Középidős helyzetjelentés

Az előző blogbejegyzésemet a kintlétünk második hetének végén írtam, amikor az uroonkológiai osztályon végeztem. Az azóta eltelt 6 hetet próbálom meg összefoglalni második írásomban. A Roswell Park Cancer Institue-ban a második 2 hetemet lymphoma-myeloma osztályon töltöttem. A kintlétünk 2/3-ánál visszanézve nekem eddig ez a rotáció tetszett a legjobban. Ez is egy ambuláns betegellátó osztály volt, ahova a különböző lymphomák tüneteit produkáló betegek érkeztek diagnózisra, illetve az adekvát terápia megkezdésére vagy már ismert lymphomás betegek, akik kontroll vizsgálatokra, esetleg terápiájuk revíziójára érkeztek. Az itt eltöltött 10 napom alatt 3 főorvosnál tudtam részt venni a napi munkában. Őket és az egész osztály személyzetét beleértve mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Attól függően, hogy éppen melyik attending-gel voltam tudtam részt venni a mindennapi munkában; volt amikor csak megfigyelőként vehettem részt a betegellátásban de volt amikor teljes mértékben rezidensi munkát végezhettem, beteget vizsgálhattam, kérdezhettem ki és vehettem fel a rendszerbe. Ez utóbbit nagyon élveztem, bár az is nagyon hasznosnak bizonyult amikor csak megfigyelőként volt lehetőségem ott lenni. Sokféle beteget láthattam az igen ritka lymphomáktól kezdve a gyakoribb típusokig. Csontvelő biopsziát is volt lehetőségem többször látni. Egyik nap ún. „lymphoma conference”-en vehettem részt, ahol az osztály orvosai és a kórház patológusai ültek össze, hogy megvitassák a bonyolult klinikai eseteket, miközben az adott esethez tartozó csontvelő biopsziából készült metszetet vagy perifériás vérkenet eredményét vetítették ki. Ezen a konferencián érdekes volt látni a különböző látásmódok ütköztetését, de természetesen végül mindig sikerült megfelelő diagnózist és terápiás tervet felállítani.

                A következő 4 hetet Levivel neurológiai osztályon töltöttük, 2 hetet általános neurológián és 2 hetet stroke osztályon. A legnagyobb változás a korábbi rotációimhoz képest az volt, hogy ezek már fekvőbeteg ellátó osztályok voltak. Mindkét helyre reggel 7-re érkeztünk. A nap legelején az ügyelet alatt érkezett új betegeket beszéltük át miközben CT és  MR képeik voltak kivetítve egy nagy monitorra. Ezt követte az új és régi betegek elosztása a rezidensek és az orvostanhallgatók közt, majd mindenki szétszéledt, hogy a neki kiosztott betegeket megvizsgálja és összegyűjtse a betegről fellelhető információkat, majd ezeket a vizit során prezentálja az attending-nek. A Buffalo General Hospital felépítése úgy néz ki, hogy a legalsó szinten van a sürgősségi osztály, az e feletti 2 emeleten pedig az intenzív osztályok vannak. A maradék 14 emeleten általános betegellátás történik, ahova szükség esetén speciális konzultációs csoportokat hívnak. Ilyen konzultációs csoportnak voltunk a tagjai mi is, mind az általános neuro, mind a stroke osztályon. A neurológia főhadiszállás a 14. emeleten volt, ezért vizit során általában lefelé haladtunk a felsőbb szintekről, hogy meglátogassuk a hozzánk tartozó betegeket (gravity rounds). Napi 25-35 beteg volt, így a vizitek néha igencsak elhúzódtak. Ilyenkor lehetőségünk nyílt azt is megfigyelni, hogyan vizsgálnak beteget az egyes speciális esetekben az attendingek. A stroke osztályon elvárás, hogy a hallgatók elvégezzenek egy online tanfolyamot ami a stroke-os betegek vizsgálatára tanít meg. Ezek miatt a neurológiai fizikális vizsgálatról sokat tudtunk tanulni és sokat is gyakorolhattuk azt. A vizitek után új betegek, új konzultáció kérelmek érkezését vártuk. Voltak napok, amikor nem sok történt ezen órákban de voltak olyanok is amikor csak kapkodtuk a fejünket  a sok beérkező  beteg miatt. A csapat itt is elég heterogén volt, volt olyan pillanat, amikor hatan voltunk a rezidens szobában, 2 magyar, 1 kínai, 1 pakisztáni, 1 japán és egy 1 amerikai. Amikor éppen nem volt más dolgunk, érdekes beszélgetéseket lehetett lefolytatni egy-egy ilyen diverz, multikulturális csoportban. Ezeken az osztályokon is volt lehetőségünk gyakori és ritka betegcsoportokat látni, a legemlékezetesebbek a teljesség igénye nélkül: autoimmun encephalitis, gombás meningitis, Anthon-syndroma (bilateralis occipitális vakság + konfabuláció) és a locked in syndroma voltak.

                A gyakorlatokon kívül a szabadidőnkben sokat kirándultunk, fitneszterembe jártunk és folytattuk az amerikai élet felfedezését. Egyik hétvégén részt vettünk egy magyar filmnézésen, ahol a helyi magyar közösséggel a Dent Towerben néztünk meg egy magyar filmet, másnap meg átsétáltunk Kanadába, miután felfedeztük, hogy milyen közel van a 2 országot összekötő híd. Voltunk hajókázni az Erie tavon és mivel júliusban még nagyon jó idő volt (augusztusban már érezhetően sokkal hidegebb) beugrálhattunk a hajóról a tiszta vízű tóba. A hétvégéken ezen kívül felfedeztük (próbáltuk) a buffalo-i éjszakai életet. Kirándultunk Torontóba, ami csak pár órára van innen busszal. Kanada legnagyobb városa tele van új építésű üveg felhőkarcolókkal, az utcái pedig nagyon tiszták. Meglátogattuk az akváriumot, a Royal Ontario Museumot, a Casa Lomát és végül a CN towerbe is feljutottunk egy hosszú sor végig állása után. A hétvége megkoronázásaként meglátogattuk Péter bácsit, aki isteni vacsorával vendégelt meg minket, bevezetett a tudományos főzés alapjaiba és sokat mesélt a magyar kardiológia hőskoráról. A nála tett látogatás mindnyájunknak az egyik legkedvesebb emlék lett Torontóból.

2017. augusztus 28.

Nagy Ákos

A folytatás

Elkezdtünk beleszokni a helyi ritmusba. Már tudtuk, hogy a Walgreen’s és a helyi biobolt kasszájánál az eladó által elhadart „havajakrd?” azt jelenti, hogy van-e törzsvásárlói kártyánk és már mi magunk is minden köszönés után megkérdeztük a teljesen random emberektől is, hogy „hogy vannak”. Néha már előfordult olyan is, hogy nem kérdezték meg egy pár mondatos beszélgetés során, hogy mégis honnan a viharból jöttem- vagy előfordult, hogy nem rögtön az első szavaim után. (Teljes siker, lassan már szinte követelnem kell a zöldkártyámat.) Bár néha megkaptam válaszomra („Magyarországról érkeztem, nájsz tu mít jú”), hogy nem tudták pontosan, az Ázsián belül hol található, vagy azt, hogy érdeklődtek a tengerpartunk felől, de szerencsére sok esetben a válasz két felcsillanó szem volt, majd pedig dicséret a vízilabda csapatunknak, szépséges Budapestünk magasztalása, vagy a „gujjássh end tsirkö paprrikássh” receptjének elkérése.

A közlekedés

Az elmúlt hetekben továbbra is vígan hajtottuk kicsiny kétkerekű paripáinkat, s lelkesedésünket sem az eső nem törte le, sem pedig az, hogy Ákos biciklije egy szép reggelen köddé vált lakatjával együtt a tárolóból. (Íme a jó tanács a jövőre nézve utódainknak: sajnos bizony fel kell hozni őket a teraszra, nincs mese.) Szerencsére az internet legmélyebb bugyraiban hamar találtunk egy megfizethető újabb példányt, így ismét teljes lett a létszám.

Egyszer azért megjártam az esővel, mikor egyik kórházból kellett volna átrobognom a másikba, s laptop meg egyéb elektronika az volt nálam, de eső elleni védelem nem, így némi problémába ütközött a vízszintesen tomboló viharral szembeni küzdelmem. Ekkor a melegszívű recepciós asszony két hatalmas kukászacskóba csomagolt, amelyből az egyiket amolyan öregnéniőzikéje stílusban fejemre kötve karikáztam el végül a gyermekneurológia gyakorlatom színhelyére.

A klinikai gyakorlat

Gyermekneurológia teljes gőzzel. A csapat igen változatos volt, valahányszor amerikai doki volt, némileg hálát adtam, mert ilyenkor néha az angol anyanyelvűek aránya akár az 50%-ot is elérte, de nyelvi problémák továbbra is adódtak. Történt néhol, hogy a rezidens kolléga szavait én próbáltam tolmácsolni az édesanyának, vagy a neonatológusoknak.

Legtöbb páciensünknek különböző epilepsziás epizódjai voltak, s az ő betegségüket kellett követnünk, ellenőriznünk, gyógyszert módosítani, vagy épp ha egy-egy epizódjukkal a sürgősségi osztályon kötöttek ki, akkor akutan megoldást találnunk. Számomra továbbra is meglepő, új helyzet volt a vándorló életmód, mely során a gyermekneurológia csapat nem rendelkezett saját osztállyal, hanem ide-oda mentünk a különböző emeletek közt, meglátogatva a legkülönbözőbb részlegeket, ahol a kis betegnek ideggyógyászati panasza (is) volt.

A váltás

Lett egy kedvenc doktorom, dr. F., akinek szédületes humorérzéke, követendő empátiája és olyan stílusa volt, hogy bárkivel, bármikor megtalálta a közös hangot, péntekenként pizzát rendelt csapatának és folyamatosan szórakoztatta valamivel a környezetét. Az ő irányítása alatt kerültem át az EEG teamhez, így gyakorlatom egy részét az agyi aktivitások elemzésének megtanulásával töltöttem.

Az EEG csapat egészen más, mint a gyermekneurológia csoport, még akkor is, ha az eredeti orvostudományi terület ugyanaz. Itt egy kicsiny, milliónyi számítógéppel felszerelt szobában elemzik 5-6 felvett fekvőbeteg agyi hullámait 0-24 órában, s tulajdonképpen egy kis családba csöppentem bele odakerülésemmel. Amennyire idegen voltam a gyermek ideggyógyászaton, s nem igazán találtam meg a helyemet, annyira otthonom lett ez a részleg, és nem csak az epilepsziákkal kapcsolatban tettem szert értékes, új tudásra, hanem az amerikai szokásokba, mindennapi életbe is, hiszen a szobában állandóan folyt a jókedvű beszélgetés is a szorgos EEG-elemzés mellett.

Ennél a csapatnál az a cél, hogy a potenciálisan epilepsziás epizódoktól szenvedő, vagy már ilyenek miatt gyógyszerrel kezelt betegeket megfigyeljék, adott esetben egy-egy epizódot provokáljanak ki gyógyszermegvonással (vagy akár alvásmegvonással, egyéb módszerekkel), így biztosítva a pontos diagnózis kinyerését, megfelelő terápia megtalálását.

A kalandok

Mentoraink ez idő alatt is rengeteg programra invitálták, számos élménnyel gazdagodtunk. Részt vehettünk egy művészeti eseményen, ahol a festőknek ott, fél órákban kellett, hogy alkossanak, majd ezt aukcióra bocsátották, s mi végignézhettük, ahogy a papíron ordító ürességből alkotás kerekedett. Majd pedig elsápadhattunk, hogy az mennyi pénzért kelt el. Háromhétnyi nagybevásárlásunk.

Kiderült, hogy a közelünkben lévő parkban esténként nyílt Shakespeare-előadások vannak, így egyik hétvégén erre is ellátogattunk, s fűben ücsörögve próbáltuk felfogni a Macbeth sorait angolul. Több-kevesebb sikerrel (főleg kevesebbel), ha őszinte vagyok, de a hangulat mindenképp fantasztikus volt.

Egyik hétvégén, mikor a csapat fele New Yorkba utazott, a fennmaradó másik fél (ezek voltunk mi Ákossal) felkerekedtünk, s egy tízperces biciklizés után máris ott álltunk a Peace Bridge egyik lábánál, mely megadta nekünk azt a lehetőséget, hogy gyalog átsétáljunk Kanadába. A dologban több érdekesség is volt, egyrészt az, hogy az egyébként végtelenül szigorú amerikaiak mennyire simán engedtek minket vissza (még a táskáinkba se néztek bele, pedig jó iskolássokként hátizsákokban vittünk elemózsiát oda-vissza a határon). Kanadában megvendégeltük magunkat egy Tim Horton’s-ban, ami Észak-Amerika, de legfőképpen kanadai barátaink kávékban úszó Mekkája, kihordtunk lábon egy vihart, majd élményekkel telve kalandoztunk vissza a fent említett hídon Buffalo városába.

Egy másik alkalommal (most hétvégén) Bori szobatársnőmmel kerekedtünk fel a „helyi” plázába. Ez a rövid út a pláza és otthonunk közt 1 óra oda és 1 óra vissza biciklin, megtanítva az embert, hogy valóban értékelje a budapesti közlekedési vállalat minden nyűgjét-gondját.

A tervek

Reméljük, utazni fogunk, méghozzá Bostonba, Washington D.C.-be és Chicagoba is, a héten ez is egy komoly küldetésünk volt, hogy repülőjegyeket foglaljunk, s olyan szállást találjunk, mely árban nem követeli meg, hogy a fennmaradó heteinkben zsíros kenyeret együnk főtt krumplival, de mégis jó lokalizációval bír és az alapvető higiéniához szükséges körülmények is biztosítottak. Akciónk (reményeink szerint) sikerrel járt, így izgatottan tekintünk elébe az utaknak.

Az én saját tervem pedig az volt, hogy következő hetemet (szám szerint már a 8.-at! Tyű, repül az idő…) dr. R. mellett töltsem a fejfájás részlegen. Ez egyelőre egy erőteljesen kétesélyes dolog, ugyanis a fent említett doktornő mindennapos kismama, s bár az amerikaiak lankadatlan szorgalmával még utolsó hetére is betáblázta magát, könnyen lehet, hogy a kis utód megvétózza elképzeléseinket. Mindenesetre nagyon reménykedem, hogy neurológia gyakorlatomon belül ilyen speciális területbe is be tudok tekinteni.

Bár még rengeteget tudnék mesélni, de felkeltek a többiek, így tudok kunyerálni tőlük végre egy negyedik 25 centest is, hogy beindíthassam a mosást diszkrét mennyiségben összegyűlt szennyesemmel, így lekapcsolódom az internet bugyrairól.

Köszönöm annak, aki idáig megtisztelt érdeklődésével és türelmével és kívánok egy csodaszép napot!

2017. augusztus 21.

Juhász Dóri