Fél lábbal otthon -az utolsó hetek Buffaloban

 Új hónap - új gyakorlat: a gyerekneurológia után felnőtt neurológiával folytattam a gyakorlatot. A neurológia általában azt jelenti, hogy 2+2 hetet töltünk a BGH 14. emeletén az általános, aztán vaszkuláris neurológián; de M. professzor is szívesen fogadja a Dent Institute-ben azokat, akiket a neuroradiológia jobban érdekel. Én az előbbit választottam, főként azért, mert rengeteg jót hallottam a stroke teamről, és így, a hónap végén, én is csupa jót tudok róla mondani.

Négy amerikai hallgatóval voltam beosztva mindkét teamnél, ez nemcsak azt jelenti, hogy szuper a csapat a kórházban, hanem azt is, hogy a minden nap együtt töltött ebéden kívül lelkesen vezetnek körbe a “legbuffalobb” sörözőkön, vagy mutatják meg az eldugott látnivalókat a városban. Sőt, kis házibulink alkalmával az is kiderült, hogy pár hallgató nem először jár a lakásban, és kiderült, hogy évekre visszamenőleg ismerik a magyar hallgatókat (az, hogy megint bemerészkedtek a lakásba, ez csak jót jelenthet!).

General Neuro Team

Az általános neurológia profilja elég változatos volt, a fejfájósok-szédülősök mellett volt epilepsziás, plexus-bénult és agydaganatos is; regionális szakcentrum lévén pedig nem kerülhetitek el az SM betegeket sem. A stroke osztályon már kicsit kevesebb dologra kell gondolni diagnózisként, itt azonban pont ezért sokkal jobban beleláttam a részletekbe, a képalkotó módszerek használatába; mindemellett a fontosabb study-k eredményeit is megbeszéltük midegyik témánál, így a kezeléssel kapcsolatban is kevesebb kérdésünk maradt. Ha lelkes vagy és épp jön olyan beteg, akkor lumbálni is engednek, természetesen felügyelet mellett; máskor rtPA-t lehet benyomni az akut betegnek. Azonban vigyázat: Dr. S. először elég csípős tud lenni, de aztán hamar kiderül, hogy imádja a magyar hallgatókat; szóval ne hagyjátok magatokat! Dr. M. csipkelődés nélkül is bír mindenkit, sőt, lehet, hogy a jövő évi füredi konferencián össze is futhatunk vele!

A dokumentációval itt is problémák adódnak - mint minden osztályon - hiszen Powerchart (az itteni MedSol) hozzáférés hiányában mások jóindulatára kellett hagyatkoznom a leletek lekérdezésénél és kiírásánál, saját magam pedig nem írhattam le semmit.

Amilyen lelkes a csapat, annyira megterhelő a vizit: itt ugyanis szokás az órákig tartó ácsorgás és rohangálás egyik emeletről a másikra - a mátrix-rendszer átka. Az első napomon rögtön ötórás vizittel melegítettünk a következő hetekre.. (igen, ez tényleg nem elírás, ugyanis reggel fél 10kor megbeszéljük a betegeket, aztán fél 12 körül indulunk az épület bebarangolására, hogy utána fél 3-kor hullafáradtan essünk be a kifosztott menzára). Sajnos más baja is van a mátrix-rendszernek: mivel csak egy diagnózist kezel a team, nem az egész beteget, így néha elsikkadt egy-egy tünet, egy-egy megjegyzés - érdemes felhívni a figyelmet, esetleg az osztályos hospitalistnak megemlíteni ezeket.

Legtöbbször egyébként a Gates Vascular alagsorában lévő Emergency Departmentbe kellett leszaladni, itt pedig az otthonitól eltérően egyszerre tíz ember foglalkozik az akut esettel, anélkül, hogy a kavarodás bármi jelét mutatnák: mindenki tudja a dolgát (és ez itt nagyjából mindenre igaz; értsd: tényleg mindenre, hihetetlen!!).

Gates Vascularban minden részleg színkódolt: ez itt a “blue quarter”

 

 

Ilyen lelkes a stroke osztály

Toronto után nem sokat vártunk a következő kirándulással és szerencsére az időjárás is nekünk kedvezett. F. Gyuszinak hála Bostonba is eljutottunk egy nem is akármilyen hosszú hétvégére: bejártuk a híres Freedom Trail nevezetességeit, kipróbáltuk a helyi specialitásokat a Quincy Marketnél (a friss piaci homárhusi vagy kagyló és a New England clam chowder kötelező) és még a bostoni college bulik világába is belekóstoltunk egy picit.

Boston Common-i életkép

Az a fantasztikus rawbar a piacon!

A következő hétvégén a clevelandi magyar bálra invitáltak minket - ezúton is köszönjük a szervezőknek, hogy egy ilyen csodás hétvégét tölthettünk el csupa lelkes, otthoni vagy Magyarországtól elszakadt magyar között. Nemcsak érdekes előadásokat hallhattunk számos aktuális és történelmi témában, hanem erdélyi rakott puliszkát is kóstolhattunk, esténként pedig a többi CTP-s, illetve cleveland-környéki fiatallal ismerkedtünk egy-egy helyi kézműves sör mellett.

A clevelandi magyar bálon

Clevelandi sörcsoport

A hálaadást M. Istvánéknál töltöttük. Az a sok mennyei finomság, a tokaji borleves, a hatalmas töltött pulyka, a rengeteg fajta sütemény és a kiváló társaság mind hozzájárult ahhoz, hogy felejthetetlen élmény legyen életem első Hálaadása. Köszönjük szépen a vendéglátást, azt hiszem a többiek nevében is mondhatom, hogy mind nagyon jól éreztük magunkat!

Életem első Hálaadás vacsija

Az utolsó hét igencsak mozgalmasan telt. A sok-sok pakolnivaló és az utolsó heti gyakorlatok mellett izgatottan vártuk az új csapat érkezését. Az utolsó két nap még jutott idő újra felfedezni a várost: a szombat délutánt Fruzsival a Canalside-on töltöttük, ettünk a buffaloiak szerint kihagyatatlan Lloyd’s food truck kínálatából; az amerikai csoporttársaim jóvoltából pedig a többi “must see” buffaloi helyről (najó, pubról) sem kellett lemondanom, sőt az utolsó perceket kihasználva a buffaloiak egyik kedvenc, eredeti amerikai stílusú dinerében költöttem el a még amerikaibb stílusú “utolsó reggelim”.

Megjött a tél a Canalside-ra

Itt van az összes környékbeli a hétvégén (nem csoda: az ott egy bicaj?!)

Reggeli az “igazán amerikai” dinerben

Irigykedve néztem, ahogy az új csapat berendezkedik, hiszen nekünk is olyan, mintha tegnap lett volna, hogy elkezdtük kipakolni a bőröndöket. Akármilyen hosszúnak is tűnik, gyorsan elrepült ez a három hónap. Remélem, hogy a következő csoportok is ilyen jól érzik majd magukat, és talán még nálunk is többfelé tudnak kirándulni!

BGH és Gates Vascular karácsonyi köntösben

 

Köszönöm, hogy ilyen szuper három hónapot tölthettem el Buffaloban! A jelszó: tanulni, utazni, kimozdulni és élvezni mindent!

2015.12.27.

Karádi Zsófia Nozomi

Buffalo and Sarasota :)

Az egy hónap neuromaging után belevágtam a gyerekneurológia érdekes világába, ami útban is sokkal közelebb volt, mint a Dent Neurological Institute, mert az apartmanból is látszódó gyerek és női kórházban volt. Ez egy elég nagy és komoly intézet, de ugyanazon szolgáltató alá tartozik, mint a Buffalo General, így nem kellett új badget csinálni vagy az egész procedurán végigmenni. A gyerekneurologián elég jó és profi team volt, de pár dolog szokatlan volt a magyar egészségügyhöz szokott szemünknek. Nem igazán értettük, hogy miért nincs egy osztály ahol csak egy szakma alá tartozó gyerekek vannak, miért kell mátrix rendszerben tartani az összes beteget, de így utólag ennek is látom az értelmét.

Itt 2 hetente váltották egymást az amerikai diákok, és hetente más volt az attending is. Itt Amerikában, gondolom, ahogy már előttem sokan leírták a rezidens képzés teljesen más, mint otthon. Először rezidens vagy pár évig, aztán fellow és utána attending. És akkor még vannak alcsoportok is pl. chief rezidens. Egy osztályon a rezidens és a fellow csapat az végig ugyanaz volt, viszont az attendingek váltották egymást folyamat, akinek épp nem a saját hete volt, azt csak a megbeszéléseken láttuk. Első héten kifogtuk dr F.-et, aki végtelen rendes volt, nem lehetett rosszat mondani plusz még a sebtében elkészített előadásokat is agyon dicsérte, ami azért jót tett a hangulatnak.

Közben a szállásunk tetejéről egyik hajnalban végignézhettük a közeli Gates Circle kórház felrobbantását, ami a kegyetlen fagyos szél ellenére is hangos, ellenben látványos volt. Ebben volt régen a Dent, meg még egy csomó osztály, csak a helyi politika miatt bezárásra ítélték állítólag.

 

Aztán elérkeztünk a híres-neves Sarasotai Kongresszushoz. Elég jól esett pár nap kikapcsolódás így a gyakorlat közepén, nem azért, hogy sok lett volna már, de azért Florida az Florida. Tampában szálltunk le, ami egy jó órányira volt Sarasotától, béreltünk kocsit a reptéren, és azzal egy új világ is kinyílt előttünk, az olcsó benzin és utak világa. Amerikát úgy igazából kocsival lehet átérezni. Minden arra van kitalálva, hogy kocsival érkezz meg, vásárolj be, bankolj, egyél, bulizz, élj. Jó érzés persze, hogy milyen egészségesen élünk mi Buffaloban a sok biciklizéssel, de azért boltból, két szatyorral a kormányon, az egy gallonos tejjel a hátadon, nem erre gondolsz. Egyszerűen még a béna sofőrök, lassú forgalom és a félrevezető kitáblázás ellenére is tökéletes élmény volt.

Sarasota elég jó hely. Ha nyugdíjas gazdag amerikai lennék, akkor térdre rogytam volna, és engem semmi el nem tudott volna mozdítani a maradék életem végéig. Hófehér homok, jó idő, mindenki kedves, mindenki cabrióval jár (aztán kiderült, hogy a cabrióval főleg a magyar csapat érkezett a kongresszusra). Jó hangulatban telt a konferencia, sok régi meg új ismerőssel összefutottunk. A szervezők jóindulatából adódóan (Köszönjük ezúton is a S. familiának) az előadásainkat az első nap letudtuk, ami után azért a teher is lehullott a vállunkról. A szervezés nagyon jól sikerült szerintem, mi is próbáltunk részt venni benne…

 Színvonalasak voltak az előadások, elég sok érdekelt is, meg mivel többször vállaltam az idő-mérő és csengető hálátlan feladatát, sokat végig is hallgattam. B. tanár úrral kegyetlenül és következetesen bele is csengettünk, még a legérdekfeszítőbb előadásba is, hiszen a program az program, tartani kell magunkat hozzá.

 Különösen érdekes volt meghallgatni ugyanazt a témát, ami az enyém is, G. professzor előadásában, akik szintén az endovasculáris és a nyílt műtéti technikát hasonlították össze hasi aorta aneurizma kezelésében, csak a Mayo klinikán kicsit más számokkal dolgoztak. (1116 vs. 120 beteg) Láthattunk látványos eszközöket is, egyenesen a NASA top laborjaiból, ami mindenkinek elnyerte a tetszését.

 

 

Sok extra program is volt, többek között egy élet-halál vízilabda meccs amerikaiak vs. magyarok felállásban, sarasotai kórházlátogatás, gulyás est, és a végén még egy bankett a sarasotai yacht klubban, ami egy pont olyan hely, mint amilyennek hangzik. Jó.

Esténként informálisabb találkozókat is tartottunk, amiken nem csak a fiatalok, hanem a már befutott orvosok is részt vettek, hatalmas eszmecseréknek és vélemény-ütköztetéseknek lehettünk tanúi, amik tanulságosak és szórakoztatóak is voltak egyben. Az éj leple alatt előjöttek mosómedvék a maradék kajákra, jól elszórakoztam velük addig, míg nem mondta valaki, hogy kb. mind veszett.

 

Először csodálkoztam, hogy miért pont itt tartják az évente megrendezett kongresszust, de az egy hét után minden kitisztult, ezt nem lehetne jobb helyen tartani és remélem a jövőben is eljutok még ide valahogy.

Utolsó nap átmentünk Miamiba, gondoltuk azért azt csak megnéznénk, illetve innen indult a gépünk Mexikóvárosba is, ahova átugrottunk pár napra, ami ugyancsak életre szóló élmény volt. Aki szeret utazni és nem csak a tömegturizmus végtelen vizein sodródni, annak kötelező.

Nem volt egyszerű ezek után visszatérni Buffaloba, de megtettük.

 

Utána hétvégén kihasználtuk a jó időt és elbicikliztünk az elhagyatott buffalói állomáshoz, ami az ablakunkból is látszik és egy elég szép lenyomata a régi, iparváros Buffalónak. Közelről simán akár Gotham Cityben is lehetne. Épp fotózkodó Ázsiaiakba botlottunk, velük megpróbáltunk bejutni az épületbe is, de azt túl jól lezárták sajnos.

 

2015. 12. 07.

Rosta Gábor

Amerikaland

 Egy kicsi késéssel ugyan, de én is megosztom ezidáig szerzett amerikai tapasztalatomat. Juhász Dorottya (Dorka) vagyok és a debreceni egyetemről keveredtem a messzi Buffalóba, hogy meg is nézzem, milyen a világ az élet nyugati felén. Mivel én még nem jártam eddig Amerikában, meglehetősen új volt minden, és a maga nagyszerű, de sokszor összezavaró módján szokatlan. Még egy jó tanács az elejére: minden papírmunkát, ügyintézést időben, sőt idő előtt kezdjetek el, már csak azért is, mert nem bonyolult, de gondolom a procedúra mindenki számára ismeretlen, és a sok hivatalos dokumentum és protokoll mellett könnyen elvész az ember. De előttünk is mindenki meg tudta oldani, mi is, és ti is ügyesek lesztek e téren, garantálom!

A kis őszi csapatunk tagjaként New Yorkban szállt le a gépünk szeptember közepén. Érkezésünk előtt a hőmérséklet 36 Celsius fok volt, ami számomra hihetetlennek és meghökkentőnek tetszett „New Yorkban ilyen meleg?!”– de aztán megnézve a földgömböt, a szélességi körök Európa szintjében vannak, sőt Magyarország alatt! Szóval itt is ismerik a kánikula fogalmát, amihez volt szerencsénk nekünk is. A metró szaunaként működött, a beton meg, mint egy szorgalmas hősugárzó ontotta a meleget. Ugyanakkor belépve bármilyen épületbe a jól kimelegedett testünk pillanatokon belül átfagyott, szóval fiúk-lányok egy jó tanács (sok lesz még szerintem, hátha hasznosnak találjátok) legyen nálatok a táskában mindig egy extra sál, vagy pulcsi, télen-nyáron is. A légkondi fogalma itt egy új vallás, működése meg életfeltétel. A kényelmes 17 fok az átlaghőmérséklet még az intenzív osztályokon is, furcsa módon a gyerek intenzív a legfagyosabb hely, ahol valaha jártam. Síaláöltözet a fehér köpeny alatti pulcsi alatti ing alá ajánlott.

Szóval New York: sose rajongtam érte, nem nagyon tudtam hova tenni a felhajtást, amit az emberek köré fontak, de gondoltam ez egy életre szóló lehetőség, és muszáj eljönni, megnézni – és aztán teljesen elvarázsoltan, elálmélkodottan és csodálattal tele elhagyni. Szerelmes lettem a városba. A félelmeim, miszerint zsúfolt lesz és sötét, veszélyes és büdös egy az agyam hátsó szegletébe tolt kis hang lett. A rengeteg épület, park, éttermek és kávézók, az egész miliő messze felülírta a kellemetlenségeket. Tanácsolom hát nektek, hogy gyertek egy héttel hamarabb és töltsetek ott egy kis időt, nézzétek meg, amit lehet, és raktározzátok el egy életre a látottakat, hogyan is változik át egy utca egy más világrésszé öt méteren belül, és mennyi arca is van egy városnak. Akinek kérdése van a new york-i ügyekkel elérhet facebook-on (Dorka Juhász) és szívesen válaszolok neki. De most jöjjenek a klinikai tapasztalatok.

A többiek meséltek a többi látogatásainkról, hétvégi magyarcsapat-találkozókról, én erre nem térnék ki, de ezúton is köszönöm a lehetőségeket.

Az első hónapot a gyerekneurológián töltöttem. Fejessel a mélyvízbe ugrással kezdtem, elveszett és pánikoló báránykának éreztem magam. Nem tudom, kinek mennyire gyakorlatorientált a képzése, de szerintem a magyarországi oktatás az akadémiai tudományokra és elméletekre építi az orvostanhallgató éveket, a gyakorlat igazán a rezidensi képzés alatt sajátítódik el. Hétfő reggel tehát, miután odavezettek az osztályra (szerencsére volt egy hallgató, aki szintén itt kezdte elektív gyakorlatát, és ő elnavigált amerre kellett) a kórház keringésének közepébe csöppentem. Esetek, betegek, prezentációk, izguló szülők, akcentusos doktorok és egyéb ismeretlen apróságok – aminek utólag mennyire is örülök!

Az általános feladat hallgatóként, hogy kapsz egy beteget: vagy egy osztályon fekvőt, aki már benne van a rendszerben, így a Benji által említett alternatív módokon utána tudsz olvasni a „patient history”-nak, le tudod ellenőrizni a laborokat és a kért vizsgálatokat, de kaphatsz egy ambuláns beteget is, aki a sürgősségire érkezik különféle akut és változatos panaszokkal, őt teljesen fel kell térképezned. A beteget kikérdezed, megvizsgálod és jelented a rezidensnek, vagy magasabb szinten álló orvosnak vizit előtt, vagy bármikor, amikor kérik. Maga a klinikum hasonló az általunk tanultakhoz, de persze minden szegletében eltér egy kicsit. Érdemes interneten búvárkodni patient history notes-okért, a John Hopkins oldalán tudom, hogy neurós dolgok vannak, de a lakásban hagyjuk általunk összegyűjtött okosságaink halmait is.

Az első héten már részt vettem a havonta egyszer rendezendő konferencián, ahol kaptam egy klinikai tanulmányt, amit fel kellett dolgoznom, és egy 15-20 perces prezentáció keretén belül be kellett mutatnom. Sokkal fesztelenebb volt a hangulat, mint bármely otthoni megbeszélésen-konzultáción, meg is lepett, hogy a csámcsogás, zörgés, felállás az teljesen természetes, mindennapi dolog errefelé, de hát mindenki máshoz szokott :).

A hierarchia jobban kifejezett, mint otthon (talán azért, mert itt minden a protokollról és a szabályokról szól, elvégre a jogi esetek fellegvára ez az ország.) A hallgató, már majdnem orvos, és így is kezelik. Tisztelettel, partnerként, ami valljuk be, mindenkinek jól esik 5 év nehéz orvosi után. Rangban következnek a rezidensek, akik szakterületenként más és más metódussal, de 4-7 évig rezidensek maradnak. Ők a mindenes orvosok, ők vannak on-call-on, ők intézik a konzultációkat, szóval ők az összeköttetések az osztályokhoz. Érdemes legelső napon elkérni a telefonszámukat, mert lényegében velük lesztek beosztva ide-oda. A rezidens felett a fellow-ok állnak, ilyen szakvizsa körüli orvosoknak számítanak és számos egyéb klinikai vizsga és akadémiai tanulmányt követően pedig az attending fokozat jön. Véleményem szerint ez az otthoni adjunktus/tanár beosztás. Az attending a főnök. Ő dönt a kérdéses esetekben, de betegekkel már ritkán van.

Szóval a gyerekneurológia: egy nagyon kedves és velem sokat foglalkozó rezidenssel sikerült egy hónapig dolgoznom. A számonkéréseket és a munkát komolyan vették, de a kezdeti ijedelmek, és tudatlanság hamar elmúlt, és egy egészséges magabiztossággá nőtte ki magát. A folyamatos prezentálás és előadás pedig felkészített a sarasota-i konferenciára is, ahol már nyugalommal és folyékony angolsággal tudtam előadni a kutatási témámat.

Furcsa volt az osztályon látni ezt a sok gyereket – többségük epilepszia miatt volt ott. Az én rotációm alatt meglepően sok volt a fejlődési rendellenesség és kromoszóma aberráció, és szélsőséges határok között mozgott a betegfelhozatal. Lelkileg elég megterhelő volt, de a maga módján különleges és jó gyakorlás a megfelelő mennyiségű empátia alkalmazására – se túl sokat, se túl keveset. Sokszor a genetika és klinikai genetika tankönyvek képei köszöntek vissza – és volt egy eset, egy mucopoliszacharidózis, amiről később előadást is tartottam, és a mélyére ástam a dolgoknak. Így már értelmet nyert az a sok klinikai osztályozás és tömérdek enzimopáthia, amin sose tudtam keresztülverekedni magam.

A gyakorlatot ajánlom azoknak, akik gyerekgyógyászaton akarnak dolgozni és/vagy neurológián. Páratlan lehetőség a gyakorlásra, a napi jelenléti követelmény abszolút bírható, a kórház közel és a team mindig számít a magyar hallgatók érkezésére.

Pár dolog még a buffalo-i élettel kapcsolatban: mellettünk van a Delaware Park, ahol a jó idő csodát művel a természettel, a fák mindenféle színben és formában pompáznak, igazi, puha zöld fűvel, tavacskával, ideális hétvégi feltöltődésre. Én két-háromnaponta kijárok futni, igaz, most már sötétben és a közvilágítás nem létezik arrafelé – szóval biciklilámpákkal és villogókkal feldíszítve, mintegy előkarácsonyfa suhanok a tó körül (futóknak: beton és hasonló keménységű abszolút rugalmatlan járólapok vannak mindenütt, szóval egy nagyon jó cipő kell!)

A bolt biciklivel kényelmes közelségű, gyalogosan inkább szenvedés, mint öröm, de okosan tervezve és online rendelésekkel, bármi megoldható.

Az induló dolgokról ennyit, remélem töltötte az agyatokon és nem volt túl haszontalan a szórengetegem.

És ízelítőnek és kedvcsinálónak pár fénykép, hogy kitartást adjon

 

2015. 11. 20.

Juhász Dorottya

9/11 az egész nemzet együttérzésben az érkezésünkre

Empire State Building – reggel kilátással

Rockefeller Center – este álmélkodással

Ladies of Liberty

Delaware Park – futás közben

M. Lászlóék hátsókertje