2016. november 2., szerda

A végtelen vizitek birodalma

Jó reggelt! - mondta Lilla még rekedt hangon, és egy álmoktól meggyötört mosollyal. 
Jó reggelt!- válaszoltam. Buffalóban ébredtem, hajnali fél 6 van, vagy már dél? Nem, nem dél van, Magyarországon van dél, nyugtattam meg a tobozmirigyemet, amely még mindig össze van zavarodva az időeltolódás miatt, lassú kis szerv. A kétszobás tipikus amerikai lakásunkat már elborította az erőteljes kávészag, ami valószínűleg az amerikai kávé kompenzációs mechanizmusa az ízért cserébe. Csinos ruhába öltözök, visszafogott, komoly, de nem túl formális stílust célzok meg. Ebbe még pont belefér a felsőm, amin madarak vannak, elegáns madarak. Petra már sminkel, Bori még reggelizik, de ő már sminkelt, mindenkinek más a stratégiája a reggelt illetően. Készen vagyunk, Lilla is készen van, toporgás az előszobában. Mehetünk? Mehetünk? Megyünk! Elindulunk az első amerikai kórházban eltöltött napunkra. Négy pár magyar lány láb kopog Buffalo reggeli utcáin, csak pár szürke mókus kísér minket a cardio edzésnek is megfelelő harmincperces rekordsétánkon. Az új cipők nyolcból négy lábat fosztanak meg a legfelső és még pár plusz hámrétegtől (a teljes gyógyulási idő nagyjából 25-30 nap megfigyeléseink alapján). Immár bicegve kis csapatunk ketté válik, én és Petra nekivágunk az idegtudomány fellegvárának.     Rövid orientáció következik, ahol megismerkedünk egy hasonszőrű csoporttal: az amerikai orvostanhallgatókkal. Ugyanolyan újszülöttek az orvostársadalom szemében mint mi, csak más nyelvet beszélnek, és még élesebbre van vasalva a köpenyük. Most már falka vagyunk, egy egész csapat újszülött. Az orientáció után már sokkal orientáltabban és hónunk alatt egy angol nyelvű tankönyvvel (amit a buffalói egyetem kölcsönad nekünk a gyakorlat idejére) nekivágunk a fellegvárnak. Valóban felleg, mert a tizennegyedik emeletre megyünk. A tizennegyedik emelet valódi alaprajza sosem született meg a fejemben. Hogy az olvasó össze ne zavarodjon, itt egy személyes vallomásként le kell írnom, hogy agyamban a tájékozódás képességét tartalmazó neuroncsoport vagy teljesen nem létezik vagy nagyon lusta, mert nagyon ritkán hajlandó dolgozni. A tizennegyedik emelet birodalma két részből áll: a kis szobaszámok általános neurológiája, és a nagy szobaszámok stroke részlege. 

 A birodalom eme két részét a liftek, illetve a „clean“ nevezetű szobák választják el egymástól. A kettő közötti átjárást megkönnyíti, ha az ember megtanulja a tisztaszobák három számból álló zárkódját, így a teljes határ megkerülésével juthat a birodalom egyik feléből a másikba.
 A birodalom két részét két, szigorú hierarchiát követő csapat vezeti napközben, a „stroke team“,  illetve a „neurology team“. Valójában  csak a szakavatatlan szemnek tűnik a két csapat kettőnek, valójában egy csapatról kell beszélnünk, amelyben csak az orvostanhallgatók állandóak egy-egy kéthetes periódusban, a többi elem éppeni beosztás szerint oszlik ketté. A hierarchia felülről lefelé:
ATTENDING, ő a vezető, minden csapatnak legalább egy jut minden napra, vagy kettő, szerencsésebb esetben. Nálunk földi szakorvos helyett nagyobb misztikus hangulat övezi őket, kedvüktől és szokásuktól függően eldöntik, mikor megyünk körbe ROUNDING-olni, előtte tűnnek fel, és utána pedig eltűnnek. Az a gyanúm, hogy az idő többi részét valahol együtt töltik a többi attendinggel, ahova halandó ember nem léphet be. A második lépcső a CHIEF RESIDENT, aki pedig a csapat vezetője mindig, ha nincs jelen attending. Alattuk találhatók a RESIDENT-ek, akikből megkülönböztetünk neurológia rezidenseket, és rotáló, más szakmai terültről érkező rezidenseket, akik a kötelező idejüket töltik itt. Ez alatt a szint alatt található az INTERN, az elsőéves rezidens, akiről mindenki tudja, hogy nagyon rossz neki, mert nem sokat tud, de már orvos szegény. Már-már azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy nincs is több szint, de igen, elérkeztünk a MEDSTUDENT szintre. Mint jó közkatonához híven, lelkesen látja el a jó orvostanhallgató feladatait, mindig pontos, mindig éber, és mindig lelkes. Reggel is. Hétkor is. 

  Valóban, már nyolc óra van. A birodalom igazgatását megalapozó reggeli gyűlésen a két igazgató csapat a chief resident vezetésével feldolgozza az éjszaka felvett betegeket, szétosztja, titokban stroke és general matricákkal látja el őket, eközben a medstudent áll, figyel, és nem alszik el, teszi a jó benyomást. Majd a csapatok szétválnak és kezdődik a neurológia fellegvárában a valódi munka! A chief resident egy nagyon rátermett resident segítségével frissíti az aznap kezelendő, feldolgozandó betegek listáját, lekerülnek a szerencsések, akik előző nap hazamentek.
Minden beteg be van osztva egy attendinghez, egy residenthez, és egy medstudenthez. 
  Beteget kapok, kettőt! Amerikait! Izgulok, már fel is ébredtem. Gyógyítani fogok, embereket gyógyítani, öt éve várok erre!
A magyar orvostanhallgató híresen alkalmas és jól képzett, ezért gondolom, hogy egy nehezítéssel indulunk az amerikaiakkal szemben: nem kapunk hozzáférést a számítógépes mindenhatóatyaisten rendszerhez. 
Nem gond, a medstudent megoldja, barátkozok, és belépnek nekem, benn vagyok! A birodalom rendszere figyelemreméltó, könnyen tanulható, és az információk logikusan vannak rendezve. Leleteket olvasok, nyomtatok, vitális paramétereket tudok nyomon követni, szinte látom a gépen keresztül, ahogy lélegzik a beteg tíz emelettel lejjebb. EKG, laborértékek, képalkotók, gyógyszerek, mindenbe betekintést enged a rendszer, csodálatos. Indulok beteget vizsgálni, angolul, amerikaiul, neurológiául, megy ez. Nem egyedül kell mennem, tudják, hogy újszülött vagyok, kapok egy intern-t, aki már bölcsődésnek számít, ha követjük a metaforát. Megvizsgáltuk, ment is meg nem is, amerikai neurológiául nem minden felel meg a magyar neurológiának, de ezeket a nüansznyi különbségeket megtanulja a jó medstudent. Van még tíz percem a csapat-szobában, hogy az összegyűjtött információkból egy, az egész csapat előtt előadható prezentációt készítsek a betegemről, aminek a legmagasabb bírája és kérdezője az attending lesz. Belép az attending. Arra gondolok, hogy mennyire ki van vasalva a köpenye, szinte szürreális, és arra is gondolok, hogy mennyire borzasztóan választanak az amerikai orvosok nyakkendőt az ingeikhez.   Leülünk a téglalap alakú kerekasztal köré és kezdődik a rounding. Most még nem tudom, hogy a következő hónapom 20 napját napi 7-8 óra roundingolással fogom tölteni. Ami jóindulattal is 140 óra rounding, ülve asztal körül, állva folyosón, állva a liftek előtti térben, állva a sürgősségi osztályon, állva a belgyógyászati intenzíven, állva a neurológia intenzíven, állva a hemodialízis részlegen, állva a liftben, le. Állva a liftben, fel. Körbe-körbe karikába az egész birodalomban, annak határain belül és túl. 
Az első prezentációmkor a „parietal“ szónak négyszer futok neki:“par-par-pár-pörája“ míg aztán magamban kibékülve a szituációval egy jó magyaros „parietál lób“ kimondásával jutok túl ezen a lehetetlen akadályon. Az attending egy kedves mosollyal konstatálja, hogy nem elég, hogy újszülött vagyok, de még kelet-európai is.


  Délután öt óra van, vége a napnak, hazamegyünk. Petrának még van ereje főzni, én elhelyezkedem a nappalinkban  található ezer kanapé közül a sötétbarnán, személyes kedvencemen. Azon elmélkedem, hogy ma mennyit sétáltam. A telefonom szerint 14000 lépést tettem meg, de nem hiszek neki, legalább tíz milliónak érzem. A sarkaimon nem sok bőr maradt, de jó medstudentként tudom, hogy az visszanő jó esetben, és jó kezelés segítségével. A sajgó sarkaimat felhelyezem a kanapéra, a konyhából beszűrődő popmuzsika, a vacsorát ígérő csörömpölés és a büszkeség a lelkemben kárpótol a jópár stratum hiányáért. Elvégre nem minden nap lehet az ember amerikai medstundent. 



Petykó Zsuzsanna Ida
2016.10.16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése