Paid forward

Mikor megtudtam, hogy jöhetek Buffaloba, kértem egy nap gondolkodási időt, hogy eldöntsem belevágjak-e. Aki töltött már külföldön gyakorlatot, tudja mennyi papírmunkával és megpróbáltatással jár egy ilyen, nem beszélve egy amerikai gyakorlatról, ahol már a vízum megszervezése is hatalmas feladat. Akkor az öcsém azt mondta, hogy a sikeres emberek azért azok, mert belevágnak olyan dolgokba, amikbe mások nem mernek, és amik nem feltétlenül tűnnek könnyűnek. Így hát fejest ugrottam a rengeteg papírmunkába, az ismeretlenbe, a tanulmányaim háromszázhatvanfokos felforgatásába, és itt vagyok. Különösen a következő turnusnak és a most pályázóknak mondanám, hogy van fény az alagút végén és megéri!

Hajnaltól estig tartó repülőút, és némi késés után érkeztünk meg a minket akkor szakadó hóval fogadó kisvárosba. Másnap a környékkel ismerkedtünk, és belekezdtünk a gyakorlathoz szükséges papírok intézésébe. Megtudtuk, hogy a helybeli NFL csapat, a Buffalo Bills azon a hétvégén, vasárnap játssza utolsó hazai meccsét, így Mesóval rögtön beruháztunk két jegyre. Szombaton a Piano Guys adott koncertet a helyi színházban, így kulturális igényeinket is kielégíthettük. Vasárnap NFL lázban égtünk, és próbáltuk kideríteni, hogy tudunk kijutni a Ralph Wilson stadionba, mert mint kiderült, itt a tömegközlekedés elég silány, és rajtunk kívül főleg hajléktalanok használják. A magyar misén (itt a közösség vasárnaponként összegyűlik egy katolikus mise keretében) egy srác szerencsére felajánlotta, hogy eldob minket egy darabig, de végül a stadionig fuvarozott minket (ezúton is köszönet neki). Aki járt már focimeccsen annak nem kell magyarázni a hangulatot, a Tailgate, a parkolóban BBQ-zó emberek, szurkolói kabalák, éneklés mindenütt. Egészen addig tartott a lelkesedés, amíg közölték, hogy nem vihetem be a táskám, de szerencsére egy kedves vadidegen felajánlotta, hogy vigyáz rá. Jobb ötlet hiányában otthagytam nála a cuccom, lefényképeztem a rendszámtábláját és bementem a meccsre. Szerencsét hoztunk, ugyanis a helyi csapat legyőzte az esélyesebb Green Bay Packers-t. Röpke 4,5 óra alatt még a játékszabályokat is megértettem, így visszafelé már csak azon kellett aggódnom, hogy meglegyen a táskám, és legyen, aki hazajuttat valahogy. Mikor a kocsihoz mentem, ott állt egy lány, szintén hasonló problémával küzdve, és miután szóba elegyedtünk, felajánlotta, hogy hazavisz minket. Mikor megjegyeztem, hogy mennyire döbbenetesen kedvesek itt az emberek, azt mondta, „paid forward”. Némi értetlenkedés után megtudtam, hogy ez egy helyi kifejezés arra, hogy ha jót teszel, bevonzod, előre kifizeted, hogy veled is jó dolgok történjenek, ezért az emberek igyekeznek előzékenyek és segítőkészek lenni. Mielőtt azt gondolnánk, hogy egy pozitív esetből nem szabad messzemenő következtetést levonni, elmondanám, hogy az itt töltött egy hónap legnagyobb tanulsága, hogy mindig van, aki segít, és sosincs megoldhatatlan probléma. Amikor el akartunk menni a Niagara vízeséshez, de nem találtunk buszt, Dóri (a spinningen megismert újdonsült magyar barátunk) elvitt minket kocsival, megmutatta a várost, hogy mit-merre-hol érdemes vásárolni. Amikor nem volt nyomtatónk, a konditeremben a személyi edző, a műtőben a műtősnő nyomtatta ki a repjegyünket, illetve a hoki meccsre a belépőt. Egy szó, mint száz, itt tényleg mindig van kire számítani. 

Apropó műtő. Én sebészet gyakorlaton vagyok itt, most éppen az urológia osztályon, dr. S. felügyelete alatt (ő a minionjának hív). A kezdeti nehézségek ellenére (hereeltávolítás közben a Santa baby-t énekelte) most már egészen megszoktam a stílusát és el kell ismernem, hogy rendkívül tehetséges sebész, mind nyílt, mind a robottal végzett operációk tekintetében. Láttam radikális, parciális nefrektómiát, adrenelektómiát robottal és anélkül, bilaterális femorális nyirokcsomó eltávolítást, orchitectomiát és penectomiát is (csak erős idegzetűeknek). Sose szerettem különösképpen az urológiát, de neki köszönhetően egészen megtetszett és elhatároztam, hogy megszerzem a da Vinci certificate-et. Most már túl vagyok a gyakorlati vizsgán, még a pig lab van hátra, amikor egy malacot kell megműtenem robottal főoperatőrként, utána hivatalos oklevelet kapok. A kórháznak egyébként nagyon jó skill centruma van, ahol a roboton kívül laparoszkóppal, ultrahanggal, endoszkóppal is lehet gyakorolni.

Az épület egy labirintussal is felér, de most már ismerem a fontosabb helyeket (kávé és sütilelőhely, öltözők, physician’s lounge). A műtősnők tündérek, a személyzetről csak superlativusban tudok beszélni, meghívtak az osztálykarácsonyra, a műtőkarácsonyra, sőt még a radiológus karácsonyi ebéden is részt vehettem: sütik és chicken wings mindenütt, szóval most cheesecake-burning van és szorgos edzés :)

A mozgásról szólva, itt mindenki nagyon sportos, egy vak férfi szokott mellettem súlyzózni, 70 év volt az átlagéletkor az aerobic órán és mikor elmentünk korcsolyázni az Erie-tó partjára 3 és 80 között minden korosztály képviselte magát. Bár itt az autó nélküli élet önmagában egy sport: egy szimpla bevásárlás 50 perc séta oda és ugyanennyi vissza, az outletbe kijutni 2 órás buszút volt 3 különböző járattal. Úgy tűnik, kezdünk beilleszkedni.

Karácsonykor felfedeztünk egy közeli amerikai templomot, azóta oda járunk, ismerkedni a helyi kultúrával és beépülni a közösségbe. Összebarátkoztunk egy nyugdíjas magyar apácával, aki unokáiként szeret minket és lelkesen fuvarozza a kis csipet csapatunkat, ami a cudar időnek köszönhetően néha inkább cifat-cafat. Zárószónak pedig őt idézném: „An adventure is misfortune taken by a good sense of humour.” Ezúton is köszönöm a HMAA-nak és a szüleimnek, hogy itt lehetek és a lányoknak, hogy ilyen jó velük lakni.

 

2015. 01. 12.

Horváth Anikó

Winter is coming…

A véget nem érő papírmunka és az egy napos repülőút után december 10-én végre megérkeztünk Buffalo-ba egy havas éjszakán. Az előző csoport vacsorával és megvetett ágyakkal várt minket. Már rögtön az elején belecsöppentük a buffaloi télbe, bár a korábbi beszámolókból sejtettük, hogy lesz ez még rosszabb… ezért mindenre felkészülve magammal hoztam egy sínadrágot, meleg kabátot és hótaposót, amikre előbb utóbb szükségem is volt.

Az első négy hetet az endokrinológián töltöttem, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, annak ellenére, hogy nagyon messze van, és elég hosszú időbe telik kijutni. Viszont miután megtudták az osztályon, hogy nincs autónk és sétálunk és tömegközlekednünk kell a klinikára mindig akadt valaki, aki elvitt minket a metrómegállóig és feltűnően sok embernek esett útba a lakásunk is. Az endokrinológián mindenki nagyon segítőkész volt, először a rezidensekkel vizsgáltunk, és kérdeztünk ki betegeket, két nap múlva viszont megengedték, hogy egyedül menjük, és minden beteg után a rezindensekhez és a fellow-khoz hasonlóan mi is referáltunk az attendigeknek. Nagyon sokféle beteget láttam, és rengeteget tanultam ez alatt a négy hét alatt.

Az első hétvégén elmentünk a Piano Guys karácsonyi koncertjére mind a négyen a Shea's Performing Arts Center-be. Az épület belső tere alapvetően is gyönyörű az aranyozott díszekkel és az óriási vörös kárpitokkal és bársony függönyökkel, de a karácsonyi díszítés és a zene azonnal meghozta a karácsonyi hangulatot.

A második hétvégén elhatároztuk, hogy megnézzük a Niagara vízesést. Mindenki azt mondta, hogy a kanadai oldalra menjünk át, mert onnan sokkal szebb a vízesés. Volt lehetőségünk bemenni a vízesés mögé, este pedig megcsodálhattuk a színes és kivilágított Niagara vízesést és Ontario-t teljes karácsonyi pompájában.

A karácsonyt Anikóval kettesben töltöttük, sikerült beszereznünk egy kicsi karácsonyfát, izzókat és sütöttük mézeskalácsot, hogy a családunktól távol is meghozzuk a karácsonyi hangulatot.

Szilveszterre mindenki visszajött, így négyesben ünnepelhettünk. Buffalo-ban hasonlóan a new yorki Times Square-hez éjfélkor leengednek egy világító gömböt egy magas épület tetejéről. A ball drop előtt egy fél órával kiértünk a térre, ahol már akkor hatalmas tömeg ünnepelt, és egy helyi zenekart adott koncertet.

Végül pedig kipipáltunk a bakancslistánkon még egy pontot, és elmentünk egy hoki meccsre a First Niagara Centerbe, ahol a Buffalo Sabers minden lelkes szurkolásunk ellenére szenvedett szomorú vereséget a floridai csapat ellen.

Remélem, mire legközelebb írunk sikerül megszabadulnunk a háziállatainktól, az ágyi poloskáktól, amik az én ágyamat alatt találtak menedéket… még szerencse, hogy a lakás óriási, és mióta felderítettük a fészküket azóta a nappaliban alszom :).

2015. 01. 12.

Móczár Eszter

Kowalski, analysis

            Jelentjük, Buffalo-ban az új turnussal is folytatódik tovább az élet! Az első hónap villámgyorsasággal eltelt, a rengeteg egyéb program mellett talán mondhatom, hogy mostanra találtuk meg a helyeinket – pakoltunk át minden fiókot a saját ízlésünk szerint, és nem okoz újdonságot a papírmunka idegen nyelven.

            De kezdjük az elején. Részemről a kezdet közepesen kalandos volt, ugyanis a 3 órás amsterdami késéssel az utolsó buffaloi gép is elment Detroitból, és az éjszakát (meglehetős luxusban, és egyébként semmiben hiányt nem szenvedve) Rock cityben töltöttem. Másnap Buffalo-ba érkezve nagy lelkesedéssel elmentem a régi címre, majd pár perc sétával és egy kisebbfajta pánikot követően érkeztem meg a lakásra. Az előző lakók pedig fasírttal és egyéb földi gyönyörökkel vártak, és futottunk is tovább Éva nénihez. Itt gyors ügyintézés következett, belépő csináltatás és miegymás, este pedig búcsúvacsi volt „az öregekkel”. Szombaton további papírmunka és egy heroikus bevásárlás történt a hős Pista bácsi segédletével. Vasárnap Anikóval rögtön bele is vetettük magunkat a nagy amerikai életbe: a misét és a bemutatást követően a Buffalo Bills vélhetőleg (azóta már biztosan) utolsó hazai meccsére mentünk ki. Mindenki legnagyobb meglepetésére még nyert is a csapat, úgyhogy a Sabers meccsig egészen bizonyosak voltunk benne, hogy márpedig szerencsét hozzunk a buffaloiaknak.

            Hétfőn a Kaleida neurológián kezdtem a gyakorlatot, ahol azon kívül, hogy itt is vannak orvosok és beteg emberek, minden új volt – amellett, hogy egyébként kísértetiesen ismerős. Olyan, hogy „osztály” nem létezik, a neuro team-et hívják konzultációra, mi pedig kapjuk a motyónkat és szaladunk, ahol épp van a beteg. A nap 8-kor kezdődik, amikor mindenki megkapja a saját kis betegét/betegeit, és fél 10-től van egy szobában ülős vizit, ahol referáljuk és átbeszéljük az aznapi betegeket. Ezután kezdődik a valódi vizit, ahol az attending physician maga is megnézi a betegeket, közli az aznapi vizsgálatok eredményét, és elmagyarázza, hogy mi fog még történni. Délben elküldenek (!!!) mindenkit ebédelni, ami a délutáni vizit szempontjából tényleg fontos, mert későn is aktívan ott kell lenni. A Kaleida-ban zseniális ebédlő van, jó választékkal, megfizethető árakkal, és levessel… A vizit délután is folytatódik, átlag 4 óra körül volt vége a napnak, de a vizsga közeledtével egyre hosszabbra nyúlnak, mert a rezidensek átbeszélnek témákat a diákokkal. A vizsgáról egyelőre nem tudok nyilatkozni (azon kívül, hogy meglepetés volt, hogy vizsgázni fogok… :D), ugyanis péntek virradóra leszakadt egy lábnyi hó, úgyhogy ez a következő hétre tolódott. Az dokik és a diákok is a végletekig segítőkészek és nyitottak, nem hagyják szegény kis cserediákokat elveszni – mert a kórház egyébként egy jobbfajta útvesztővel felér. Bármennyire is nem az én területem a neurológia, egészen megszerettem a lelkes kis csapat jóvoltából, és nem utolsó sorban az embereket is, úgyhogy fájó szívvel búcsúztunk el (egy időre legalábbis) csütörtökön. Hétfőn a Roswell Park Cancer Institute-ban (note: Roswell Park egy személy volt) folytatom a gyakorlatot, remélem hasonlóan jó tapasztalatokkal.

            A meló mellett, ha akarnánk sem unatkoznánk szerintem, annyi látni- és csinálnivaló van a környéken. A többiek már írtak a Piano Guys koncertről (ami zseniális volt), a Buffalo Sabers meccsről (mert mégsem hozunk szerencsét, úgy tűnik), de van a környéken konditerem (útba esik a kórházból hazafelé, és nagyon jó kis hely), és múzeumból sincs hiány (ez még a jövő zenéje). A bevásárlás is külön kaland, az időjárásról pedig csak szuperlativuszokban lehet beszélni: részemről odáig meg vissza vagyok a rengeteg hóért és a csípős, néha napsütéses hidegért. :) A szilveszteri labdadobálás megérte a túrát a hidegben, ahogy a tó és a tengeralattjáró is – mert kérem, itt ilyenek is vannak, már csak az a baj, hogy nem lehet rájuk felmenni, mert a múzeum március végén nyit. Több turnusban, de már mindenki eljutott korizni, ami nagyon hangulatos, és biztos vagyok benne, hogy fogunk még menni. Péntekre kisebb összejövetelt tervezünk az eddigi ismerősökkel, agyban már nagyban tervezgetjük a menüt és a zenét. A jövőben sem lesz hiány izgalmakból, ha már csak az itthoni eseményeket nézzük sem: jön a poloska akció, a malac (ismételt) reanimációja, és persze a főzés – mert olyan szerencsésen jöttünk össze, hogy mindenkiben egy kisebb Nigela lakozik, és egymással versenyzünk, hogy az adott nap épp ki főzze a vacsit. :) A következő jelentésig reméljük, állják még a hideget Buffalo pingvinjei!

2015. 01. 12.

Bányász Emese

Follow a fellow, vagyis Campusra várva

Amikor majd egy évvel ezelőtt beadtam a jelentkezésre a papírokat, bevallom, nem gondoltam komolyan, hogy ebből a kósza "mit szólnál Anya ha elmennék Amerikába?" kérdésből bármi is kisülhet. Csak amikor megkaptam a Congratulation kezdetű levelet, akkor, na, akkor tényleg, és őszintén olyan szintű pánikba estem, hogy zokogva hívtam fel szüleimet, hogy én ezt nem biztos,hogy komolyan gondoltam. Majd miután végiggondoltam, hogy wáó, ők tényleg csak a Lomonoszovra mehettek, rájöttem, hogy ez egy remek, mi több, ki nem hagyható lehetőség. Aztán egy sor szünet után eljött a készülődés, a harsány idegösszeroppanások ideje, a papírok, a bankkártya, a fizetések bonyolítása, valamint a vízum intézés kegyetlenül kacskaringós ösvényei. És ugye a Campus Hungary papírokat is intézgetni kellett, főleg, hogy anno nem tudtam a pontos dátumot, és valamiért késztetést éreztem, hogy átjavíttassam a rendes kiutazás időpontjára, ami kapcsán kiestem a rendszerből, és most is csak ülök, és várok... Kicsit néha úgy érzem, mintha tényleg egy Beckett hős lennék a személyi Godot-mal...

De itt vagyok, és ez a lényeg! Hárman utaztunk együtt, egy kisebb detroiti vesztegelés és egy csomagváráson kívül semmi izgis nem történt. Vagyis igen, hiszen megérkeztünk Amerikába, Buffalo-ba, zuhogó hóban, ahol az előző turnus finom elemózsiával és vidám hangulattal várt minket. Másnap megérkezett a negyedik társunk is, így végre teljessé vált a következő három hónapra kialakult életközösségünk. 

Az első napokban sikerült elintéznünk a papírokat Éva nénivel és Pista bácsival, akire külön hősként tekintünk miután három órán keresztül képes volt velünk vásárolni a Wegmansban, nehogy olyan messziről kelljen hazacipelnünk a holmikat. Miután feltöltöttük éléskamránkat, elkezdhettünk akklimatizálódni, megtalálni a helyünket, elsétálni a belvárosba (ahol épp a Ferguson ügyből kifolyólag tüntetés volt, szóval rögtön bekapcsolódhattunk az aktuálpolitikába is), meg ugye a Nagy Tóhoz (ahol megtudtuk rögtön mi az a szél és hideg, ugye a bakancslista az bakancslista, és ha egyszer itt vagyunk fedezzük fel a dolgokat). Vasárnap Pista bácsi elvitt minket a magyar misére, ahol nagy szeretettel fogadott minket a helyi magyar közösség egy része. És végre elkezdődött a várt gyakorlat: Eszterrel egyszerre kerültünk az endokrinológiára, ami ugyan tényleg nem a közelben van, de megéri kijárni. Egy kis metrózással jól indult a reggel, és egy hiteles társadalomrajzot is kaptunk, majd az egyetemi campusnál felszálltunk a campus-közti shuttle-re, amivel oda is értünk az endokrinológiára. Na jó, egy idő után mindig volt valaki, aki bevitt minket, vagy aki hazahozott, nehogy ebben a szörnyű hidegben sétálnunk kelljen...

Kezdetben egy-egy rezidenst követtünk, majd egy-egy fellow-t, de a harmadik napon már engedtek egyedül is beteget vizsgálni, akit aztán referáltunk az attending-nek. Személy szerint nagyon sokat tanultam a diabetes modern terápiájáról, a mentalitásukról, a betegedukációról. De voltak egyéb endokrinológiai betegségek is, legfőképp pajzsmirigy, mellékvese, de hypophysis problémák is. Nagyon sokat magyaráztak, válaszoltak a kérdéseinkre is, és egy annyira szuper csapat tagjainak érezhettük magunkat, hogy egy kicsit szomorúan hagytuk el a klinikát, természetesen érzékeny búcsú és nagy ölelések közepette...

Óh, a nyelv. Mivel soha nem voltam még angol anyanyelvű területen, nagyon féltem, hogy mi fog történni, meg merek-e szólalni, és egyáltalán meg fogom-e érteni az orvosokat-betegeket. Nagyon meglepett, hogy mennyire természetesen sikerült belerázódnom, bevallom azért előfordul még mindig, hogy vissza kell kérdeznem, de bízok benne hogy a harmadik hónap végére legalább Sallinger (ha nem is egy Fitzgerald) szókészletét képes leszek határozottan használni.

Egy kicsit felfedeztük a környéket is, a karácsonyi hangulatot a Piano Guys Family Christmas koncertjével kezdtük el felidézni. A második itt töltött hétvégénken meglátogattuk a vízesést, átmentünk a kanadai oldalt is megnézni, ahol egy kombinált jeggyel először egy pillangó-házat látogattunk meg, a vízesés mögé is beleshettünk, majd 4D-s kis moziban áztunk ronggyá. Szilveszterkor meglestük a downtownban a drop of the ballt, élveztük, hogy a kis kvartettünk egyre jobban összecsiszolódik. Felfedeztük a plázákat, és beszereztünk szuper hótaposókat is. Elmentünk a Knox-Albright Museumba, ami minden első pénteken ingyen van, szerintem ha csak a Tükörszoba miatt is, de érdemes meglátogatni. Terveink vannak egy pici utazgatásra, szeretnénk Torontóba menni, New Yorkba már megvettük a repjegyet, de egyelőre csak várok a Campusra... Ennyit az első hónapról, ami úgy elrepült, hogy észre sem vettem...

PS: ágyi poloskáink vannak. Tiszta horror story. American Horror Story. Exterminator vs. Bedbugs, coming soon :-)

2015. 01. 12.

Oroszlány Anita