fogok beférni a bőröndjeimbe, amikor elindultunk New Yorkba.

Yale Campus, New Haven, CT

A hazaútról már Bori írt, hogy nem volt zökkenőmentes, így én csak annyit írnék róla, hogy életem legjobban megspórolt 2500 dollárja volt, hogy végül mégis sikerült elérnünk a torontói gépünket. Ez persze nem tűnt olyan humorosnak akkor és ott, a newarki reptéren. Körülbelül 39 óra utazás után (+ 2,5 óra kocsival haza Ferihegyről) érkeztem végül haza.

Visszagondolva az elmúlt három hónapra, csupa jó dologra emlékszem. A sok nevetés a lányokkal, a sok új ismerős és barát, a kórházban megszerzett ismeretek és tapasztalatok, az első betegvizsgálatok angolul, a sok kirándulás, a sarasotai konferencia, esti sörözések a Thirsty Buffalo-ban, az amerikai focimeccsek. Örülök a kint megismert sok új embernek és barátnak és köszönöm mindannyiuknak, hogy segítettek bennünket a kint töltött három hónapunk folyamán! 

Juhász Lilla

2016. december 29.

Viszlát!

Bostonból tértünk vissza az utolsó rotációnk nyitányára, és én már vártam, hogy végre elkezdődjön a gyermekgyógyászat gyakorlatom. Mert igaz, hogy már az előző hónapot is a gyermekneurológián töltöttem, úgy éreztem, hogy hasmenős gyermekek nélkül nem gyermekgyógyászat a gyermekgyógyászat! Na, ezt kaptam meg a gasztroenterológián. Mondjuk, ők nem vártak engem úgy, mint én őket, volt is némi félreértés az elején, hogy ki vagyok én, és mit akarok, de aztán hamar meggyőztem a csapatot, hogy el lehet engem viselni pár hétig. És jöttek a hasmenős gyerekek! Inkább Crohn miatt, vagy colitis ulcerosájuk volt, de néha sárgák is voltak, és volt, hogy csak bekaptak egy csavart. Hosszú napokat töltöttem el itt is, de sokat gondolkodtunk, és nem sokat unatkoztunk. A legfontosabb beteg a hónap alatt C. volt, aki nagyon sárga volt, de egyébként köszönte szépen, jól volt, és rengeteg Fruit Loops-ot megevett minden nap, és folyton a Scooby Doo-t nézte. Sem a szüleinek, sem nekünk nem tetszett, hogy ilyen sárga, annak ellenére, hogy új bőrszíne szépen harmonizált a hajával, ami szintén kissé sárga volt. Ezért aztán csináltunk vele mindent, laboroktól kezdve májbiopszián át, MRCP-t közbeékelve ERCP-ig, amit aztán műtétté kellett alakítani. A kis C. bent volt már a kórházban, mikor én megérkeztem, és megvárta a diagnózissal a négy hetem végét, hogy méltó módon búcsúzhassunk el egymástól. Remélem, azóta átívelték a kis hipertrófiás közös epevezetékét.

Az utolsó rotációink végén el kellett búcsúznunk Zs.-től. Nélküle utaztunk New Yorkba, de naponta sokszor bejelentkeztünk nála, abban reménykedve, hogy nem orrol meg ránk, hogy idő közben abbahagytuk a sírást. És végül itt derült ki, hogy létezik a tél! Bizonyította, mikor fázva üldögéltünk egy egész éjszakán át a Newark-i reptéren, mert Buffalóból semmi sem szállhatott fel, és mi sem szállhattunk oda le. Bár minden bizonnyal az utolsó hónap volt a legrövidebb, és naponta szóba került a lányokkal, hogy ez az utolsó hónap, utolsó hét, utolsó napok, ennyire komolyan nem gondoltuk, hogy sosem megyünk haza. Este hétkor értünk ki a repülőtérre, és aznap még egyszer utoljára Buffalóban akartunk aludni, de hamar bemondták, hangosan, hogy nem indul repülő abba a jégverembe másnap reggelig, és hogy addig helyezzük magunkat kényelembe a váróterem fémpadjain. Ezeken a padokon gondosan elhelyeztek számunkra karfákat is, úgy nyolcvan centinként, a kényelem vízszintesbe való áthelyezésének megakadályozására. Így üldögéltem ott pár órát (11). Az utolsó estém volt Amerikában, és arra gondoltam, hogy ez a kis kaland is épp olyan nehezen ereszt minket, mint amilyen nehezen mi eresztjük. 

Csinta Bori

2016. december 29.