2016. május 31., kedd

Final Destination avagy minden jó, ha jó a vége

Kedves Olvasó!

Elérkezett, hát a végső állomás, az utolsó bejegyzés. Az idő valóban repül; a három hónapos gyakorlat ilyen gyorsan véget ért. Tényleg olyan érzésem van, mintha tegnap érkeztem volna. A tavasz is megjött végre, de azért kijutott ebben a hónapban is a jó kis „buffalói”időjárásból, ugyanis Pünkösd vasárnap esett a hó. Nem maradt meg, s persze nem esett nagyon hosszan, de azért valódi, jól megtermett hópelyhek hullottak egy öt percig… és hideg is volt!

No, de térjünk is rá az utolsó négy hét szakmai programjára.  Idegsebészet volt az utolsó választott gyakorlatom. Az ezt megelőző nyolc hétben azt hallgattam, hogy szét fognak szedni, nem fogom bírni, hogy nagyon szigorúak stb… Ez egy kicsit csökkentette a lelkesedésemet, mert ugye már említettem korábban, hogy nem vagyok sebész alkat. Csak azért választottam az idegsebészetet, mert bizonyos koponyaműtétek aneszteziológiai kezelése nagyon érdekel (annyira, hogy ez is volt a szakdolgozatom témája).

Az elmarasztaló, ijesztgető beharangozáshoz képest nagyon pozitívan csalódtam. Remélem, előző beszámolóimból kiderült, hogy mindegyik gyakorlatomat nagyon élveztem, de ez volt az összes közül a legjobb. A műtő mellett sok időt tölthettem az NICU-n, egy olyan részlegen, ami a kritikus állapotú idegsebészeti és neurológiai betegekkel foglalkozó intenzív osztály.

Az Államokban az idegsebészetnek a leghosszabb a rezidens képzése; de meg is éri, mert benne van az első öt legjobban megfizetett szakirányban. Ez egy teljesen más életforma, nagyon feszített a tempó, nagyon nagy a stressz faktor, szigorú a képzés. A Buffalo Egyetem rezidens képzési programja pedig nagyon erős, nagyon magas színvonalú, népszerű és nagyon nehéz bekerülni. Ehhez képest, vagy ennek megfelelően az itteni rezidens csapat hihetetlenül kedves, segítőkész és nagy tudású. Mindent elmagyaráztak, mindenben segítettek.

Ezen az osztályon a nap nagyon korán kezdődik, az első vizit 6 órakor van. Ez első-, másod- és harmadéves rezidenseknek, és persze nekünk orvostanhallgatóknak 4:30 körül kell megérkeznie az osztályra, mert mint minden osztályon, itt is össze kell gyűjteni a betegek éjszakai eredményeit, a fontosabb változásokat, adatokat. Rendkívül nagy forgalmú az osztály, illetve a részleg, mert nem is egy osztály van, hanem körülbelül öt.

A betegek, kezelt betegségek skálája is nagyon széles. A műtétek 7:00-kor vagy 7:30-kor kezdődnek. Itt is érdemes bemutatkozni a betegnek, a műtős személyzetnek. Az operációk NAGYON hosszúak. Nyolc, tízórás beavatkozásokról van szó. Bár vannak rövidebbek is. A gerinc, illetve az egyszerűbb endovaszkuláris operációk között egyórás is előfordul. Itt is van lehetőség leülni, illetve kimenni. S még egy praktikus jó tanács érdeklődő, de a konstans állástól szenvedő hallgatóknak: kompressziós zokni! Csodákra képes és nagyon megkönnyíti/megtámogatja az ember lábát! De arra is fel kell készülni, hogy hiába a zokni, a lelkesedés és az eltökéltség, könnyen megesik, hogy az ember nem lát semmit, nem is asszisztálhat. Nagyon komoly műtéteknél bent van a fő operatőr, minimum két rezidens, az operálandó terület általában kicsi; értelemszerűen egy ember fejéhez nem férnek nagyon sokan. A koponya megnyitása után viszont minden „ki van vetítve” képernyőre, ráadásul, ha eltökélt vagy és „kiállod” a próbá(ka)t, akkor akár tevékenyen is részt vehetsz az operáció során. Minden a hallgató hozzáállásától függ!
Kedvcsinálónak: a legérdekesebb műtét, amin részt vettem egy akusztikus nerinóma eltávolítása volt. Röpke 10 óra, de megérte, ilyenben sem vehet részt az ember minden nap. Láttam mély agyi stimulációt és egy nagyon különleges, occipitálisan elhelyezkedő daganat eltávolítását, amit hátulról-oldalról oldottak meg. Végül, de nem utolsó sorban orron keresztül eltávolított hypophysis tumor operációt említeném még meg, de tényleg csak a teljesség igénye nélkül.

Idegsebészeten ritkább a viziteken a betegprezentáció az orvostanhallgatók részéről, de prezentálhat az ember, ha akar, megdicsérik érte. Lehet beteget választani, akit „után lehet követni”. Itt is van lehetőség ambulálni. Ennek minősége, élvezhetősége és hasznossági faktora az ambuláló idegsebésztől függ. Viszont itt az ambulancia, vagy, ahogy itt hívják a „clinic” a Dentben van, érdemes részt venni ezen is legalább egyszer!
Csütörtökön előadások sora, rezidensek, szak- és főorvosok részéről. Nagyon érdekesek, nagyon sokat lehet tanulni, ráadásul interaktívak is!
A délutáni/esti vizitek ideje változó, attól függ, hogy hány műtét van, milyen hosszúak az operációk és, hogy ennek függvényében mennyire „érnek rá” a (vezető)rezidensek. Lehet, hogy az ember ötkor, de esélyesebb, hogy hétkor, nyolckor végez.

Mindenkinek, aki csak egy kicsit is érdeklődik, szívből ajánlom az idegsebészetet!


Szabadprogramok tekintetében kicsit haloványabb volt ez az utolsó hónap, ez főleg a kórházban töltött idő, illetve a hétvégén rám törő, teljesen érthető fáradtságnak köszönhető. De nem bánom, mert a kórházban tapasztaltak és az ott eltöltött idő jobban megérte.
M. Kati szervezésében moziztunk; voltunk a „denti” Filmklubban és rengeteg enni-, innivalót kaptunk. Köszönjük szépen!
Illetve elmentünk Letchworth Parkba, ami nagyon szép, aki idejön, mindenképpen látogassa meg! Állítólag ősszel a legszebb, amikor éppen színesedni kezdenek a levelek, de nekem most, tavasszal is nagy élmény volt.





Ennyi volt a móka mára, illetve az elmúlt három hónapra! Köszönöm a lehetőséget, óriási élmény volt és nagyon hasznos. Remélem, minden érdeklődő olvasó kedvét lelte a leírtakban! Buffalo történetét a következő turnus tagjai folytatják és jegyzik majd!


Mindenkinek minden szépet és jót!

2016. május 31.

Barnaföldi Luca

2016. május 19., csütörtök

Bolondos április

Eljött az Április. Buffaloban annyira szeszélyes az időjárás. Általában szeles az idő, áprilisban sokat esett is. Háromszor is esett jelentősebb mennyiségű hó. A kevés napos időjárást nagyon megbecsültem, és ki is használtam egy kis kocogásra a Delaware Parkban.

A második rotációm a Roswell Park Cancer Instituteban volt a nőgyógyászati onkológia osztályon. A nap 6:30 és 7:00 között kezdődött a fekvő betegek körüli éjszakai történések és kezelésükre vonatkozó tervek megbeszélésével. Ezen a fellow-k és a rezidensek vettek részt. Utána következett a reggeli vizit. Egy másik orvostanhallgatóval osztoztunk, hogy ki szeretne a műtőbe vagy az ambulanciára menni.
Minden nap másik orvos operált. Meg lehetett figyelni nyitott, laparoszkópos és Da-Vinci robotos műtéteket is. Bemosakodni engem sosem kértek meg, mivel egy rezidens és egy fellow is mindig a műtőben tartózkodott. Nagyon érdekes volt, hogy hogyan működik a Da-Vinci robot. A műtét úgy indul, mintha laparoszkópos műtét lenne. Miután több kulcslyuk metszésen behelyezték az eszközöket, a robot karjait csatlakoztatják az eszközökhöz. Úgy néz ki, mint egy hatalmas űrpók. Az operatőr a sebész konzolba ül bele, ahol 3D-ben látja a kamera által belátott teret. Az eszközöket a sebész több joystick-szerű karral irányítja.


A Roswell Park lobbyja


Dr. K.-val a RPCI előtt

Az ambulancián minden nap rengeteg beteg volt. Megismertem a különböző nőgyógyászati tumorok kemoterápiás kezelési protokolljait, a gyógyult betegek utánkövetésének szabályait. Sokan műtétre jöttek, az ő tájékoztatásuk a beavatkozásról és a lehetséges kimenetekről nagyon nehéz kommunikációs kihívás volt a dokiknak. A gyakorlat legjobb része volt, hogy megtanítottak nőgyógyászati vizsgálatot csinálni spekulummal és bimanuálisan is.

A műtétek illetve az ambuláns betegek ellátása után délután különböző megbeszélések voltak. Az előző illetve következő héten klinikai studykban résztvevő betegeinek tumormarkereinek,  és az elkövetkező műtétek rövid ismertetése vagy aktuális cikkek bemutatása színesítette a délutánokat.

Mivel ez a blog a jövő HMAA-s diákjainak segítésére és tájékoztatására van, most őszinte leszek: általánosságban elmondható, hogy az attendingek tudomást sem vesznek a diákokról. Egyetlen kivétel Dr. Zs. Emese, aki honfitársunk lévén nagyon szívén viselte sorsomat és mindenhova vitt magával. Ezúton is köszönettel tartozom neki. Sajnos ő egy napot operált és egy napot rendelt, így a többi napon nagyon nehéz volt helyt állnom. A fellow-k most fejezték be a képzésüket, mialatt én ott voltam, az utolsó heteiket töltötték Buffaloban. Nagyon remélem, hogy a következő diákoknak több szerencséje lesz a fellowkkal, mert engem szabályosan kerültek, az oktatásra egyáltalán nem adtak. Szerencsére a rezidensek között volt olyan, aki szívesen elmagyarázott néhány esetet, és lehetett tőle kérdezni. Továbbá óriási szerencsémre ott volt az osztályon egy látogató orvos Indiából, aki nagy tapasztalattal és tudással rendelkezett a nőgyógyászati onkológia terén. Ő a betegellátásban nem vehetett részt, így volt alkalma engem tanítani. Ismeretségünkből barátság is szövődött.  Kiemelném a pályakezdő PA, M. türelmes és befogadó hozzáállását a hallgatókhoz. Tőle rengeteget tanulhattam. Az osztályon a nővérek is rendkívül kedvesek, mosolygósak és segítőkészek voltak mindig.
A napjaim délután 5 körül végződtek a kórházban, így egy kis kikapcsolódás is belefért. Jártam például egy fülledt jazz klubban az Allen streeten. Nagyon szeretem a jazzt, igazi felüdülés volt a zene lüktetésére kikapcsolódni. Éppen jazz fesztivál volt akkor, így egy este három helyi zenekar koncertjét is meghallgathattam.


Jazzklub az Allen Street-en

2015. május 19.

Boros Szilvia

2016. május 9., hétfő

April’s Fool

Kedves Olvasó!

Ismét elrepült négy hét. Hihetetlen, hogy szalad az idő. Ahogy azt előző bejegyzésemben írtam, az április hóeséssel indult, majd egy hétvégén volt több, mint 25 °C, aztán újra, hosszan, tartósan hűvösebb idő volt, van. A helyi lakosok („native Buffalonians”) szerint itt semmin nem szabad meglepődni az időjárás tekintetében. Mindenki, akivel találkozom, elmeséli, hogy többször előfordult már, hogy még májusban is esett a hó. Remélem, idén nem fog, ugyanis a juharfák virágzásáról lemaradtam a rossz idő miatt, jövő héten viszont indul a cseresznyevirágzás és azt szeretném megcsodálni!

Egyre jobban megismerem Buffalót, s ahogy „kapcsolatunk egyre szorosabbra fűződik”, egyre jobban tetszik is! Készítettem is néhány újabb képet, hogy mindenki láthassa és kedvet kapjon hozzá!






Azért itt sincs kolbászból a kerítés! Sőt, nagyon is lehet érezni, hogy ez a régió nem olyan gazdag, ugyanis a ház elől ellopták az egyik kerékpárunkat, majd két nap múlva megpróbálták ellopni egy másikat is, és teljesen tönkretették a lakatot. A történtek eléggé elszomorítottak, mert nem hittem volna, hogy itt ilyesmi megtörténhet, nem gondoltam volna, hogy „ennyire otthon fogom érezni magamat” az Újvilágban! Nyomatékkal üzenem az új turnusoknak, hogy tartsák a kerékpárokat a teraszon, az a legbiztonságosabb!

Most pedig térjünk át a gyakorlatra, hiszen ez a legfontosabb. Az utóbbi négy hetet a neurológián töltöttem. A hallgatókat általában úgy osztják be, hogy két hetet töltenek általános neurológián, majd két hetet a Stroke Uniton; kivétel, ha valaki gyermekneurológiát (is) szeretne csinálni, mert akkor kicsit megváltozik a rendszer.
Jómagam általános idegosztályon kezdtem. Itt már voltak velem amerikai orvostanhallgatók is. Nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, nagyon jó volt a társaságukban lenni. Sokat tanultam tőlük is, illetve segítségükkel kicsit jobban beleláthattam az amerikai oktatási rendszerbe.

A dolgos mindennapok itt 7:00-kor kezdődnek a napi megbeszéléssel. Ilyenkor az általános- és stroke-os orvosok, rezidensek és mi, orvostanhallgatók átvesszük a betegeket és „consult”-okat az éjszakástól. Az átadásnak 8:00-kor, 8:30-kor van vége, attól függően, hogy hány beteg van. Ezután a vezető rezidens kiosztja a betegeket. Mi orvostanhallgatók általában két-három beteget kapunk. Ezek között van olyan, aki régebbi, ún. „follow-up” és van új. Ha több a beteg, kevesebb az orvos, orvostanhallgató, vagy csak ügyes az ember (lánya) kaphat többet is. A hallgatók ezeket a betegeket a szakorvosnak, illetve az egész „teamnek” prezentálják viziten. Mindegyik vezető szakorvos ambulál is a klinikán, ezért a nagy vizit van, hogy 9:30-kor, van, hogy 13:00-kor kezdődik. A régebbi betegek esetét akkor kell részletezni, ha felmerül valami komolyabb új probléma, ha van valami aggasztó új labor-, vagy más vizsgálati eredmény; illetve ha új a szakorvos. Általában szerdán van csere vezető szakorvosok között. Azért nem hétfőn, mert nagyon sok a beteg; képtelenség lenne azt a sok pácienst átvenni és a dokumentációjukat valóban alaposan feldolgozni. Véleményem szerint ez így nagyon logikus és praktikus.

Itt tennék annyi kitérőt, hogy a neurológia a Buffalo General Hospitalhoz tartozik, ez egy sokkal nagyobb kórház, mint a RPCI, sokkal több beteggel, de sajnos itt is megtörténhet, hogy malmozol egy-két órát… Legalább is, aki pörgősebb, nyomulósabb, annak lesz ilyen érzése. Még valamire felhívom az ideérkező hallgatók figyelmét: ha amerikai hallgatók is vannak, számítsatok rá, hogy Ti egy kissé háttérbe vagytok szorítva, mert ők ugye rengeteget fizetnek az oktatásért; plusz nekik nagyon kell a jó osztályzat, vagyis a jó értékelés a rezidensektől, szakorvosoktól. A mellőzés érzése nekem szerzett néhány kellemetlen percet, különösen, mert jobb voltam, mint az amerikai tanoncok. Persze így is tudtam érvényesülni, rengeteget tanultam, rengeteg új tapasztalatot szereztem; összességében mindennel elégedett vagyok.

Vissza a vizithez és az osztályos munkához. A vizitek alatt rengeteget lehet tanulni. A szakorvos végiglátogatja az összes beteget, megvizsgálja, kikérdezi őket, elmondja nekik a terápiás tervet. Ez olyan szempontból érdekes, hogy így aztán van, hogy a vizitnek 18:00-kor van vége, pedig 9:30-kor kezdődött. Ja, igen, mert elfelejtettem mondani, hogy napközben folyamatosan jönnek a neurológiai konzultációs kérelmek a kórházból, vagy „kívülről”. Így aztán megeshet, hogy vizitről a rezidens elküld, hogy kvázi vegyél fel, vagy legalább vizsgálj meg egy új beteget. S később ugyanezt a pácienst az egész ideggyógyász csapat is megnézi, megvizsgálja a szakorvos vezetésével.

A gyakorlat kezdetekor mindenki kap egy könyvet, rengeteg nyomtatott segédanyagot. A betegek megfelelő prezentálásához ezekben minden segítséget megtalálhat mindenki! De a rezidensek, szakorvosok mindenben segítenek, minden kérdésre válaszolnak; mindig lehet tőlük segítséget kérni! Mindezeken felül vannak előadások. Minden csütörtökön meghívott előadó tart egy másfél órás prezentációt, ideggyógyászati, vagy ehhez kapcsolódó témáról. Pénteken van előadás a rezidenseknek, ez igen interaktív és az orvostanhallgatók is részt vehetnek. Valamint kéthetente, szintén a rezidenseknek egy igen híres és nagy tudású szemész tart egy kb. 40 perces esetbemutatást. Szóval tényleg minden adott az alapos felkészüléshez és elmepallérozáshoz!

A két hét gyorsan elrepült. Általános neurológiáról a stroke osztályra kerültem. Itt még mozgalmasabb az élet. Minden bejövő esetleges stroke betegről el kell dönteni, hogy valóban stroke-ról van-e szó; ha a válasz igen az előző kérdésre, el kell dönteni, hogy a páciens időablakon belül van-e. Ilyenkor rögtön el lehet kezdeni a kezelést. Sok téves riasztás van, de az osztály mottója: „Time Is Brain”, s nagyon sokat dolgoznak, fáradnak, hogy minél több embert megmentsenek. Nemcsak a haláltól, hanem a rossz minőségű, „fél élettől” a sok visszafordíthatatlan negatív következménytől, komplikációtól. Tényleg sok a beteg, sok az „esélyes”. Állítólag Buffalo a stroke városa, egész Amerikában ez talán a második, vagy harmadik „legstroke-osabb” város. Ezen az osztályon két szakorvos is van egy nap, ez két nagy vizitet és rengeteg beteget jelent. Ami nekem különösen tetszett, hogy sokat lehettem a sürgősségi osztályon. Nagyon szeretem azt a fajta szervezettséget, ahogy az amerikaiak a sürgős eseteket, traumákat kezelik. Nincs idegeskedés, mindenki tudja, mit kell csinálni, mindenkinek van feladata.
A két hét itt is roppant gyorsan elszállt. A neurológia gyakorlatot mindenki egy ún. shelf exammel zárja, ami azért nem egyszerű, de a kapott anyagokból fel lehet készülni rá!


Az "amcsi" hallgatótársaimmal


A neuroteam "krémje"

Azért ebben a hónapban is volt egy kis szocializálódás. Dr. F. Péter meghívott minket a Magyar Házba, a New York-i Főkonzulátus képviselőjének rendezett fogadásra. Ezúton is köszönjük a meghívást, a finom vacsorát és a kellemes estét! A meghívott vezető konzul, dr. K. Zsuzsanna, másnap a templomba is eljött és igen megindító beszédet mondott, amit itt szintén szeretnék megköszönni!
A múlt hétvégén pedig egy itt megismert amerikai – koreai fiú, (aki szintén az UB-ra jár, és a lányok ismerték meg, amikor meglátogatták Amish Countryt) elvitt minket naplementét nézni egy helyi kis halászfaluba, Olcottba. Gyönyörű volt, annak ellenére, hogy az idő sajnos felhősre fordult. Ez a kis falu, illetve Olcott Beach nagyon megérte, valódi igazgyöngy és nincs is nagyon messze!


Az olcotti világítótorony (ház)


A messzi távolban Toronto


Egy olcotti fa, amin még nincs nyoma a tavasznak, de megragadta a tekintetem

Ezzel mára búcsúzom, négy hét múlva ismét jelentkezem, akkor majd utoljára!
Minden kedves Olvasómnak minden szépet és jót!

2016. május 9.
Barnaföldi Luca