Time is brain

Az utolsó hónapot a neurológián töltöttem ismét Zsófival, két hetet a stroke részlegen, kettőt az általánoson. Az egyik legjobb volt oktatás szempontjából, nagyon sokat tanítottak nekünk mind a rezidensek, mind a szakorvosok. Amikor volt fél óra üres járat, azt mindig kihasználták, hogy valamilyen témát átbeszéljünk. Illetve végre voltak velünk más fiatalok is, megismerhettünk amerikai orvostanhallgatókat. A legtöbbjük befogadó volt, kedves és mókásabbá tették a mindennapjainkat. Egyikük különlegesen kedves volt és hozott-vitt minket kocsival (aki látta Zsófi videóját az utolsó bemenet az autóval neki köszönhető). Reggel hétkor kezdtük a napokat és általában fél öt-hatig bent voltunk. Az ügyelet átadása után kiosztották a betegeket és mehettünk végre beteget vizsgálni (az előző gyakorlatokon nem volt szerencsénk ennyit egyedül tevékenykedni). Ezután találkoztunk a rezidens szobában, ahol referáltunk a szakorvosnak majd kezdődött a vizit. A vizit néhanapján végeláthatatlannak tűnt, sétáltunk egyik kórházi szobából a másikba, 15 emeleten keresztül éppen ahova elszórták a betegeket (jövőbeli diákoknak: aki neuro gyakorlatot csinál itt, az kényelmes cipőt hozzon magával).

“Time is brain” megfogott ez a három szó, nem csak stroke-ra igaz. Az utolsó hónapban jöttem rá, mindjárt megyünk haza és még mennyi mindent szeretnék látni, csinálni itt. Szerencsére az idő is nekünk kedvezett, SZINTE megjött a tavasz, természetesen télies idővel váltakozva.  Egyik pénteken 19 fok volt, napsütés és kiültünk a teraszra a kinti asztalhoz a kempingszékekbe. Mennyire más élmény lehet itt lenni gyakorlatilag bármelyik másik évszakban. Úgy érzem kevesebb lehetőségünk volt felfedezni Buffalot a hideg miatt, én ezt próbáltam bepótolni az utolsó pár hétben. A három hónap alatt először voltam a Delaware parkban, ami elég közel van hozzánk és jó volt végre sétálni egy szebb környezetben, mint csak bent a kórházba. Buffaloban nincsenek madarak, legalábbis télen nagyon kevés látható és ebben a parkban végre voltak. Ugyan lehet, hogy madár nincs, de egyik reggel amikor a buszt vártuk egy nyuszi ugrált el a ház előtt!

Egyik szerdán elmentünk egy különleges aukcióra, ahol a művészek ott készítették el a rajzaikat, festményeiket és a potenciális vevők ezt végignézhették, járkálhattak az asztalok körül.

Egyszerre izgalommal és szomorúsággal vártam a következő turnust. Izgalommal mert valahol már vágytam az otthonra, a családomra, a megszokott környezetemre, szomorúsággal mert tudtam ez a végét jelenti ennek a kalandnak. Akinek van lehetősége az ne gondolkodjon rajta, jöjjön ki, rengeteg élménnyel lesz gazdagabb. Azt a tanácsot tudom adni, amit mi is kaptunk az előző turnustól: TAPASZTALJATOK!

2017. március 22.

Merkel Eperke