Emlékek zálogba

Furcsa zajra ébredek, halkan felmordulok félálmomból és kicsit szorosabbra húzom a takarókat magam körül. Az egyik fülhallgató kiesett a helyéről, amiatt ébresztett föl a repülő motorjának hangja. Pár másodpercbe beletelik, míg az agyam ködös homályából rámesik a felismerés, hogy valójában egy repülőn ülök, ráadásul egy olyanon, ami itthonról otthonra visz. Pontosabban megfogalmazva a járatom éppen Torontóból Budapestre tart. Nem igazán tudok sikeres harcot vívni a könnyeimmel, hagyom, hogy leperegjenek az élményektől meggyűrt arcomon. Az egyik légiutaskísérő kedvesen megszólít és aggódva érdeklődik: „Are you all right?”. Legszívesebben megmondanám neki, hogy igen, nagyon is jól vagyok, mert az előző három hónap volt a legjobb az életemben, másrészt nem, nem vagyok jól, mert el kellett búcsúznom pár órája attól a 3 embertől, akik az új családom lettek. De nem mondok semmit, erőt veszek magamon és szipogva bólogatok, hogy „I’m fine…”.

Visszagondolva az utolsó hónapom Buffaloban villámgyorsasággal robogott el, bár, ha jobban belegondolok az egész három hónap sem érződött többnek 3 hétnél. Pedig az is nagyon hosszú idő tud lenni… Szeptemberben a neurológián dolgoztam Dórival együtt, két hetet az általános osztályon, kettőt pedig a stroke-on voltunk. Tempójában nekem ez a rotáció volt talán a legfeszesebb, reggelente 7:15/45-re jártunk és 5-nél előbb nem sokszor értünk haza. A 3-5 órás roundingokra az első hét végén már jól felszerelt katonaként érkeztünk, vízzel, titkos étkészlettel a zsebeinkben és mentális tervvel, hogy melyik két kórterem között tudunk viszonylag észrevétlenül kislisszanni mosdóba. A végtelenített betegprezentálások monotonitását viszont gyakran megtörte az az emberségesség, közvetlenség és figyelem, amivel az orvoscsapat fordult a páciensek és családjaik felé. Nem volt rest egyik attending (~főorvos) sem akár fél órát szánni egy-egy esetre annak ellenére, hogy a 25 fős beteglistának még a felénél sem tartottunk 11 órakor. Összességében engem talán az amerikai neurológia erre tanított meg legjobban, hogy még akkor is, amikor már alig látok ki a szemeimen a fáradtságtól, a gyomrom önemésztésbe kezdett és nem tudom, hogy a beteg disarthriás vagy én vagyok szenzoros aphasiás, akkor is felül tudjak ezeken kerekedni és pár perc extra időt szánni valakire. Mert annak az embernek ez a pár perc azt jelenti, hogy megérti, hogy miért nem tudja mozgatni a kezét, miért vannak görcsrohamai vagy a családtagja felépülhet -e egy stroke után. Engem több szempontból is személyesen érintett a stroke osztályos munka, részben azért is, mert ez a TDK témám fő témája. Érdekes volt azt látnom, hogyan működik a gyakorlatban, hogy egy 30 másodperces injekció után miként kezdi el valaki mozgatni az addig béna végtagját vagy tisztul föl a beszéde pillanatok alatt. A legutolsó napomon pedig visszaigazolást is kaptam, hogy a figyelmesség mire képes…

Amúgy is keserédes nap volt, tudtam, hogy ez az utolsó pár órám hatodévesként buffalo-i kórházban, az utolsó pár órám a többiekkel együtt, a lakásunkban, a mi lakásunkban, ahová amúgy aznap este érkezik az új csapat, akik valószínűleg három hónap múlva hasonló érzésekkel küzdenek majd. Épp a sokadik kórterem ajtófélfáját támasztottam és néztem, ahogy valaki látóteret vizsgál, amikor rezgett a telefonom, hogy üzenetet kaptam. Amint kimentünk a folyosóra, lopva rápillantottam a képernyőre, reménykedve, hogy valaki vicces macskás videót küldött. Legnagyobb meglepetésemre a szöveg angolul kezdődött, egy ismeretlen feladótól. Annak a 90 éves néninek a fiától jött, akit reggel vizsgáltam meg a sürgősségin. Köszönetet mondott, hogy egyszerre voltam alapos és hozzáértő miközben a kedves csacsogásommal sokat oldottam az édesanyja hangulatán és több mindent érthetően el tudtam magyarázni a betegségéről. Azzal zárta, hogy úgy tűnik, megvan mindenem ahhoz, hogy jó orvos legyek… Felnéztem a telefonomról, de nem sokat láttam a könnyfátyolos szememen át. Nem tudom, hogy ennél nagyobb dicséretet kaphat -e orvostanhallgató vagy bárki, aki emberekkel foglalkozik. Annál is jobban értékeltem, mert ahogy az előbb írtam, kihívás volt nekem a neurológia, néha küzdelmes is, de mint kiderült, közel sem hiába.

Egy kis szerencsével és leleményességgel utazásból sem volt hiány szeptemberben. Eljutottunk Bostonba, Chicagoba és Washington D.C.-be, hála az Airbnb- és Uberkuponoknak meg az ingyenes idegenvezető túráknak. Az utolsó közös hétvégénket bowlingozással, az esti Niagarával és magyar vacsorával zártuk. A neurológián ismerkedtünk meg K.-P. Edinával, aki elhívott bennünket magukhoz, ahol rengeteget beszélgettünk amerikai-magyar/magyar-amerikai létről, orvosiról, zenéről vagy utazásról. Ahogy pedig az új csapat megérkezett a lakásba, úgy éreztük egyre inkább, hogy szivárognak el a közös perceink Buffaloban.

Az itt gyűjtött élményeim és emlékeim azok, amiket majd öreg néniként unásig mesélek az unokáimnak, amikre nosztalgiázva gondolok vissza az 50. születésnapomon vagy amik erőt adnak az államvizsga előtti idegrohamban. Minden közös pillanat, szám, amiket együtt hallgattunk, belsős vicc és kalandos problémamegoldás megfizethetetlen emlék most és marad is annak. Sok energiát, erőfeszítést és figyelmet adtam ebbe a három hónapba, azt remélve, hogy tapasztaltabban, határozottabban és talpraesettebben jövök vissza Magyarországra. Ez így is lett, de nem is álmodtam róla, hogy ennél sokkal többet kapok. Barátságot, szabadságot és családot. Mégis hogyan mondhatom ezt el majd annak, aki megkérdezi, legyen az ismerős, rokon vagy egy légiutaskísérő, hogy milyen is volt Buffaloban?! Valószínűleg még sokáig a sírás fog fojtogatni, amikor belekezdek a mesélésbe, mert még az fog eszembe jutni, hogyan öleltük meg szorosan négyen egymást a ház előtt múlt pénteken vagy integettünk az üvegfalon át a repülőtéren azon a bizonyos szombaton. De tudom, ahogy haladok előre a történetekkel fogok egyre többet mosolyogni, mert eljutok a közös utazásokig, a biciklis kalandokig és esti főzőcskézésekig. A szipogásom pedig majd végleg abbamarad, mert 3 hét múlva már mindannyian megint együtt lehetünk és a buffalo-i bejegyzések után új fejezetet kezdhetünk. Otthon.

Boston, Harvard

MIT 

Boston Common

1956-os emlékmű Bostonban

Esős bostoni szeptember

Tükörkép az Iron Bean-ben

Esti Chicago

Új háziállatunk

Szobatársakból barátnők

Sztereotípia

Családi fotó

2017. szeptember 25.

Szepes Borbála

Curtain call

Elérkezett az idő az utolsó blogbejegyzés megírására, ideje számot vetni a kint töltött 3, fantasztikus, élményekkel teli hónapról. Rájöttünk, hogy amit a blogon olvastunk az előző generációk irományaiban, hogy mennyire gyorsan elröppent nekik az idő itt, Buffaloban, egyáltalán nem csak egy üres közhely, hanem igenis nagyon igaz. Rengeteg élménnyel, tapasztalattal térünk majd vissza Európába, haza, hogy ott visszacsöppenjünk korábbi életünkbe, mindennapjainkba. Az utolsó hónapunkban rengeteg minden történt, ezeket próbálom most összeszedni egy végső blogbejegyzésben.

Kezdjük a szakmai oldallal, a gyakorlatokkal. Az utolsó hónapomat a gyermekkórházban töltöttem. 2 hetet gyerekneurológián, 2 hetet gasztroenterológián. A gyerekneurológia osztály egy konzultációs team-et jelent a gyermekkórházban, ez azt jelenti, hogy ha van neurológiai eset valamelyik emeleten, a team-et hívják, hogy menjen és vizsgálja meg a kis betegeket neurológiai szempontból, állítsa fel a diagnózist és döntsön az esetleges terápiáról. A kora szeptemberi napok igencsak lazára sikeredtek, naponta 3-4 konzultációs esetünk volt, így annál több idő jutott megismerni a team nem mindennapi tagjait. Azért szerencsére láthattunk 1-2 érdekes esetet, vizsgálhattunk gyerekeket és érdekes előadásokon vehettünk részt. Volt lehetőségünk meghallgatni a mi rotációinkból elmaradt neurológia előadásokat is, amik így színesítették a programunk. Mivel az előző hónapot is neurológián töltöttem, illetve mivel a belgyógyászati tárgyak érdekelnek a legjobban, felkerestem Éva nénit, hogy lehet-e másik gyerekosztályon rotációt tölteni annak ellenére, hogy hivatalosan csak a gyerekneurológia van meghirdetve a magyar hallgatóknak. Körülbelül 2 telefonálás és 10 perc alatt sikerült is megoldani ezt az ügyet, az utolsó 2 hétre mehettem gasztroenterológiára. Ezt jótanácsként gondoltam megemlíteni a jövő buffaloi diákjainak, hogy alapvetően sok mindent könnyen el lehet intézni, néha csak 1 telefonálásba kerül. A döntés nagyon jónak bizonyult, a gyerekgasztrón eltöltött rotáció lett a kedvencem mind közül. Pont egészséges napi 7-8 órát kellett benn lenni, melynek minden perce hasznosnak bizonyult. Üresjárat nemigen volt, folyton volt konzultációs betegünk vagy az osztályhoz tartozó bennfekvő (inpatient) beteg, illetve sokan jöttek ún. follow-upra, hogy megkapják a kezelésüket betegségükre (általában infliximab infúziót Crohn betegségükre). A hét 3 napján volt „procedure” nap, ilyenkor endoszkópos beavatkozásokat nézhettem minden mennyiségben, láttam májbiopszia vételt és PEG behelyezést is. Mindenki nagyon kedves volt és sokat magyarázott, örömmel felelt minden(féle) kérdésemre nővértől kezdve főorvosig. A többi napon az egyes emeleteken vagy a sürgősségi osztályon lévő betegeinket látogattuk meg. Általában egy nagyon kedves egyiptomi rezidenssel voltam, aki mellett sok mindenben részt vehettem, saját betegeket kaptam anamnézis felvételre és betegvizsgálatra. Ha volt egy kis ideje, akkor sokat magyarázott nekem az egyes betegségekről és terápiájukról. Heti átlag 2 előadás volt ezen az osztáyon a rezidenseknek amiken én is részt vehettem. Mindent összevetve elmondhatom, hogy egy percet sem unatkoztam ezen az osztályon, mindig volt valamit csinálni vagy mindig magyarázott nekem valaki így elkerülve az esetleges üresjáratokat. Heti egyszer ezen az osztályon is, csakúgy mint a lymphoma osztályon a Roswell Parkban, volt „patológia konferencia” ahol a patológusok vetítették ki a múlt heti biopsziákból készült metszeteket és a klinikusokkal közösön állították fel a diagnózist a tünetek és a szövettan alapján.

Az utolsó hónapunk nemcsak gyakorlatokban, hanem utazásokban is bővelkedett. A lányokkal szeptember elején elutaztunk Bostonba, megnéztük a Harvardot, az MIT-t, végigsétáltunk a Freedom Trail-en, megnéztük a kikötőt, a JFK múzeumot és a bostoni teadélután helyét. Boston az egyik legérdekesebb város, amit Amerikában láttam, nagyon sok történelemmel, világhíres campusokkal. Viszonylag kis helyen terül el, szűk utcái vannak és nagyon jól felépített metrórendszerük (egyszer sem kellett Ubert hívnunk) melyek eléggé európai benyomást kölcsönöznek ennek a városnak. Kirándulásunkat még az idő sem tudta elrontani, pedig próbálkozott. Következő hétvégén már Levivel kiegészülve elutaztunk Chicagoba, mely város mindannyiunknak nagyon tetszett, egy igazi amerikai nagyváros tele felhőkarcolókkal, széles utakkal. Sok mindenben hasonlít New York Cityhez de nem annyira zsúfolt és nem annyira szemetes. Itt részt vettünk egy nagyon jó „free tour”-on, ezt a fajta városnézést mindenkinek ajánlom, ilyenkor egy helyi körbevezet egy interneten verbuválódott csoportot a város legérdekesebb, legfontosabb pontjain és ott személyes hangnemben sok érdekességet mesél nekik, mindezt a tour végén adandó borravalóért cserébe. Természetesen meglátogattuk Washington DC-t is, ami talán az USA leglátványosabb városa. Itt is meglátogattuk a leghíresebb helyeket és múzeumokat (minden ingyen volt). Washington csodás épületei, emlékhelyei mindannyiunkat lenyűgözött. Utolsó hónapunkban eljutottunk a buffaloi zooba, voltunk bowlingozni is, voltunk a Niagara melletti nemzeti parkban (Devils Hole), ahol újfent M.I.-vel piknikeztünk egyet keretbe foglalva amerikai kalandunk buffaloi részét. M.I. itt meghívott minket jetboat-ozni a Niagara folyóra, ami egy kisebb party vízibuszként ugrándozott a folyó hullámain. Átsétáltunk a Niagara kanadai oldalára és onnan este is megcsodáltuk a világ egyik legnagyobb vízesését, Buffalo büszkeségét különböző színekben kivilágítva. Utolsó buffaloi napunkon megérkezett a következő csoport is, akikkel csaptunk egy welcome-farewell partyt, méltón búcsúzva New York állam ezen szegmensétől.

A Capitoliumnál

Chicagoban

Ha már mi is egy rém rendes "cshalád" lettünk...

Niagara by night

Végére még csak annyit szeretnék írni, hogy amikor a motivációs levelet fogalmaztam meg a jelentkezéshez azt tűztem ki célul magam elé, hogy minél többet láthassak, tanulhassak szakmailag, hogy minél több új embert ismerhessek meg, új barátokat szerezhessek, hogy fejleszthessem, gyakorolhassam az angolt, és hogy minél többet lássak Amerikából és éljek át az itteni kultúrából, mindennapokból és életvitelből, világszemléletből. Jelentem a 3 hónapos terv 150 százalékkal túl lett teljesítve, sokat tanulhattam egy ilyen nagyon fejlett, teljesen más logika alapján felépített egészségügyi rendszertől, sok embert ismerhettem meg mindenféle nációból, nagyon jó barátokra leltem lakótársaimban, akikkel igencsak megkönnyítettük és bearanyoztuk egymás amerikai kalandját a sok nevetéssel, kirándulással, bulival és Dr. Bubó nézéssel. Egy egészen >>újvilágba<< csöppentünk be, melynek nagyon érdekes és sokszínű kultúrája és atmoszférája van, melyet mindannyian maximálisan élveztünk (éltünk). Érdekes volt az itteni világot, életünket összehasonlítani az otthoni, európaival, összegezni azt, hogy mi jobb és mi nem jobb itt mint otthon, és jó lesz ezzel a sok élménnyel és tapasztalattal hazatérni és esetleg 1-2 új dolgot beleépíteni a magyar mindennapjainkba. Mindig szívesen fogok visszaemlékezni erre a 3 hónapra, mely nagyon intenzív és élménydús volt, örülök, hogy részese lehettem ennek és mindenkinek nagyon tudom ajánlani, hogy jelentkezzen erre a programra, biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni.

2017. szeptember 24.

Nagy Ákos

A hajrá

Elérkeztek az utolsó hetek. Nagy szerencsémre, a fejfájás medicinában specialista doktornő kislánya még úgy döntött, hogy pocakon belül marad azon a héten, amikor a kismama gyakorlataira voltam hivatalos. Izgalmas öt nap volt, ugyanis háromszor Williamsville-be kellett kijutnom, ami egy röpke 45 perces bicikliút keresztül a városon, mindezt ráadásul viszonylag korán reggel (kávétól természetesen azért kellőképp megittasultan) kellett kiviteleznem. Kevés gyakorlat esetében mondanám azt, hogy mindezt egészen könnyedén, motiváltan és mosollyal az arcomon tenném meg, de a dr. R. mellett töltött időért sokszorosan is megérte.

Nem csak a fejfájás tudományának alapköveit tette le a fejemben, nem csak számos újdonságról tájékoztatott, a legkorszerűbb gyógymódokat mutatta meg és segített mindenben, de ráadásul egy olyan emberi és orvosi hozzáállást tanulhattam meg tőle, amely úgy érzem, egész életemben el fog kísérni utamon. A fejfájás erőssége szubjektív dolog, számos betegnél rengeteg pszichiátriai, pszichológiai faktor befolyásolja mindezt és dr. R. egyszerre gyógyított testet és lelket a maga végtelenül kedves, pozitív stílusában. Mindig azt mondta nekem, hogy egyszerűen csak el kell fogadni a betegtől, hogy fáj a feje és megkérdőjelezés nélkül, tényként kezelni a problémát. Bár mindennapos kismama volt a 39. hetében, egy pillanatra sem pihent- aggódtam is, mert saját magának sokszor még ebédszünetet sem hagyott, hogy időben tudja fogadni betegeit. Saját bevallása szerint a héten csak ’limitált számú’ pácienst nézett meg, mégis ez is bő 7-8 órákat jelentett, megállás nélkül (képzelem, hogy mennyit dolgozhat egyébként). Nem is kérdés, hogy ez a gyakorlat lett és maradt is a kedvencem és a fejfájás medicina iránti szenvedélyem is csak még nagyobb lángra lobbant.

A következő két hétben általános neurológiára kerültünk a szobatársnőmből az idők során lánytesóvá váló Borival. Igen vegyes benyomásaim alakultak ki ezzel a gyakorlattal kapcsolatban. Ami teljes mértékben pozitív volt, az a társaság: mindenki végtelenül kedves volt, nagyon jó légkör uralkodott egész idő alatt. Az első hetünkön az osztályvezető személye is külön pozitív volt, ugyanis egy magyar doktornő alatt viziteltünk, dolgoztunk. Dr. Sz. is igazi példaként szolgált számunkra, egyszerre volt dinamikus, humoros, kedves és bírt hatalmas tudással is. A következő hét kevesebb izgalmat hozott, dr. K. alatt a végtelen vizitek eseménytelen nyugalmába törődhettünk bele. Itt amire fókuszáltam, hogy megpróbáljam az amerikaiak türelmes, pozitív hozzáállását elsajátítani, ami a késő délutáni, kissé már hipoglikémiás órákban egészen újszerű kihívásnak ígérkezett.

Elérkezett hát az utolsó két hét, melyet a stroke csapat mellett töltöttünk (és amint soraimat írom, még töltjük is egy pár napig). Ide roppant elveszett lélekként érkeztem, hiszen a kivizsgálási, pontozási protokoll eddig igen ismeretlen volt számomra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most a második hetemre végtelenül magabiztossá váltam és simán megy minden, de mindenesetre úgy érzem, fejlődtem. 7 óra, 7 óra 15 percre biciklizünk be Borival, ekkor, ha szerencsénk van, kapunk egy saját beteget (sajnos a számítógépes adatbázishoz nincs hozzáférésünk, mely megnehezíti a dolgokat). A betegvizsgálat után késő délelőtt elkezdődik a „rounding”, amikor az aktuális osztályvezetők valamelyikével (itt ketten is vannak!) a közös megbeszélés után ellátogatunk a páciensekhez. Amennyiben akut eset van, úgy elrohanunk a sürgősségi megfigyelő részlegre is, ahol azonnali beavatkozás és képalkotás folyik. Ezt pontosan úgy kell elképzelni, mint egy menő kórházas sorozatot! Főleg, mivel a frissen beérkező potenciálisan stroke-os betegek a legalsó, szinte modern bunkerre emlékeztető részlegen vannak, mielőtt a szuper modern intenzív részlegre kerülnének.

A héten még szeretnénk ellátogatni dr. M.L.-hoz a Dent Institute-ba, hogy megfigyelhessük az ottani munkát, illetve további terv egy neurológia vizsgateszt megírása, melyet szerdán kell kiviteleznünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi érdemi idő jutott az elmúlt hetekben külön tanulásra (vagy alvásra), pláne mert általában hazaérkezés után olyan érzése van az embernek, mintha az agya helyén légüres tér lenne (és még csak ekkor jönne minden más feladat, házimunka), de igyekszünk a koffein doppingoló hatását maximálisan kihasználni a helyzet optimalizálására.

Az élvezetek

Nem sokszor juthat ki az ember három hónapra Amerikába, így igyekeztük szabad napjaink minden óráját kihasználni, hogy új élményeket szerezhessünk. Az erősen limitált ösztöndíj miatt külön küldetés volt, hogy a lehető legtöbbet utazzunk a lehető legkevesebből. Büszkén jelenthetem, hogy az ügyesen időzített repülésekkel (sokszor ismeretlenebb, kicsi reptereket igénybe véve) és az Airbnb, Uberhez használható remek kódokkal, tömegközlekedések igénybevételével és a jó magyar mentalitással ez tökéletesen sikerült. Ennek nyomán szeptember első szombatján hajnali 4-kor csörgött ébresztőóránk- ez jelentette kezdetét egy bostoni utazásnak. Itt talán a legnagyobb élmény a Harvardra való ellátogatás volt, ahol egyfelől ijesztő belegondolni, hogy itt még valószínűleg az úton futkosó mókusoknak is a plafont veri az intelligencia hányadosa, másrészt sóvárogva figyelhettük a csapatokba verődő, beszélgető növendékeket. Boston számomra olyan volt, mint egy jókora brit városka. Sok-sok ír kocsma, angol mintára épült házikók, s második napunkon a szitáló esős, szürke időjárás is megerősítette bennem az érzést. Mindkét nap elmentünk egy-egy ingyenes, vezetett túrára (ezt egyébként majdnem minden városban megtettük), nagyon ajánlom bárkinek, aki új városokba látogat, mert mindig aktuális, érdekes információkat hallhattunk, ráadásul számos bennfentes tippet is az adott hellyel kapcsolatban.

Egy másik alkalommal dupláztuk az élvezeteket: Buffaloból először Chicagoba, onnan pedig másnap Washington DC-be repültünk. Chicagoban külön élmény volt, hogy újra találkoztam azzal az amerikai nagymamával, akivel még a Budapest-Zürich járatomon barátkoztam össze, s mindketten csak reméltük akkori elválásunkkor, hogy egy nap újra látjuk egymást. Ez az egykori tanárnő volt az, aki elvitt bennünket a helyi Art Institute-ba, s tartott nekünk egy többórás, fantasztikusan érdekes összefoglalót a művészeti korokról, képekről, festőkről.

Sétálgattunk a kikötőben, belemártottuk lábunkat a Michigan-tóba, s óriási élmény volt a lemenő nap fényében a homokos partról figyelni a büszkén magasodó toronyházakat. Chicagonak sok neve van, emlegetik szeles városként, a bűnözés fellegváraként, mi mégis egy napsütéses, barátságos helyként ismerhettük meg. A John Hancock-toronyba is izgalmasan juthattunk fel: az ember ugyanis vagy borsos áron jegyet vesz a turista központban, hogy felvigyék a 46. emeletre, vagy a hivatalos verzió szerint a fenti étterembe megy enni-inni (ahol, ha van felesleges 10-20 dollárja egy darab italra, akkor fogyaszt), ha pedig mezei magyar egyetemista, akkor besétálva a női mosdóba, rádöbben arra, hogy annak ablakából elsőosztályú kilátás nyílik egész Chicagora. 

Washington DC hivatalosan is a kedvenc amerikai városom lett. A görögös stílus uralta városkában pezseg az élet, s bár borzasztóan modern minden, ezt mégis ügyesen rejtik el a sok fehér, oszlopos, tekintélyt parancsoló épülettel. Pici hátránya, hogy némi túlzással még a kávézókba menet is átvilágítják az embert, különösen, ha olyan hatalmas hátizsákokkal járkál, mint mi. Cserébe azonban minden múzeumba ingyenesen lehet ellátogatni, és egyik érdekesebb mint a másik (különösen ajánlott a Space Museum). Washington DC további nagy előnye, hogy az ember metróra pattan és hamarosan egy másik államban, Virginiában találja magát, illetve ha szeret futni (vagy sétálni), egy hídon akár gyalog is átjuthat, miközben ráadásul megszemlél rengeteg látványosságot is.  A Capitoliumba sajnos a nagy hátizsákjainkkal nem tudtunk bemenni (mivel nincs csomagmegőrző), de kívülről alaposan megcsodáltuk, csak úgy, mint a Fehér Házat, Pentagont, Lincoln Memorialt.

Előző hétvégénken szombaton egy magyar rezidenshez, Edinához és családjához voltunk hivatalosak, ahol valóságos terülj-terülj asztalkám várt ránk egy nagyszerű beszélgetés keretében. Vasárnap pedig dr. M. I. meghívására a Niagarához látogattunk, s egy raftingszerű kalandban vettünk részt egy speciális vízi járművel (nevezzük motorcsónaknak, de elég nehéz rá megfelelő kifejezést találni). Még aznap este átsétáltunk a Niagara kanadai oldalára, s a naplementét követően a kivilágított vízesésben gyönyörködtünk.

Az összegzés

Sok ezer kilométerre kerültem az otthonomtól, egy másik kontinensre, egy másik világba. Kiszakadtam a mindennapi életemből és nekifutásból ugrottam át a komfortzónám magas vaskerítését. Szokták mondani, hogy egy ilyen élmény gyökeresen változtatja meg az embert és a gondolkodását és ezzel maradéktalanul egyetértek. A kezdet kezdetén kiderült, kik azok, akikkel állandó kapcsolatban maradok az anyaországból, kik és mik azok, amik igazán számítanak és prioritást élveznek az életemben.

Mindig egyszerre volt jelen kisebb-nagyobb nehézség és rengeteg boldogság. Kitalálni az itteni életet (amiben volt vízvezetékszerelés, furán működő mosogató, javítandó biciklik), sok dolgot intézni a gyakorlatok kapcsán, a piszkos anyagiak és a méretes fáradtság mind olyan, amire úgy érzem, nem készültem fel annyira, hogy meglepetések és bosszankodások nélkül vegyek minden egyes akadályt. De aztán valahányszor megoldást találtunk egy-egy problémára, mindig éreztük, hogy erősebben kerültünk ki az adott helyzetből.

Nem ment volna egyedül. Nem ment volna három olyan ember nélkül, akikkel gyanakvó idegenként kerültünk össze az ország három pontjából, akikkel minden előítéletünk megvolt egymással kapcsolatban, ami csak lehetett. Akikkel soha nem vártuk, hogy közel kerüljünk egymáshoz, azt pedig végképp nem, hogy barátokká, családdá váljunk.

Akikkel addig nevettünk, hogy kicsordult a könnyünk és már fájt a hasizmunk, akikkel egymás mellett álltunk, bármi is volt. Akik mellett nem lehetett honvágyam, mert mellettük otthon éreztem magamat és valahányszor a lakásba érkeztem, tudtam: valójában haza érkeztem.

Akikkel hajnalig néztük a régi magyar meséket, akikkel együtt bicikliztünk haza hat szatyorral és hátizsákkal megpakolva biciklivel a boltból, akikkel együtt próbáltunk kiteregetni három kotlányi mosást.

Akikkel millió közös zeneszámunk és mondásunk lett, akikkel egy igazi amerikai helyen bowlingoztunk. Akikkel együtt edzettünk (természetesen ezt is „okosba”), akikkel együtt áztunk szét a viharban. Akikkel együtt ünnepeltük a Függetlenség Napját, akik segítettek fantasztikusan búcsúztatni a 22. életévemet.

Akikről kiderült, hogy a végsőkig figyelmesek és toleránsak, akik olyan szeretettel fordultak felém, mint a saját családom odahaza. Akik érdeklődtek, ha hazaértem egy gyakorlatról és önzetlenül segítettek, bármi gondom is adódott. Akikkel kialakult egy struktúra, egy rendszer és mind a négy ember elmaradhatatlan része ennek a szerkezetnek.

Csupán néhány napra vagyok attól, hogy elváljak tőlük és nem készültem fel rá.

Mert már most hiányzik Levi hajnalok hajnalán megszólaló delfines, borzasztóan fülsértő ébresztőórája, vagy ahogyan bárkit bármilyen akcentussal és hangon fantasztikusan utánoz, ahogyan bubog és ahogyan mindig vevő arra, hogy jó hangulat legyen. Aki ismerte a youtube minden mély bugyrát és kifogyhatatlan volt kreatív megoldásokból, míg mindeközben állandó tisztelettel adóztam intelligenciájának, tudásának.

Ákos végtelenül pozitív, optimista hozzáállása, amiből rengeteget tanultam, a folyamat, ahogyan sós trutyiból az idők során palacsinta készül immáron a kezei alatt, az, hogy rengeteget tud Amerikáról és a világról és mindig hallok tőle valami elképesztően érdekeset és újat, aki még földrajzból is egész egyszerűen zseniális. Akivel folyton fogadtunk, vagy az államok fővárosait soroltuk, akiről kiderült, hogy elképesztően gyorsan tud futni és aki állandóan motivál az élet számos területén.

Bori, aki előtt sosem tudtam, miért is lehet jó, ha az embernek lánytestvére van. Bori, akinél biztos voltam abban, hogy szobatársi viszonyunkban jó sok lányos konfliktus lesz- Bori, akiről kiderült, hogy a mosolya ragadós, a türelme végtelen; akivel bármit megbeszélhettem, akivel vagy éppen „úrinők” voltunk, vagy málhás szamárként próbáltunk shoppingolni. Akivel az edzőterem két végében, egymásra nézve sírva nevettünk egy korábbi poénon, akivel egymást támogattuk akkor is, amikor a másikunknak rossz kedve volt.

Nem tudom, mit hoz a jövő és mi lesz, ha elhagyjuk az itteni életünket. Csak bízni tudok abban, hogy nem szűnünk meg családnak, barátoknak lenni és hogy ez a tizenkét hét tovább él majd Szegeden, Pécsen és Budapesten, vagy bárhol is vagyunk ezen a világon.

2017. szeptember 19.

Juhász Dóri

Az utolsó hetek

Az utolsó hónapról nagyon nehéz írni, főleg azért, mert szükségét érzem, hogy ez a bejegyzés egyfajta összegzés/összefoglaló is legyen, mely - ha valaki csak ezt olvassa - adjon egy összképet, milyen is volt az egész. Na mindegy is, legyen is bármi a célja vagy irányvonala a bejegyzésnek, nekikezdek:

Szeptemberben 3 hetet töltöttem a gyerekneurológia osztályon a WCHB-ben (Womens and Childrens Hospital of Buffalo): ez egy sokkal nyugodtabb service, lényegesen kevesebb beteggel, mint a neurológián vagy a sebészeten és még ennél is rövidebb napokkal: 8:30-ra mentünk és volt, hogy már 13:00-re otthon voltam. Tény, hogy sokat lehet tanulni a epilepsziákról és kezelésükről, hypoxiás-ischaemiás agykárosodásról vagy (sajnos) a shaken baby syndome-ról, de nekem nem volt ez annyira elég, így az utolsó héten elkértem magam a memory disorders clinics-re Dr. SZ.K. felügyelete alá. Itt rengeteg nagyon innovatív kutatás folyik Alzheimer's disease (AD) kapcsán, így amellett, hogy ambuláns klinikán három nap részt vettem, beleláthattam mi is folyik kutatási szempontból és izoláltam RNS-t is például. Egészen biztosan lehet állítani, hogy az AD legnagyobb tudója és arca Buffaloban Dr. SZ.K., akitől ennélfogva rengeteget lehet tanulni. A klinikán még Dr. M.P. dolgozik, aki a lehető legkedvesebb és legsegítőkészebb/magyarázgatóbb doktornő, akivel itt találkoztam és a lehető legamerikaibb szólásokat is el lehet tőle tanulni :).

A hónapnak két nagy eseménye volt:
-egyrészt a hosszú hétvégénk, amikor 4 nap alatt két várost (Washington DC, Chicago) fedeztünk fel: azért is célszerű talán így beosztani, mert így a két város között is repülővel mentünk, tehát összesen három repülő jegyet kellett csak kifizetni. Mindkét városba megéri elutazni, Chicago építészetileg, Washington pedig fővárosi mivoltából eredendően nagyon érdekesek. Washingtonban az összes múzeumba a belépés ingyenes, így ha erre van affinitás, több nap, amíg végig járja az ember őket.

-A másik nagy esemény volt, amikor megérkezett az új csoport (na nem effektíve a megérkezésük, mert a zuhanyból kiszállva kellett őket gyakorlatilag üdvözölnöm :), hanem a velük eltöltött 2 nap), akik rendhagyó módon öten vannak, de csak négyük lakik a „mi” illetve, most már az „ő” lakásukban (igen, ezt is fura megszokni). Üdvözlésüket csütörtökön egy házibulival kezdtük, ami részint welcome, részint farewell party is volt, mert mi négyen pedig másnap mentünk. Mi Borival először Torontóba mentünk, ahol kihagyhatatlan élmény meglátogatni Péter bácsit, akinek a lakása maga egy szépművészeti múzeum, de a történetei is beleillenek akár egy orvostörténeti lexikonba is. Nála szálltunk meg egy estét, majd indultunk másnap tovább, Bori haza, én pedig le Floridába még 3 hétre.

Búcsúzóul még M. István is elvitt minket a Niagara Rapids-re „hajókázni”, nem épp a az volt a cél, hogy eljussunk valahova, hanem hogy minél nagyobb sebességgel haladjunk és minél vizesebbek legyünk:).

Nagyon nehéz röviden összefoglalni a három hónapot, tényleg egész életemben emlékezni fogok rá, teljesen más élete alakult itt ki mind a négyünknek, amitől nagyon nehéz búcsúzni. Az amerikai egészségüggyel való megismerkedés is nagyon rámutatott az otthoni problémákra és bízom benne, hogy mindannyian hazaviszünk kicsit az itteni mentalitásból. Életre szóló barátság alakult ki mind a négyünk között és már tervbe is van a következő találkozónk! :)

2017. szeptember 27.

Dobronyi Levente