Torontóból Buffalóba

Czigler András vagyok, és jöjjön az első havi beszámolóm a buffaloi gyakorlatról.

Viszonylag korán megvettem a jegyet Torontóba, Londonon keresztül. Sokat nézegettem előtte a járatokat, hova? mennyi? de miért annyi? hány átszállás? miért kell annyit várni? ez jó lenne, de akkor elérem a csatlakozást? és hasonló agy-zsibbasztó kérdések közepette. Nem tudom hogy ez másoknak könnyen megy-e, mindenesetre én megszenvedtem vele. Végül úgy döntöttem, Torontóból busszal fogok menni Buffalóba, mert így a legolcsóbb (még a New York-ból való buszozás jöhetett volna szóba, ami kb. 8 óra, illetve a közvetlen Buffaloba repülés, ami gyorsabb ugyan de drágább). Általában az a szokás, hogy az új turnus csütörtökön érkezik, de rájöttem, hogy az a hetem amúgy sem érne otthon semmit, szóval simán mehetek korábban és megnézhetem Torontót. Jó ötletnek bizonyult. 

Hallottam, hogy a legtöbb buffaloi turnus meg szokta látogatni Péter bácsit Torontóban, ezért írtam neki, hogy mi lenne ha én ezzel kezdeném? Ő pedig eszméletlen segítőkész és vendégszerető volt. Ezúton is köszönöm neki. Nem csak szállást biztosított 3 napra, de minden infóval ellátott arról, hogyan találok el a házához, hogyan közlekedjek Torontóban, mit érdemes megnéznem. A pletykák igazak. Péter bácsi elképesztő tudással rendelkezik, melyből igyekszik is minél többet átadni színes sztorik formájában. Így tudtam meg néhány nap alatt igen sokat a magyar kardiológia kezdetéről vagy éppen a kanadai egészségügyi rendszer működéséről. Nehéz lenne felsorolni minden témát, amit érintett elbeszélései során,  de szó esett a juharszirup gyártásról, narancslekvár készítésről és Munkácsy Krisztus-trilógiájáról: 

(https://hu.wikipedia.org/wiki/Munk%C3%A1csy_Mih%C3%A1ly#A_Krisztus-tril.C3.B3gia). 

A 3 kép egy helyszínen való kiállítása nem mellesleg Péter bácsinak köszönhető.

A torontói látnivalókat 3 nap alatt nem egyszerű végigjárni, de a CityPass-szal elérhető nevezetességek éppen belefértek. Eszterrel közösen néztünk meg pár helyet. Ő a rokonainál szállt meg Torontóban. Nekem az Aquarium jött be a legjobban, de a CN Towerben megvárni, míg beesteledik, szintén jó élmény volt. Végül a buszozás is elmaradt, mert Eszter nagynénje elhozott minket Buffaloba. Összességében az első néhány napom eseménydús, szerencsés és zökkenőmentes volt.

Az első hónapot a nőgyógyászati onkológia osztályon töltöttem a Roswell Park Cancer Instituteban Ágival. Korábbi terveimről, miszerint majd alaposan összehasonlítom az otthoni viszonyokat az ittenivel, majdnem rögtön le is mondtam. Az új épületrészben működő ambuláns ellátást gyakorlatilag nincs értelme összevetni a hazaival. Az egy betegre jutó személyzet, és ráfordított idő egészen más dimenzióba helyezi az ellátást. A várakozó betegek nem tartózkodnak váróteremben, ott maximum a családtagok. Ellenben egy tágas, kényelmes vizsgálóban, ahol a nővér felveszi az adataikat. Ezután érkezik a rezidens vagy a fellow, nyomában a medikussal. Anamnézisfelvétel, alapvizsgálatok következnek, majd általában a bimanuális vizsgálat. Mindezek után referáljuk a beteget az attendingnek, és most már vele kiegészülve megyünk vissza a beteghez (és családjához!) egy konferencia terembe, ahol időt nem kímélve beszél végig minden eredményt és opciót orvos és beteg. Egészen komoly mélységekben dönthet a beteg a kezelését illetően. A dolog hátulütője, hogy sokszor a betegbiztosítás is közrejátszik a döntésben, nem kapja meg mindenki automatikusan a legjobb kezelést.

A műtőben a legnagyobb attrakció A DaVinci robot. Valóban lenyűgöző működés közben látni, még akkor is, ha sokak szerint csak azért használják, mert van. Lehetőségünk volt kipróbálni a Ross szimulátort, amivel a sebészek felkészülnek a robotos vizsgára. Sajnos pillanatnyilag mindkét elérhető gépnek akadnak nehézségei, de azzal vigasztaltak minket, hogy ez csak jó, mert így jobban felkészít az igazi, sokkal precízebben működő robotra. De az itteni Skill Lab lehetőséget nyújt a laparoszkópos, sőt az endoszkópos beavatkozások gyakorlására is. Ezért a kevésbé izgalmas klinikai napjainkon elég sok időt töltöttünk itt is hasznosan.

Összességében rengeteg új dolgot tapasztaltam az első hónapban, és meglepetésemre nem a robot, hanem az orvos-beteg kommunikáció volt az, ami leginkább jelezte nekem Magyarország és az USA orvosi ellátásának különbségeit. Jövő hónapban már a Buffalo General Hospitalból, a neurológia osztályról jelentkezem.

2017. április 4.

Czigler András

Bemelegítő mellkassebészet

Kedves Olvasó!

A tavaszi turnus első hónapjáról szeretnék Neked beszámolni. A gyakorlat előtti héten érkeztünk meg ide Buffaloba, a Delaware Avenue-i apartmanba. Az előző turnus nagyon kedvesen fogadott minket, körbevezettek a kórházban, megmutatták a fontosabb dolgokat, válaszolgattak végtelen kérdéseinkre. A márciusi gyakorlatot a mellkassebészeten töltöttem a Roswell Parkban. Aki nem fél a korán keléstől és a hosszú napoktól, mindenképpen ajánlom ezt az osztályt! Velem egyszerre egy amerikai, a University at Buffalo-n tanuló diák is csinálta a gyakorlatát itt. Sokat segített főleg eleinte, hogy mi merre van, mik a szokások, illetve gyakorlat végéig abban, hogy a különböző dokumentációkban az egyes rövidítések pontosan mit takarnak. Ezekre a betűszavakra lehetetlen felkészülni, akármilyen jól is tudjon az ember angolul. 

A nap az osztályon elég korán kezdődik, általában fél 6 és 6 között értünk be, hogy a vizit előtt kiírjuk a betegek napi értékeit, laboreredményeit. Aztán reggeli vizit fél 7 és fél 8 között, utána kezdődnek a műtétek. A legtöbb műtét thoracoscopos, úgyhogy a kamera használatát bőven van lehetőség gyakorolni, de a varrásba is jól bele lehet jönni a végére úgy is, hogy előtte az ember életében nem csinálta még. Igazából minden manuális dolgot engednek, ha kéri az ember, ugyanígy semmi sem kötelező. Ugyanígy a vénabiztosítás gyakorlására is van lehetőség, ha éppen nincsen benn a műtőben aneszteziológia gyakorlatot teljesítő diák. Vannak Da Vinci robotos műtétek is, de ott nem nagyon lehet bemosakodni, maximum a végére, a zárásra, egyébként csak a kivetítőn figyelheti az ember a műtétet. A műtéteken túl kedd reggelenként van Multidisciplinary Conference, (kb az oncoteamnek felel meg,) ahol egyes betegek további kezelését tárgyalják meg a mellkassebészek a patológussal, radioterapeutával és onkológussal. Ezeken a megbeszéléseken kellett mindig néhány beteg anamnézisét referálni nekünk, illetve a rezidenseknek. Péntek reggelenként van a nagy osztályos vizit az összes attendinggel (szakorvossal), itt az osztályon fekvő betegeket kellett referálni nekik. Először nagyon ijesztőnek tűnik, de az első után rájön az ember, hogy egyáltalán nem olyan nehéz. A hónap végén volt Journal Club is, ahol egy-egy cikket prezentálnak röviden egymásnak az orvosok. Erre én is kaptam egy cikket, hogy készüljek fel belőle, de sajnos nem jutott már idő rá, hogy elmondjam.

A gyakorlat mellett nekem nagyon nem maradt energiám, hogy mindenféle szabadidős programot űzzek, inkább a pihenésre koncentráltam. Továbbá ittlétünk második hetében lecsapott a környékre a hóvihar, a mínusz 10 fokban nagyon kedve sincs az embernek kimenni. Illusztrációként íme néhány kép a hótorlaszos napokból:

Azért szakítottunk rá időt, hogy elmenjünk közösen a Maroon5 koncertre, ami hónap elején itt volt, Buffaloban. Én közben jártam Torontoban a rokonaimnál. Mindenkinek csak ajánlani tudom, két és fél óra alatt ott van az ember! Még idefele (Torontóból jövet) megnéztem a Niagarát is, természetesen. 

2017. április 3.

Szima-Mármarosi Eszter

Meleg szeretet egy hideg városban

Amikor megérkeztem Buffalóba március elején egy csütörtöki napon, -5°C volt kint, a helyiek és az előző turnus vendégszeretete azonban hamar megmelengetett. Csak amíg eljutottam a buszállomástól a szállásig, hárman is segítettek ajtót nyitni vagy éppen leszállni a buszról a háromhavi csomagommal. A szálláson pedig már nagy szeretettel várt minket Zsófi, Eperke, Juci és Laci, akik vacsorával, a kérdéseinkre adott türelmes válaszokkal és kész hétvégi programajánlattal vártak minket.

Csütörtök este Zsófi és Eperke készített finom lencsefőzeléket és virslit. Nekem nagyon jól esett a hosszú utazás után. Szombatra pedig Juci lepett meg minket sült csirkecombbal. Együtt ettünk-ittunk és beszélgettünk. A lakás is szépen ki volt takarítva, amit ezúton is köszönünk nekik. Az ilyen dolgok nagyon sokat jelentenek egy három hónapos kaland kezdetén, ami nekünk nagyon jól indult az előző turnusnak köszönhetően.

De nemcsak az éhségünket, hanem minden kíváncsiságunkat is teljes mértékben kielégítették a többiek. Rengeteget beszélgettünk és részletes választ kaptunk minden kérdésünkre. Tényleg mindenre. Részletesen elmeséltek mindent, hogy mi hogy működik a kórházban, illetve a házban. Este már azon nevettünk, hogy arra is külön kitértek, hogy hogy kell a fizetős mosógép pénzbedobó nyílását használni, hogy elinduljon a mosás.

Másnap elvittek a kórházba, hogy tudjuk, hogy hová kell majd mennünk hétfőtől. Megjegyeztük a fontos emeleteket és ajtókat, amikre szükségünk lesz az itt-tartózkodás alatt. Találkoztunk T. Éva nénivel is, aki évtizedek óta él Buffalóban, cserkészvezető, és hosszú évek óta egyengeti az ösztöndíjas magyar orvostanhallgatók kiutazását. Emellett pedig nagyon kedves, mindenben szívesen segít nekünk.

Szombat este pedig a helyi arcoknak is bemutattak egy farewell- és welcome-party keretében. Az előző turnus búcsúzott, mi pedig megismerkedtünk a helyi fiatal magyarokkal és néhány amerikai orvostanhallgatóval. A magyarokkal attól kezdve rendszeresen találkozunk és csinálunk közös programokat, például együtt mentünk a Niagarához vagy éppen bevásárolni. Négyen a CTP ösztöndíjával végeznek itt mesterképzést, a többiek pedig már dolgoznak Buffalóban.

Vasárnap aztán egy újabb kedves buffalói házaspárral is megismerkedtünk, akik elvittek a helyi magyar misére. Ezt minden csapatnak ajánlani tudom. Nemcsak a különleges hangulat miatt, hanem azért is, mert itt is bemutattak a helyi magyar közösségnek, amely tagjai egy csomó segítséget felajánlottak nekünk, és azóta végtelenül kedvesen elhívtak koncertre és más helyi programokra is, sőt a március 15-ét is együtt ünnepeltük.

Úgyhogy a mi három hónapunk nagyon jól kezdődött. Meleg szeretettel fogadtak minket, és mindent megtettek az előző turnus tagjai és a buffalói magyarok, hogy zökkenőmentesen kezdődjön a csereprogramunk. Annyi sokan vesznek körbe minket, hogy biztos vagyok benne, a következő három hónap is csupa kaland és izgalom lesz!

2017. április 1.

Bárdos Dávid

It all got started

Szerda reggel még a nőgyógyászat szigorlatom közben izgultam, csütörtök este már egy új kontinensen, az USA legnagyobb városában, New Yorkban bolyongtam örömteli izgatottsággal a reptér és a buszpályaudvar között.

Ilyen „kedves” időjárás fogadott érkezésemkor

Már egy hónap telt el azóta Buffaloban (Budapesten talán kevesebb, vagy több, az időeltolódás és az óraállítás miatt már nem is tudom), de még mindig úgy érzem magam, mint aki egy filmbe csöppent. Az egyik kérdés, amire választ vártam itt-tartózkodásom alatt, hogy mennyi igaz az általunk ismert sztereotípiákból, tényleg olyan-e itt minden, mint az amerikai filmekben.

Eddigi tapasztalataim alapján azt kell mondjam, igen, szerencsére. Tényleg hatalmas minden, nagyok a távolságok, szélesek az utak, sok a terepjáró, hatalmas házakban laknak, nincs kerítés. Pont olyan sárga iskolabusz jár, mint abban a bizonyos mesében, és a tejet is csak 1 gallonos műanyagkannában lehet venni (ja igen, tényleg ezeket a szörnyű mértékegységeket használják („melegem már lehet Fahrenheitben, de fázni még csak Celsiusban tudok” – Márai után szabadon)). 

Az iskolabusz...

...és a további furcsaságok egyike, a kedvenc közlekedési táblám

Ami igazán meglepő volt számomra, hogy tényleg kimegy a műtét közben valaki a hozzátartozókhoz, hogy informálja őket a fejleményekről, és az operáció után is leül a sebész beszélgetni a családdal, akkor is, ha épp este 7 óra van már. Valóban napi 13 óra az átlagos munkaidő, a férfiaknak ingben és nyakkendőben, a nőknek csinos ruhában. Sokkal több eldobható egyszerhasználatos eszközt alkalmaznak, és a bemosakodást is újra kellett tanulnunk. A DaVinci sebészeti robot pedig tényleg lenyűgöző működés közben.

Saint Patrick's Day a kórházban

A nőgyógyászat gyakorlat szakmai részleteiről már sokat olvashattak a kedves blogolvasók. Azt emelném inkább ki, hogy milyen fontos a tapasztalatok átadása, hiszen az előző csoporttól megkaptuk a szükséges elérhetőségeket a training centerhez, így már az első hónaptól kezdve tudunk gyakorolni a roboton, a laparoszkópos szimulátoron és az egyéb remek képességfejlesztő eszközökön.

De ahogy első gyakorlati napunkon mentorunktól is hallhattuk, mi nem azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk robottal operálni, laparoszkóppal asszisztálni, intrakután varratot behelyezni vagy nőgyógyászati fizikális vizsgálatot végezni. (Persze azért erre is megvan a lehetőség.) A cseregyakorlat fő feladata, hogy az itteni hozzáállást sajátítsuk el. Azt, hogy hogyan lehet az örömmel végzett napi 13 óra munka mellet is lelkesnek, elhivatottnak maradni, hogyan kell a betegeket bevonni az őket érintő döntésekbe, hogyan kell a hozzátartozókat megfelelően tájékoztatni, hogyan lehet a legkevésbé megzavarni a páciens intim szféráját minden helyzetben.

A sok munka mellett hétvégenként kikapcsolódni is jut időnk. Remek közösség fogadott minket itt, heti 1-2 alakalommal tudunk programokat szervezni, a csapat hamar összeszokott. A közös lakás és a gyakorlati élmények hamar összekovácsoltak minket négyünket is, valamint az itt tanuló többi magyar diákkal is hamar megtaláltuk a közös hangot. Így mentünk el a Niagara vízeséshez, emlékeztünk meg közösen március 15-ről, volt részünk számos finom vacsorában, néhány táncos estében és egy Maroon 5 koncertben is. A következő állomás pedig Miami! J

A csapat egy része a Niagaránál napközben…

… és késő este

Ilyen jól éreztük magunkat a koncerten a hatalmas sportcentrumban 

2017. április 4.

Molnár Ágnes

Time is brain

Az utolsó hónapot a neurológián töltöttem ismét Zsófival, két hetet a stroke részlegen, kettőt az általánoson. Az egyik legjobb volt oktatás szempontjából, nagyon sokat tanítottak nekünk mind a rezidensek, mind a szakorvosok. Amikor volt fél óra üres járat, azt mindig kihasználták, hogy valamilyen témát átbeszéljünk. Illetve végre voltak velünk más fiatalok is, megismerhettünk amerikai orvostanhallgatókat. A legtöbbjük befogadó volt, kedves és mókásabbá tették a mindennapjainkat. Egyikük különlegesen kedves volt és hozott-vitt minket kocsival (aki látta Zsófi videóját az utolsó bemenet az autóval neki köszönhető). Reggel hétkor kezdtük a napokat és általában fél öt-hatig bent voltunk. Az ügyelet átadása után kiosztották a betegeket és mehettünk végre beteget vizsgálni (az előző gyakorlatokon nem volt szerencsénk ennyit egyedül tevékenykedni). Ezután találkoztunk a rezidens szobában, ahol referáltunk a szakorvosnak majd kezdődött a vizit. A vizit néhanapján végeláthatatlannak tűnt, sétáltunk egyik kórházi szobából a másikba, 15 emeleten keresztül éppen ahova elszórták a betegeket (jövőbeli diákoknak: aki neuro gyakorlatot csinál itt, az kényelmes cipőt hozzon magával).

“Time is brain” megfogott ez a három szó, nem csak stroke-ra igaz. Az utolsó hónapban jöttem rá, mindjárt megyünk haza és még mennyi mindent szeretnék látni, csinálni itt. Szerencsére az idő is nekünk kedvezett, SZINTE megjött a tavasz, természetesen télies idővel váltakozva.  Egyik pénteken 19 fok volt, napsütés és kiültünk a teraszra a kinti asztalhoz a kempingszékekbe. Mennyire más élmény lehet itt lenni gyakorlatilag bármelyik másik évszakban. Úgy érzem kevesebb lehetőségünk volt felfedezni Buffalot a hideg miatt, én ezt próbáltam bepótolni az utolsó pár hétben. A három hónap alatt először voltam a Delaware parkban, ami elég közel van hozzánk és jó volt végre sétálni egy szebb környezetben, mint csak bent a kórházba. Buffaloban nincsenek madarak, legalábbis télen nagyon kevés látható és ebben a parkban végre voltak. Ugyan lehet, hogy madár nincs, de egyik reggel amikor a buszt vártuk egy nyuszi ugrált el a ház előtt!

Egyik szerdán elmentünk egy különleges aukcióra, ahol a művészek ott készítették el a rajzaikat, festményeiket és a potenciális vevők ezt végignézhették, járkálhattak az asztalok körül.

Egyszerre izgalommal és szomorúsággal vártam a következő turnust. Izgalommal mert valahol már vágytam az otthonra, a családomra, a megszokott környezetemre, szomorúsággal mert tudtam ez a végét jelenti ennek a kalandnak. Akinek van lehetősége az ne gondolkodjon rajta, jöjjön ki, rengeteg élménnyel lesz gazdagabb. Azt a tanácsot tudom adni, amit mi is kaptunk az előző turnustól: TAPASZTALJATOK!

2017. március 22.

Merkel Eperke