Ugyan
túl vagyunk a karácsonyon és az új éven is már, én még mindig tartozom Nektek
az amerikai történetemmel, pontosabban annak folytatásával. Az első gyakorlatom
a gyerekgyógyászat volt, de ennek tapasztalatait már megosztottam, így most
jöjjön a soron következő:
A
szeptemberből október lett, majd az is átkúszott novemberbe. Az idő furcsán
telik – olykor egy nap mindenféle értesítő nélkül, csak úgy elröppen, máskor
lomhán vonszolja magát. A második szakasza ittlétemnek e tér-idő paradoxban
zajlott: floridai napsütéses kirándulás, torontói didergés és mindemellett a
buffalói ősz meglepő melegsége vett körbe. Zsófi már írt Sarasotáról, még
annyit én is hozzátennék, hogy fantasztikussága lekenyerezett – életem
legfehérebb homokja (igazából a szétmorzsolódott kagylók mészkő törmeléke adta
a talpunk alá a ragyogó világosságot – és nos, az éjszakai fényt, mert persze
világítás erre sem leledzett, csak a Hold sütött serényen, na meg persze alulról
a homok). Bár sikerült elkapnunk Patríciát, a napokban Mexikóra lecsapó
hurrikán egy-egy mérges löketét, de többnyire meleg napfény és kellemes lágy
szellő uralta testfelületünket. És hogy mennyire is hiányzott a szabadban
töltött idő és a napfény, nem is realizáltam egészen addig, amíg a parton
feküdve közvetlenül az előadásom után el nem töltött a tökéletesség érzése.
Egyébiránt
ezt a hónapot a gyermek-gasztroenterológián töltöttem. Újként fogadtak,
előzőleg még nem volt magyar hallgató rajtam kívül, de nem vették rossz néven
ottlétem. A neurológia pörgése után egy meglehetősen aprócska terület
mindennapjaiban vettem részt. A két „fődoki” férj és feleség, körülbelül 80
évesek – de úgy pörögnek, hogy az ember győzze tartani a tempót velük! Mivel
nem vagyok belgyógyász beállítottságú, így a colonoscope és gastroscope
kanyargós útjai nem tudták túlságosan lekötni a figyelmem, ellenben a részleg
kedvessége olyan volt, mint egy nagy meleg sál – egész nap körbefont és
kényelembe helyezett.
Egy
hétvégét mi is eltöltöttünk Torontóban, az európai-amerikai fellegvárban.
Kocsit bérelve indultunk neki Péter bácsi székhelyének, akiről csak annyit,
hogy a memoárja mellett szakácskönyvet is ír, és őszintén mondva mindkettőt meg
akarom szerezni magamnak, mert történetei úgy hatottak rám, mint anno az
óvodáskori tündérmesék: leesett állal, csillogó szemmel, hajnalba nyúlóan
hallgattam lényének kisugárzását, jelenjét és múltját az öregnek. Az igazi
orvoslás receptjét és az élet örömét – 90 éves volt most Péter bácsi, és könyveinek
eleget tett: három nap alatt felhizlalt minket, és egy életre való jótanáccsal
látott el bennünket, amelyek tudatában fogtam neki az új gyakorlatnak: a várva
várt idegsebészetnek.
 |
| Péter bácsi házának legkedvesebb kis zuga – a fenti nappali, ahol a külföldi remekek közötta magyar kincsek foglalják el a legtöbb helyet. |
 |
| Kilátás a CN towerból. |
 |
| Minden nagyvárosnak megvan a saját problémaköre, de valahogy Kanada ebből a legrövidebbet húzta: jóléti állam, amelynek egészségügye és szociális juttatásai szinte hihetetlenek nekünk magyaroknak, de az amerikaiaknak is. |
 |
| A város egy furcsa körmetszete Európának és Amerikának, egyszerre London és Berlin, járható távok, szűkebb utcák és tömegközlekedési lehetőségek, de valahogy mégis Amerika egy XS-es méretben kiadva. |
2016. 01. 23.
Juhász
Dorottya
