’This is hitech shit’

- mondta Dr. D., amikor először voltam a mellkas sebészeti műtőben. Igen, az elmúlt négy hétben sebészet gyakorlatot teljesítettem a RPCI Thoracic surgery osztályán. A nap reggel 6-kor kezdődik – igen, 6.00 AM – amikor is a szorgos kisdiák kiírja a laborokat és a vitális paramétereket az EMR rendszerből, majd 7 körül indul a vizit a fellow-val, miután minden szakorvossal is egyeztetni kell, hogy akkor jól gondoljuk-e, hogy ezt a mellkas csövet kihúznánk, azt a nénit meg hazaengednénk. Ha ez mind megvan irány a műtő. Általában reggel 8-tól indultak a műtétek, és gyakran este 8-ig is eltartottak. A legtöbb műtétet thorcoscopiásan/laparoscopiásan/medastinoscopiásan végzik, a nyitott műtét ritkaságszámba megy. Ez is magyarázza, hogy miért olyan hosszúak, hiszen portokból operálva rezekálni a tüdőt vagy kibogozni egy hiatus herniát nagyon trükkös feladat tud lenni. A hosszú órák ellenére általában jó hangulatban teltek a napok. Az orvosok várták a kérdéseket, kíváncsiak voltak rá, hogy eddig mit láttam, nálunk hogyan működik. Elvárták, hogy tudd, hogy vannak azok a betegek, akiknek az operációjánál asszisztáltál. Nagyon sok gyakorlati dolgot is engedtek csinálni, így a kamerázáson kívül csinálhattam bőrmetszést és portbehelyezést, használhattam a staplert és zárhattam is. Azonban az egyik legnagyobb pozitívum nem ez, hanem a műtősnők voltak. Igen, a műtősnők. Az otthoniaktól eltérően itt emberszámba vettek, ha nem tudtad, hogy kell kesztyűt húzni megmutatták, ha nem jól tartottad az eszközt segítettek, ha eltévedtél, akkor megmutatták a műtőt, ha az asztalukra tettél vissza valamit megköszönték, hogy segítettél. Ez olyan élmény volt, amiben még nem volt részem otthon.

Természetesen a munka mellett jutott idő a szórakozásra is. A M. család meghívott minket hálaadáskor vacsorára, ahol egy nagyon kellemes estét tölthettünk el. Ezután másnap indultunk Cleveland-be, hogy részt vegyünk a hagyományos magyar találkozón. Ez olyan szempontból volt érdekes, hogy láthattuk, hogyan őrzik a magyarságukat azok a magyarok, akik ’56-ban vagy akár azelőtt jöttek ki, és hogyan adják mindezt tovább a gyerekeiknek. Jó volt hallani, hogy az itt született és nevelkedett fiatalok is meglepően jól beszélnek magyarul, és igyekeznek megtartani nemcsak a nyelvet, de a szokásokat is. Erre volt nagyszerű példa a szombat esti bál, ahol hagyományos palotás és első bálozók tánca is volt.

 

Sajnos ezt az utolsó rotációt beárnyékolta a hazautazás. Igyekeztünk minden alkalmat megragadni, hogy az itt megismert barátokkal legyünk, hogy bepótoljunk mindent, amit Buffalo-ból eddig kihagytunk. Így egy buffaloi barátokkal átvirrasztott éjszaka után például megnéztük a napfelkeltét a tetőtől. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy mennyire gyönyörű volt látni a tízemeletes tetejéről, ahogy a nap Buffalo fölé emelkedik. Miután az új csapat megérkezett közös vacsit tartottunk az Anchor bárban, ami állítólag a Buffalo chicken wings őslelőhelye. Mivel azonban ezt a csemegét már kipróbáltam (egyszer, akkor is először és utoljára...) a Buffalo burgert választottam, amiben állítólag a nevezett állat húsából készült húspogácsa leledzik. Kisebb fenntartásaim ellenére nagyon fincsi volt :). Persze az igazi kihívást a napokban elfogyasztott Five Guys hambi jelentett, ami akkora volt, mint a fejünk, de vettük az akadályt.

Pompás kis utam végén még eljutottam New Orleans-ba, ahova egy kedves Sarasota-ban megismert barátunk invitált meg. Az egyik legmozgalmasabb hétvégém volt, amit a finom ételek, a hangulatos bárok és a jazz jegyében töltöttünk el. Még egy kaland van hátra, Boston, ahol egy régi barátomnál töltök el pár napot, utána pedig irány a végtelen út Budapestre. Kicsit szomorú vagyok, hogy itt kell hagynom ezt a helyet, főleg, hogy látom a következő turnus első hetét. Örültem, hogy részese lehettem ennek a nagy kalandnak, nem bántam meg, hogy belevágtam. És persze, so long and thanks for all the fish ;)

2014. 12. 22.

Kozma Emese Dorottya

Child neurology, snowstorm, Niagara Falls, Buffalo Sabres, Cleveland.... busy month in November :)

A 3. rotációm, a gyermekneurológia rettentő gyorsan elrepült! Nagyon izgalmasnak találtam, több feladatot és felelősséget bíztak rám. Korábban nem rajongtam túlságosan a neurológia iránt (most is főleg a gyerek részéért jöttem), de nagyon megszerettem. Általában heti 3 reggeli előadás volt 8-tól, olyankor különböző kórházak előadóiban hallhattunk többek között az alap neurológiai vizsgálatokról, érző és motoros rendszerről, a demenciákról, stroke-ról, neuroophthalmologiáról, gyermekneurológiáról, majd az előadások végeztével ki-ki ment gyakorlatra abba a kórházba, ahová beosztották. Amikor nem volt előadás, 9-re kellett bejárnunk a WCHOB-ba (Women & Children’s Hospital of Buffalo avagy Kaleida Health). Itt nincs külön gyermekneurológiai osztály, hanem a különböző emeleteken ahová neurológiai konzíliumot kérnek. Reggel átnéztük a betegek kórlapjait, és a nagyvizit előtt körbementünk a rezidenssel vagy a fellow-val megvizsgálni őket, majd referáltuk az attendeingnek. Nem volt olyan sok beteg, mint az előző gyakorlatok során az ambuláns ellátásban, de így jobban bele tudtunk látni a kezelésbe, és nagy hangsúlyt fektettek a szülőkkel való kommunikációra. A nap további részében a sürgősségire érkező betegekhez mentünk, amikor konzíliumot kértek, vagy a neurológiai ambulancián vehettük fel az anamnézist, vizsgálhattunk. Dr. C., aki az egyik reggeli előadást is tartotta, nagyon szívesen magyarázott, és fontos kérdéseket vett sorra, amikre rá kell kérdezni, hogy jobban tudjunk diagnosztizálni. Elég szigorúnak tűnt, de meglepődve tapasztaltam, hogy a gyakorlatias szemlélete mennyire motivált, hogy utánanézzek, és sokkal könnyebben, gyorsabban tanultam, mint korábban bármikor. A (gyermek)neuró egy gyakorlatias tesztvizsgával zárul, úgyhogy legalább alaposabb tudást szereztem.

Szép nagy hóvihar kerekedett, így 2 napra behavazódtunk, és lemondták az előadásokat, bezárták a Gyermekkórházat is, mert sem a betegek, sem az EÜ személyzet nem tudott bejutni. Főleg Dél-Buffalo-ban volt nehéz a helyzet, ahol akár 2 m hó is lezúdult egy éjszaka alatt – Hála Istennek, mi kb. fél méter hóval megúsztuk, de a járdákat nem takarították, és a jeges szél miatt is örültünk, hogy bentről nézhettük az eseményeket.

Még éppen a nagyobb hóvihar előtt kaptunk egy kedves meghívást M. Istvántól egy hokimeccsre, ahol a Buffalo Sabres játszott, úgyhogy ki is használtuk a lehetőséget. Nagyon jó kis alkalom volt!

Még mielőtt minden elolvadt volna, az egyik hétvégén sikerült eljutni a jégcsapokkal díszített Niagara-vízeséshez is, így fantasztikus élményben lehetett részem! Akármilyen nehéz is rávenni magát az embernek, hogy kimozduljon a hidegben, lucsokban, megéri! :)

Másnap pedig közelebbi ismeretségbe kerültünk egy kedves kis jegesmedvével, egy kíváncsi oroszlánnal és egy bébizsiráffal a Buffalo Zooban. (Sajnos a hideg és az átépítés miatt viszonylag kevés állatot láttunk.)

Hálaadás hétvégéje is sűrű volt: M. Istvánék vendégszeretetét élvezhettük az ünnep estéjén, majd másnap indultunk Clevelandbe, a Magyar Kongresszusra, ahol előadásokat hallathattunk számos témában, valamint kiállítások és a magyar bál színesítette a programot.

Minden jót!

2014. 12. 13.

Seprenyi Kati

Last rotation in Buffalo...

Hát, igen. Lassan vége. Már egy hét sincs hátra, és repülök haza, ami megnyugtat és feszültséget is okoz egyben. De amiről írni akarok nektek, az egy rövid összefoglalója az elmúlt, cseppet sem eseménytelen hónapomnak.

Kezdjük ott, hogy jártam Bostonban, amit mindenkinek nagyon tudok ajánlani. 3-4 napot érdemes rászánni, hogy a felszínnél többre is legyen ideje az embernek. Az indulás kalandos volt, mert az éppen Buffalo-t ellepő snowstorm miatt kétszer is törölték a járatomat, de végül minden megoldódott és a visszautamat is át tudtam rakatni egy nappal későbbre. Természetesen Bostonban sem tudtam ellenállni egy klasszikus zenei koncertnek, így egy tíz dolláros rush-hour jeggyel elmentem a Jordan Hall-ba a Buffalo Philharmonic Orchestra Sibelius-koncertjére, ami örök élmény marad nem csak azért, mert Sibelius zseniális, hanem mert a Jordan Hall varázslatos enteriőrrel dicsekedhet. Hétvégén van nyílt piac a piactéren (micsoda meglepetés), ahol kipróbáltam, milyen frissen fogott nyers osztrigát és kagylót kiszürcsölni a héjából, papírtálcán, igazi streetfood jelleggel. Múzeumok tekintetében a Isabella Stewart Gardner, az MFA, illetve az ICA fért bele az időmbe, az első kettőt ne hagyjátok ki! A massachussets-i szabadkőműves nagypáholy Bostonban található, és minden fél órában ingyen körbevezetést tartanak az épületben. Én még sosem jártam ilyen helyen korábban, úgyhogy nagyon érdekes volt.

A gyakorlat. A medical oncology teljesítése közben bekérezkedtem Dr. L. neuroophtalmologiai , illetve Dr. Sz. Alzheimer-rendelésére, ami nagyon jó volt arra, hogy még több orvos hétköznapi munkájába belelássak. A medical oncón szinte minden nap más orvossal dolgozik az ember, így minden nap újra fel kell mérni a terepet, hogy ki mit vár el, mit lehet és mit nem. Ez fárasztó egy idő után, viszont így sok orvos kommunikációját lehet megfigyelni. Néhány napja kimentem a DENT Towerbe Dr. M. Lászlóhoz, hogy egy napot az ő fejfájás és neuroonkológiai rendelésén töltsek, így belelátva a privát ellátásba is. Érdemes minden ilyen és ehhez hasonló lehetőséget kihasználni, sokat ismerkedni és bekéretőzni: mindenki nagyon kedves és segítőkész.

A hálaadást követő hétvégét Cleveland-ben töltöttük, ahol az éves magyar találkozón (Magyar Kongresszus) vettünk részt. Itt megismerkedtünk más képzéseken részt vevő magyarországi magyarokkal, illetve sokadik generációs amerikai magyarokkal is. Jó kis társaság gyűlt össze, és remekül éreztük magunkat. A Crop bisztrót pedig halkan ajánlom a gasztro-világ függőinek. :)

A clevelandi hétvégéről visszatérve rendszeresen találkoztunk újdonsült magyar barátainkkal, ráadásul P. Nándi is visszatért Buffaloba egy kis karácsonyi bevásárlásra :P, úgyhogy egyik este összehoztunk egy kisebb házibulit néhány kvázi-random amerikai orvostanhallgatóval, aminek többek között az alábbi, a házunk tetején készített napfelkeltés kép lett az eredménye. Na persze nem az ébresztőre keltünk fél nyolckor...

Ma az Anchor Bar-ba készülünk búcsúvacsorára, ugyanis Kati és Dalma mennek el a hétvégén, az újak pedig tegnap jöttek meg. Jó móka lesz!

2014. 12. 11.

Fenyves Bánk