2016. november 2., szerda

A végtelen vizitek birodalma

Jó reggelt! - mondta Lilla még rekedt hangon, és egy álmoktól meggyötört mosollyal. 
Jó reggelt!- válaszoltam. Buffalóban ébredtem, hajnali fél 6 van, vagy már dél? Nem, nem dél van, Magyarországon van dél, nyugtattam meg a tobozmirigyemet, amely még mindig össze van zavarodva az időeltolódás miatt, lassú kis szerv. A kétszobás tipikus amerikai lakásunkat már elborította az erőteljes kávészag, ami valószínűleg az amerikai kávé kompenzációs mechanizmusa az ízért cserébe. Csinos ruhába öltözök, visszafogott, komoly, de nem túl formális stílust célzok meg. Ebbe még pont belefér a felsőm, amin madarak vannak, elegáns madarak. Petra már sminkel, Bori még reggelizik, de ő már sminkelt, mindenkinek más a stratégiája a reggelt illetően. Készen vagyunk, Lilla is készen van, toporgás az előszobában. Mehetünk? Mehetünk? Megyünk! Elindulunk az első amerikai kórházban eltöltött napunkra. Négy pár magyar lány láb kopog Buffalo reggeli utcáin, csak pár szürke mókus kísér minket a cardio edzésnek is megfelelő harmincperces rekordsétánkon. Az új cipők nyolcból négy lábat fosztanak meg a legfelső és még pár plusz hámrétegtől (a teljes gyógyulási idő nagyjából 25-30 nap megfigyeléseink alapján). Immár bicegve kis csapatunk ketté válik, én és Petra nekivágunk az idegtudomány fellegvárának.     Rövid orientáció következik, ahol megismerkedünk egy hasonszőrű csoporttal: az amerikai orvostanhallgatókkal. Ugyanolyan újszülöttek az orvostársadalom szemében mint mi, csak más nyelvet beszélnek, és még élesebbre van vasalva a köpenyük. Most már falka vagyunk, egy egész csapat újszülött. Az orientáció után már sokkal orientáltabban és hónunk alatt egy angol nyelvű tankönyvvel (amit a buffalói egyetem kölcsönad nekünk a gyakorlat idejére) nekivágunk a fellegvárnak. Valóban felleg, mert a tizennegyedik emeletre megyünk. A tizennegyedik emelet valódi alaprajza sosem született meg a fejemben. Hogy az olvasó össze ne zavarodjon, itt egy személyes vallomásként le kell írnom, hogy agyamban a tájékozódás képességét tartalmazó neuroncsoport vagy teljesen nem létezik vagy nagyon lusta, mert nagyon ritkán hajlandó dolgozni. A tizennegyedik emelet birodalma két részből áll: a kis szobaszámok általános neurológiája, és a nagy szobaszámok stroke részlege. 

 A birodalom eme két részét a liftek, illetve a „clean“ nevezetű szobák választják el egymástól. A kettő közötti átjárást megkönnyíti, ha az ember megtanulja a tisztaszobák három számból álló zárkódját, így a teljes határ megkerülésével juthat a birodalom egyik feléből a másikba.
 A birodalom két részét két, szigorú hierarchiát követő csapat vezeti napközben, a „stroke team“,  illetve a „neurology team“. Valójában  csak a szakavatatlan szemnek tűnik a két csapat kettőnek, valójában egy csapatról kell beszélnünk, amelyben csak az orvostanhallgatók állandóak egy-egy kéthetes periódusban, a többi elem éppeni beosztás szerint oszlik ketté. A hierarchia felülről lefelé:
ATTENDING, ő a vezető, minden csapatnak legalább egy jut minden napra, vagy kettő, szerencsésebb esetben. Nálunk földi szakorvos helyett nagyobb misztikus hangulat övezi őket, kedvüktől és szokásuktól függően eldöntik, mikor megyünk körbe ROUNDING-olni, előtte tűnnek fel, és utána pedig eltűnnek. Az a gyanúm, hogy az idő többi részét valahol együtt töltik a többi attendinggel, ahova halandó ember nem léphet be. A második lépcső a CHIEF RESIDENT, aki pedig a csapat vezetője mindig, ha nincs jelen attending. Alattuk találhatók a RESIDENT-ek, akikből megkülönböztetünk neurológia rezidenseket, és rotáló, más szakmai terültről érkező rezidenseket, akik a kötelező idejüket töltik itt. Ez alatt a szint alatt található az INTERN, az elsőéves rezidens, akiről mindenki tudja, hogy nagyon rossz neki, mert nem sokat tud, de már orvos szegény. Már-már azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy nincs is több szint, de igen, elérkeztünk a MEDSTUDENT szintre. Mint jó közkatonához híven, lelkesen látja el a jó orvostanhallgató feladatait, mindig pontos, mindig éber, és mindig lelkes. Reggel is. Hétkor is. 

  Valóban, már nyolc óra van. A birodalom igazgatását megalapozó reggeli gyűlésen a két igazgató csapat a chief resident vezetésével feldolgozza az éjszaka felvett betegeket, szétosztja, titokban stroke és general matricákkal látja el őket, eközben a medstudent áll, figyel, és nem alszik el, teszi a jó benyomást. Majd a csapatok szétválnak és kezdődik a neurológia fellegvárában a valódi munka! A chief resident egy nagyon rátermett resident segítségével frissíti az aznap kezelendő, feldolgozandó betegek listáját, lekerülnek a szerencsések, akik előző nap hazamentek.
Minden beteg be van osztva egy attendinghez, egy residenthez, és egy medstudenthez. 
  Beteget kapok, kettőt! Amerikait! Izgulok, már fel is ébredtem. Gyógyítani fogok, embereket gyógyítani, öt éve várok erre!
A magyar orvostanhallgató híresen alkalmas és jól képzett, ezért gondolom, hogy egy nehezítéssel indulunk az amerikaiakkal szemben: nem kapunk hozzáférést a számítógépes mindenhatóatyaisten rendszerhez. 
Nem gond, a medstudent megoldja, barátkozok, és belépnek nekem, benn vagyok! A birodalom rendszere figyelemreméltó, könnyen tanulható, és az információk logikusan vannak rendezve. Leleteket olvasok, nyomtatok, vitális paramétereket tudok nyomon követni, szinte látom a gépen keresztül, ahogy lélegzik a beteg tíz emelettel lejjebb. EKG, laborértékek, képalkotók, gyógyszerek, mindenbe betekintést enged a rendszer, csodálatos. Indulok beteget vizsgálni, angolul, amerikaiul, neurológiául, megy ez. Nem egyedül kell mennem, tudják, hogy újszülött vagyok, kapok egy intern-t, aki már bölcsődésnek számít, ha követjük a metaforát. Megvizsgáltuk, ment is meg nem is, amerikai neurológiául nem minden felel meg a magyar neurológiának, de ezeket a nüansznyi különbségeket megtanulja a jó medstudent. Van még tíz percem a csapat-szobában, hogy az összegyűjtött információkból egy, az egész csapat előtt előadható prezentációt készítsek a betegemről, aminek a legmagasabb bírája és kérdezője az attending lesz. Belép az attending. Arra gondolok, hogy mennyire ki van vasalva a köpenye, szinte szürreális, és arra is gondolok, hogy mennyire borzasztóan választanak az amerikai orvosok nyakkendőt az ingeikhez.   Leülünk a téglalap alakú kerekasztal köré és kezdődik a rounding. Most még nem tudom, hogy a következő hónapom 20 napját napi 7-8 óra roundingolással fogom tölteni. Ami jóindulattal is 140 óra rounding, ülve asztal körül, állva folyosón, állva a liftek előtti térben, állva a sürgősségi osztályon, állva a belgyógyászati intenzíven, állva a neurológia intenzíven, állva a hemodialízis részlegen, állva a liftben, le. Állva a liftben, fel. Körbe-körbe karikába az egész birodalomban, annak határain belül és túl. 
Az első prezentációmkor a „parietal“ szónak négyszer futok neki:“par-par-pár-pörája“ míg aztán magamban kibékülve a szituációval egy jó magyaros „parietál lób“ kimondásával jutok túl ezen a lehetetlen akadályon. Az attending egy kedves mosollyal konstatálja, hogy nem elég, hogy újszülött vagyok, de még kelet-európai is.


  Délután öt óra van, vége a napnak, hazamegyünk. Petrának még van ereje főzni, én elhelyezkedem a nappalinkban  található ezer kanapé közül a sötétbarnán, személyes kedvencemen. Azon elmélkedem, hogy ma mennyit sétáltam. A telefonom szerint 14000 lépést tettem meg, de nem hiszek neki, legalább tíz milliónak érzem. A sarkaimon nem sok bőr maradt, de jó medstudentként tudom, hogy az visszanő jó esetben, és jó kezelés segítségével. A sajgó sarkaimat felhelyezem a kanapéra, a konyhából beszűrődő popmuzsika, a vacsorát ígérő csörömpölés és a büszkeség a lelkemben kárpótol a jópár stratum hiányáért. Elvégre nem minden nap lehet az ember amerikai medstundent. 



Petykó Zsuzsanna Ida
2016.10.16.

Új barátok, új élmények Buffalóban

Már el is telt az első hónap itt Buffaloban, egészen elképesztő! Mondjuk dolgunk akadt bőven, unatkozni nem gyakran volt időnk szerencsére és rengeteg élményt szereztünk már most, de azért ez mégiscsak túlzás, hogy túl vagyunk az itt töltendő idő harmadán! Azt mondják, jó társaságban könnyen telik az idő… Ez a négy hét a legjobb bizonyíték rá! Aki vállalkozik erre a három hónapra, nemcsak szakmai tapasztalatot nyer egy egészen más szemléletű medicinában, gyakorolja az angolt, de bulinak sem utolsó ám! Még alig vagyunk itt pár hete, de már nehéz összeszámolni, hogy hány helyen jártunk, mennyi szépséget láttunk, kikkel ismerkedtünk meg. 

Kezdjük hát az elején:
Szinte meg sem érkeztünk az első, igazi buffalói csirkeszárny élményünkig! Ha jól emlékszem, az előző turnus diákjaival 50 darabot rendeltünk, azt hittük, még szeptember hátralevő részében is azon fogunk dolgozni, de guiness rekord- idő alatt pusziltuk be páran ezt a csekélyke adagot. Megérkeztünk, megismerkedtünk már pár emberrel, az itt élő fiúkkal, Gyuszival, Nándival és Ádámmal, valamint az előző csoporttal, Fannival, Edittel, Gáborral és Ernesttel, ettünk, ittunk, boldogok voltunk, hát nyakunkba is vettük a várost, mint azt medikusként már annyiszor a kis magyar metropoliszainkban. Kezdésnek nem is rossz, már egy napja itt voltunk. Jó lesz ez- gondoltuk. És milyen igazunk volt! Ugyan az aznapi welcome party nem vonul be a történelembe, de hétről hétre egyre jobb az effektivitásunk! Második hétvégén már fáradtan, napi 10-12 óra intenzív munka ellenére pénteken masíroztunk el a legközelebbi bárhoz, hogy kicsit jobban megismerjük egymást- esetleg másokat is. Már az elejétől kezdve sejthető volt, hogy így lesz, de aznap este is olyan jól éreztük magunkat együtt, mint azóta minden nap. Hálás vagyok a csoportért, a három lányért, akikkel kijöhettem, szerintem mindenki sokat tanul egymástól, de rengeteget nevetünk és szórakozunk együtt, egy igazi kis csapat vagyunk, azt hiszem.


Következő hétvégén Péter bácsit látogattuk meg Torontóban, aki ismeretlenül is olyan vendéglátásban részesített minket, hogy azt intézményesíteni kellene! Egy hívás- négy lány 2 napos teljes ellátása. 92 évesen. Most jelenik meg a szakácskönyve két nyelven. Süt- főz, rohan a lekvárért a pincébe, amint a fülébe jut, hogy nincs nekünk otthon. Seperc alatt megesszük a nekünk készített hét fogásos ebédet és már ott sem vagyunk, irány a város! Buffalo után katartikus élmény. Fények, hatalmas épületek, emberek az utcán! Sok- sok ember! Imádjuk. Egy kevésbé felkapott New York. Amit 48 óra alatt meg lehet nézni, azt mi bejártuk, de vár a munka, menni kell haza. Jövünk még vissza Péter bácsi, ebből egy nem volt elég! Menni kell tovább, gyűjteni az élményeket, lejárt a két hét general neurology, mehettem tovább a stoke osztályra. Az arcok már ismerősök voltak, mindenki kedves, munka után kérés nélkül hazavisznek, almát szedni hívnak… Valamiért nem erre számítottam, de épp olyan medical studentek, mint mi! Figyelnek, tanulnak, igyekeznek, mindent megtesznek a betegért, de pacsival köszönnek nekünk, vasárnap együtt bruncholunk, vizsga után együtt ünneplünk, lesz ki hiányozzon akkor is, mikor hazamegyünk!



Ezen a hétvégén a méltán híres Niagara- hajótúrát ámuldoztuk végig, jövő héten Sarasotába megyünk konferenciára, de a listán van még egy- egy philadelphiai koncert, New York-i korcsolyázás télen és még ki tudja, mennyi minden az új barátainkkal. Hatalmas élmény!

Merkely Petra
2016. 10.17.

Az endokrinológián

Kedves Olvasó, kedves Leendő buffalói diákok! Első rotációnk végére érve jelentkezem Buffalo-ból és remélem, beszámolómmal sikerül megfelelő képet festenem az itteni mindennapokról, hogy lássátok, mibe vágtok bele, amikor jelentkeztek a programra! J

2016. szeptember 15-én az esti órákban érkeztünk Toronto-n keresztül Buffalo-ba a három másik társammal, Borival, Petrával és Zsuzsival. Ezt az útvonalat javaslom minden leendő buffalói cserediáknak, lényegesen olcsóbb Kanadán keresztül az Államokba utazni és van közvetlen Budapest-Toronto járat, kedvező áron. Ekkor még találkoztunk az előző turnussal – nagy szerencsénkre, mert igencsak rászorultunk a kezdeti útmutatásukra, tanácsaikra. Első napunkon, pénteken, bekísértek bennünket Éva nénihez, megcsináltattuk a badge-eket, elintéztük a gyakorlat megkezdéséhez szükséges papírmunkát. Megmutatták, hol tudunk bevásárolni, hol találjuk a kerékpárszervízt és elmentünk egy Welcome-Goodbye vacsorára, kipróbálni a híres buffaloi chicken wings-t (Isteni!). Szombaton elbúcsúztattuk a nyári turnust, kitakarítottunk, bevásároltunk, főztünk (Petra személyében fantasztikus főszakácsot ismerhettünk meg J), illetve sokat pihentünk és próbáltunk adaptálódni az itteni időzónához.


Az első gyakorlatomat (belgyógyászatot) a Maple Road-on található Kaleida Diabetes and Endocrinology Center of Western New York-ban töltöttem. A legelső alkalommal Éva néni férje, Pista bácsi kivitt kocsival és megmutatta, hol találom a buszmegállókat. Nem fogok mellébeszélni, nem túl egyszerű a maple road-i Diabétesz Központba a kijutás reggelente. Ha Buffaloba – meg úgy egyáltalán Amerikába – érkezik az ember, rövid úton átértékelődik benne a távolság fogalma. A lakástól a Buffalo General Hospital-ig (ahol a gyakorlatok többségét tölthetik az itt tanuló hallgatók) egy harminc perces gyorsgyaloglással lehet beérni. Innen 7.07-kor indult a buszom a South Campusra, ahová egy 20 perces buszút után érkeztem, majd egy másik buszra szállva és még további negyedórás buszozás után értem a North Campusra. Innen még további félórás gyaloglás után érkezik az ember a Maple Roadra, körülbelül 08.15-kor. Az endokrinológián egyébként olyan fél 9-9 körül kezdődik a munka, úgyhogy nekem bőven elég volt ilyen „későn” beérnem gyakorlatra (itt az orvosok általában fél 7-7-kor kezdenek dolgozni, bár szakirány függő, a sebészeten még ennél is korábban). Délután/este ugyanez az út haza. Igazából nekem nagyon nagy szerencsém volt, kiderült, hogy több rezidens is a közelemben lakik, itt, Delaware Avenue-n, így sokszor vittek el/hoztak haza munkából J.



És akkor a gyakorlatról: ez a Diabétesz Központ valójában egy endokrinológiai járóbeteg-centrum, túlnyomóan visszajáró cukorbeteg és pajzsmirigy-problémákkal küzdő páciensekkel. A munka menete úgy néz ki, hogy bejön a beteg, a váróból a nővérek kísérik a vizsgálóba, vérnyomás-, pulzusmérés, laboreredmények lekérése, majd egy rezidens vagy egy fellow (endokrinológusnak specializálódó belgyógyász szakorvos) bemegy a beteghez, alaposan kikérdezi, megvizsgálja (ez körülbelül fél óra - 45 perc), majd referálja a beteget valamelyik szabad attendingnek (kvázi főorvosnak), ezután az attending visszamegy a vizsgálóorvossal a beteghez, jóváhagyja a terápiát, felírja a gyógyszert és útjára bocsájtja a beteget. Én mindig valamelyik rezidenshez vagy fellow-hoz csapódtam és együtt kérdeztük ki, vizsgáltuk meg a beteget. Nem kértem, hogy egyedül vizsgálhassak beteget, nekem nem volt hozzáférésem az itteni „medsol”-hoz, emiatt nehézkes lett volna a vizsgálat, és őszintén bevallom, 1,5 hetes adaptációra volt szükségem, hogy a „130-as” vércukorérték informatív legyen számomra J. Azonban a negyedik hét végére már annyira belejöttem, hogy már ránézésre meg tudok állapítani egy HbA1c értéket, nem kell hozzá laborvizsgálat se! ;-) Az utolsó nap az egyik rezidens – mondván, hogy utolsó napom és meg kell ünnepelni – bedobott a mélyvízbe és engem ültetett az attending elé referálni. Nem mondom, hogy profin ment, de valahol el kell kezdeni! Következő héttől úgyis neurológián leszek, ahol saját beteget kapunk majd és hozzá kell szokni a rendszeres referáláshoz. A klinikán megforduló betegek többsége valóban diabéteszes, kisebb részük pajzsmirigybeteg. Emellett hypo/hyperparathireózisos, osteoporotikus betegünk is megfordult kisebb számban és egy Addison-kórossal is találkoztam a rotációm során, de „sajnos” huszonéve jól kontrollált beteg, így a tankönyvi tüneteket nem mutatta.

         Összességében jól éreztem magam a gyakorlaton, végig partnerként kezeltek az ott dolgozók, sokan közülük örömmel magyaráztak, teszteltek kérdéseikkel. Az egyik kedvenc fellow-m, akivel elég sokat dolgoztam együtt, egy szíriai orvos volt, vele búcsúzóul alkut kötöttünk: nekem madártejet kellett készítenem neki (egy tavalyi magyar hallgató csinált neki), ő pedig baklavát hozott nekem J. Az időjárás is nekem kedvezett, ez alatt a négy hét alatt végig olyan kellemes, vénasszonyok nyara-őszünk volt, amire sok buffalói lakos is rácsodálkozott, így nem jelentett gondot a reggeli séta-buszozás. A diabétesz terápia beállításáról és a beteg nyomon követéséről is sokat tanultam, és jó volt megfigyelni az itteni orvos-beteg kommunikációt is. A legnagyobb különbség az otthoni paternalisztikus orvos-beteg kapcsolattal összevetve az, hogy itt a beteget teljesen egyenrangú félként kezelik az orvosok a terápia megtervezésében, nagy türelemmel, a laikus számára leegyszerűsítve magyarázzák el nekik az állapotukat, a terápia fontosságát és a megfelelő compliance hiányának a következményeit. Nemcsak azt mondják el a betegnek, hogy „Hölgyem, a piros tablettát vegye be naponta 2x azért, mert.”, hanem elmagyarázzák neki a gyógyszer hatását, felhívják a figyelmet az esetleges mellékhatásokra, és ha a beteg mellékhatásra panaszkodva fordul az orvoshoz, közösen találnak rá módot, hogy a terápiát módosítsák. Ez rám nagyon mély benyomást tett, sajnos otthon (bár érthető okokból) nem tudnak az orvosok félórákat, órákat szánni a betegekre, így a beteg terápiás döntéshozatalba történő bevonása is ritkábban történik meg.

                A négy hét során jutott idő kikapcsolódásra is. Ellátogattunk Toronto-ba és a gyönyörű Niagara vízeséshez is, megnéztünk néhány buffalói bárt és voltunk mozizni 6 dollárért. Ez nagyon nagy szó, mert ilyen olcsón azóta sem találtunk mozijegyet – de továbbra is kitartóan keresünk ;-) . Voltunk Sunday Brunch-on egy itt megismert román lánnyal, és M. Lászlóékkal meglátogattuk a híres-neves Dent Institute-ot is. Ilyen sűrű program mellett csak úgy repül az idő, szinte hihetetlen, hogy már 1 hónapja itt vagyunk. Szerencsés vagyok, amiért ezzel a három lánnyal kerültem egy turnusba, a világ végén azért nagyon nem mindegy, kikhez megy haza az ember egy fárasztó nap után – de hozzájuk nagyon szeretek hazaérni! J

 ui.: A kávé. Megláttam, hogy a Bori írt a kávéról. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla. Az itteni kávé borzalmas. Nem kávé. Egy hétig hányingerem volt tőle, minden nap. Most már kezdem szokni, legalább hányingerem nincs. De tényleg, őszintén szeretném feltenni a kérdést minden alkalommal, amikor kávét veszek egy itteni kávét áruló embertől, hogy: „Really? Reaaaaallllly? You call THIS coffee?? Are you kidding me??” Egyszer fel fogom. Egyszer fel. 

Juhász Lilla
2016. november 2.

Őslakosok

Tegnap lettünk egy hónaposak a lányokkal!
(Azaz egy hónapja érkeztünk meg Buffalóba. Itt az ideje az első beszámolónak.)

Az első őslakos, akivel megismerkedtünk, Dave volt, a zsaru. A buszpályaudvaron jött oda hozzánk. Sasszemével kiszúrta, hogy nem tartozunk ide. Nem lehetett nehéz. Volt nálunk fejenként negyven kiló csomag, és a tizennyolc órás utazás ellenére is jobban fésültek voltunk, mint az éjszakai várótermi közönség többi tagja. Dave úgy gondolta, rossz helyre keveredtünk, ezért felajánlotta, hogy hazavisz minket a legnagyobb fellelhető rendőrautóval. Az út közben mindannyiunk kedvét meghozta Buffalóhoz azzal, hogy elmesélte, kiugróan magas itt a drogosok és a fegyveres bűncselekmények száma.

A második őslakossal első reggelünkön találkoztunk. Reggeliért mentünk az Elmwood Streetre.
- Az Elmwood Street állítólag a város egyik legélénkebb utcája. Valóban cuki boltok vannak itt, egy-két kocsma, étterem is akad. Sőt, itt lehet egyedül espressót találni, talán egész Észak-Amerikában! Deee, azért pezsgőnek nem nevezném. -
Szóval az őslakos odajött hozzám a boltban, hogy megkérdezze, honnan van a táskám. Mondtam neki, hogy Budapesten vettem. Annyit mondott: Ja, oké, értem, menőbb vagy nálam. Aztán sarkon fordult, és elment. Leginkább egy hajléktalanhoz hasonlított, de mint a kasszánál kiderült, ez itt koncepció. Ez egy biobolt. Az árak magasak, a dolgozók hajléktalanszerűek. A sajtkrémüket viszont nagyon szeretjük.

A harmadik őslakostól hatvan csirkeszárnyat rendeltünk. Mindenik ragacsos volt és édeskés. És mindenik elfogyott. A büféje csak egy saroknyira van a buffalói csirkeszárnyak szülőhelyétől, az Anchor bártól, de egyesek szerint itt jobb is a wingz, mint odaát. Erről mi nem tudunk nyilatkozni, még egyszer sem sikerült átkelnünk a Main Street azon oldalára egy kóstolóért. De szerepel a mindenkori péntek esték programjának tervezetében.

A többi őslakos, akikkel találkoztam, már többnyire kórházi dolgozók voltak. Roswell Park Cancer Institute, gasztrointesztinális sebészet. Szerettem ezt a helyet. A lobbiban mindig élő zene szól, és a scrub automata mindig ismeri a méretemet. És van egy 'cukorkás' néni, aki a női öltözőbe minden egyes nap behoz egy kosárnyi édességet, ami rendszerint egy órán belül el is párolog.

Az első műtét, amire bemosakodhattam, kilenc és fél órán át tartott. Azt hittem, nem élem túl. Aztán túléltem, és még néhányszor a négy hét alatt. Öt különböző sebész mellé voltam beosztva, és nyilván eltértek egymástól abban, hogy ki mennyire szereti bevonni a hallgatót. De a rendszer egyébként átjárható, és igazából lehet választani kedvenc dokit, aki mellé szegődsz tartósan, ha nincs éppen másik diák nála. Én sajnos rendszeresen ütköztem Neillel, egy helyi hallgatóval, ezért aztán sok nap telt el eseménytelenül, amikor kétszer merítettem le a telefonom az RCPI wifi segédletével. Aztán más napok teljesen kárpótoltak a tízórás műszakokért. Volt, hogy az aneszteziológus vett a szárnyai alá, és engedett intubálni, gyomorszondát bevezetni, de a trokárok beszurkálása, és a sebzárás is rám volt bízva néha. Egy bevállalósabb sebész engedett vagdosni a kauterrel, és mivel ő és da Vinci gyakran dolgoznak együtt, egy igazi robot háromdimenziós szemével is bekukucskálhattam valaki hasába!



Minden őslakos riogatott, hogy hideg lesz. Hittünk nekik. Így aztán érkeztünk után nem sokkal elmentünk vásárolni, és négyen összesen kilenc kabátot vettünk. Azóta nyár van, és a kabátok még mind ott lógnak a szekrényben. De hitünk a buffalói télben nem roppant meg, becsszó anyu, szükség lesz mindre!


Csinta Bori
2016.10.16.