2017. január 12., csütörtök

Gravity rounds

Pontosan egy hónapja ébredtem először Buffaloban. Akkor még az indulás körüli zűrzavar, az elkeveredett DS-2019, a sürgősségi vízuminterjú és a hosszú utazás járt a fejemben. Az érkezésünk után pár nappal, még a gyakorlatok megkezdése előtt meghívást kaptunk a magyar moziba. Itt egy 70-es évek végi filmet néztünk meg és megismerkedtünk a helyi magyar közösség egy részével. A rendszeresen megrendezett mozin kívül a magyar mise a másik találkozási pont, itt Éva néni mutatott be minket.



Első gyakorlatomat a Buffalo General Hospital-ben töltöttem neurológián. A gyakorlat egy előadással kezdődött a neurológiai betegvizsgálat alapjairól, majd az amerikai diákokkal együtt megkaptuk a tankönyveinket és elindultunk az osztály felé. Legalábbis ekkor még ezt hittem, hamarosan kiderült, hogy a neurológia itt teamekben működik és a betegek a sürgősségitől az intenzíven át a rehabilitációs osztályokig bárhol lehetnek, akár éppen dialízisen is.  Második napomon már 7-re kellett beérnem a rezidens szobába, ekkor kezdődik az éjszaka érkezett betegek megbeszélése. A megbeszélés után az általános és a stroke team szétválik, első két hetemen az általános team tagja voltam. A nap következő pontja a betegek szétosztása a rezidensek és az orvostanhallgatók között. Ezt a chief resident végzi el, nekem is jutott minden napra 1-2 beteg.  Az anamnézis felvétel és a betegvizsgálat után át kell nézni a korábbi leleteket és ezek alapján kell referálni az attendingnek. Érdemes megkérdezni a rezidenseket, hogy az aktuális attending milyen sorrendben szereti az információkat, vagy vannak-e egyéb szokásai, például gyűjti-e a betegek vonalkódos matricáit. Miután mindenki elmondta a saját betegeit, megkezdődik a rounding, Dr. W-tól származik a gravity rounds elnevezés, vele mindig a legfelső emeleten kezdtük el végig járni a betegeket és délután 5 körül jutottunk el a legalsó szintre, ahol a sürgősségi osztály működik. Általában itt ér véget a nap, kivéve ha lake effect snow riasztás van érvényben, ilyenkor a medikusokat korábban hazaküldik. Két hét alatt sok érdekes esetet és ritka neurológiai betegséget láthattam.

A Karácsonyt Buffaloban töltöttük, Szenteste S.-ék hívtak meg minket vacsorára, majd 25.-én V.-ékhez mentünk ebédre. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, családiasabb volt a hangulat és a következő hétre elég finomságokkal láttak el minket.




A gyakorlat második felét a stroke részlegen töltöttem, a napirend megegyezik az általános neurológiáéval, ezt a stroke call-ok tudják megszakítani. Ilyenkor a rezidensekkel közösen rohantunk a beteghez a kórterembe, a CT-be vagy éppen az MR vizsgálóba. A stroke teamben több idő jutott az aktív oktatásra, előfordult, hogy egy cikkről kellett beszámolnom, majd ezt az attendinggel beszéltük meg. A képalkotó vizsgálatok értékelésébe is jobban bevontak, valamint többször elhangzott a kérdés, hogy adnék-e a betegnek TPA-t. A gyakorlat végén Judittal meg kellett írnunk a neurológia tesztet, ami szerencsére mindkettőnknek sikerült. Összességében nagyon hasznos volt az itt eltöltött 4 hét, sokat tanultam és egy jó hangulatú csapattal tudtam együtt dolgozni.
A kórházon kívül eljutottunk még a Niagarához az egyik itteni magyar diák jóvoltából, korcsolyáztunk a Rotary Rink-en, voltunk moziban, meglátogattuk a méltán híres Anchor bárt és a Picasso kiállítást is megnéztük. A következő gyakorlat megkezdése előtt még S.-ékak köszönhetően elmentünk síelni. Télen is megéri Buffaloba jönni. 


Oroszlány László
2017. január 12.

Új környezet, emberek, ingerek

Minden más itt, mint amit otthon ismerünk és tudunk. Az első pár napot úgy tudom jellemezni mint egy gyorstalpaló, a többiek (előző turnus illetve az itt kint élő magyarok) próbáltak minél több tudást/tanácsot átadni. Mit lehet, hogyan, mikor és hol. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy hálásak vagyunk. Könnyen elveszettnek érzi magát az ember egy teljesen ismeretlen városban. A mítosz igaz: a tömegközlekedés nem a legideálisabb, de még a legnagyobb hóviharban is jött a busz (amiért szintén nagyon hálásak voltunk). Eltelt pár nap, hét és kezdünk otthonosan mozogni ebben a távoli világban.

Amikor megérkeztünk, velünk együtt megjött a hideg és sajnos ez is igaz volt, a tél kemény. De bátorítok mindenkit aki szereti a havat, a fehér Karácsonyt,  a síelést meg persze a járdán való korcsolyázást kórházba menet  - ne hagyja ki ezt a lehetőséget. 


A kórházban sebészet gyakorlattal kezdtem, együtt voltam Zsófival gastrointestinalis részlegen. Ennek ellenére a legtöbb műtét amit láttam, amiben asszisztáltam pajzsmirigy/mellékpajzsmirigy volt.  Mindenhol érzékeltem, hogy ez nem Magyarország, de a kórház volt számomra az egyik legnagyobb megdöbbenés. Összehasonlíthatatlan az otthoni infrastruktúrával, eszköz készlettel de nem csak az anyagi része más. A gyógyítás betegközpontú, ha egy beteg az ambulanciára érkezik egy-másfél órát foglalkoznak vele, a nővér, a szakorvos és a főorvos. Az orvos-beteg kommunikáció új értelmet nyert számomra.


Ezalatt az egy hónap alatt is eljutottunk sok helyre, második hétvégén Adorján elvitt minket a Niagara vízeséshez, kis kötelező vásárlásra az ottani outletbe. A vízesés gyönyörű, elképzelhetetlen nekem hogy milyen erők mozdulnak meg ott. Buffalo nagy része még felfedezésre vár, a hidegben nehezen vettük rá magunkat, hogy sétálgassunk. De voltunk korcsolyázni, voltunk a Canalside-on és moziban is.

Bár itt Karácsonyoztunk és természetesen hiányzott a család, két nagyon kedves házaspárnak köszönhetően nem voltunk “egyedül”. Tőlük kaptuk itt a legnagyobb ajándékot: az otthon érzését (meg persze sok finom ételt). Az újévet itthon ünnepeltük. Áthívtuk az ötödik medikát is, Elit akivel jött a lakótársa Nadeem, az este nagy részében beszélgettünk, sokat ettünk. Megfőztem életem első lencsefőzelékét, ami hála Zsófi anyuka receptjének egész jó lett.  A lakásból láttuk a tűzijátékot, mivel magasan van a lakás és belátni Buffalo egy részét.




Most pénteken elmentünk megnézni a Picasso - A művész és a modelljei- kiállítást az Albright-Knox Art Galleryben, ezen kívül ami engem megfogott a Rosaly Drexler kiállítás volt. 


Merkel Eperke
2017. január 12.

Gyermekneurológia

Kisebb-nagyobb nehézségek ellenére december közepén megérkeztem én is Buffaloba. A gyakorlat előtti vízum ügyintézés és egyéb papírmunka nem egy leányálom, de idővel megszépül ez is.

Az első hónapot a Women and Children’s Hospital of Buffalo gyermekneurológiai osztályán töltöttem. A gyakorlat megkezdése előtt Éva néni készségesen segített az elintéznivalókban és a kórház megtalálásában. Izgatottan indultam útnak hétfőn reggel, a kórház folyosóján tekeregve kerestem a Neurology feliratot, de sajnos az egy teljesen üres épületszárnyba vezetett. Kiderült, hogy ott csak délután lesz ambuláns rendelés, s nekem azt a konferenciatermet kellett volna megtalálnom, ahol a reggeli megbeszélés és az előadások folynak, emellett a konzultációk kiindulópontja és a rezidensek főhadiszállása. Legtöbbször 8:30-ra kellett bemennünk és 9 körül kezdtük a konzultációkat a különböző osztályokon fekvő gyerekeknél. Alapvetően mindig egy kis csapatként mozogtunk együtt a rezidensekkel, átlagosan 4-5 beteget láttunk így a nap folyamán – ami valószínűleg csak az ünnepek idején ilyen csekély... Ezentúl nem fog gondot okozni a különböző görcsrohamok és epilepsziák elkülönítése és az újszülöttek neurológiai vizsgálata sem. Emellett több érdekes esettel is találkoztam, s egy-egy ilyen érdekességről előadást is kellett tartanom a csütörtöki osztályos konferencián. Így alakult, hogy teljesen beleástam magam a hemimegalencephalia szakirodalmába és a vagus ideg stimuláció csecsemőkori alkalmazásába.



Az intenzív osztály kórtermei: egymás mellett húsz ilyen teljesen elkülöníthető blokk sorakozik.


A nővérek itteni "lázlapja", avagy az elektronikus dokumentációt szolgáló kis, mobilis asztalon lévő számítógép, amit itt "cow"-nak neveznek.  Átadáskor például 4-5 ilyen számítógépet összetolnak, és úgy beszélik meg a történteket. Szerintem olyan, mintha droidok lennének.


Napról napra csodáltam a kórház felszereltségét, a betegek kényelmét, az ellátó személyzet „hadseregét”, a tájékoztatás részletességét és az orvos-beteg kommunikációt. Minden egyes beteg külön kórteremben van – saját mosdóval és a hozzátartozóknak kihúzható fotelekkel -, egyedül a NICU súlyos állapotú újszülöttjei vannak 4 ágyas kórteremben – mellettük minden babára 1 nővér jut. Az egészségügyi személyzet hierarchiáját már többen említették a blogon korábban, viszont az csak itt élőben tudatosul, hogy tényleg rengeteg nővér, rezidens, szakorvosjelölt és szakorvos fordul meg egy-egy beteg körül, és Mindenki Mindent elektronikusan dokumentál. A gyógyszer elrendelését, a gyógyszer beadását, a gyógyszerszint mérését, a vérvételt, a minta elküldését a laborba… A betegvizsgálat a rezidens által, majd ugyanez a szakorvos által… A szülők tájékoztatása során mindig van ideje és helye annak, hogy a szülők beszélhessenek aggályaikról, feltehessék kérdéseiket, elmondhassák az ő preferenciájukat a kezelést illetően. A kommunikáció itt olyan, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Amolyan rendszerszintű az odafigyelés és az empátia. 


Niagara vízesés télen


Séta a Canalside-on (azt hiszem, sosem fáztunk még ennyire, a parton ugyanis iszonyatosan erős a szél). 


A gyakorlatok mellett azért igyekszünk kimozdulni, ha az időjárás engedi. Voltunk korizni a Rotary rink-en, sétáltunk a Canalside-on, megnéztünk egy Picasso és múzsái nevű kiállítást és a Theodore Roosevelt múzeumot, az új évet egy vasárnapi brunch indította be és az eredeti buffaloi csirkeszárnyat is kipróbáltuk. Jelentjük, hogy a Niagara vízesés nem fagyott be, de a környékén mindenütt jégcsapok lógnak és a torontói CN tower is áll még.

Kókai Judit
2017. január 7.


Tél. Tél... Tél!

Amikor megkaptam a végső Buffalo-i turnusbeosztást, az első dolgaim között szerepelt, hogy elmondjam egy régi kollégista társamnak, Edének, hogy én is télen jövök, úgy ahogy ő 4 évvel ezelőtt volt. Ede hatalmasat nevetett és annyit mondott, „Nem baj Zsófi! Jó lesz.” Ekkor egy kicsit elkezdtem aggódni, pedig addig azt gondoltam, hogy végre láthatok rendes telet és nagy havat!

A papírmunkát már jó előre elkezdtem intézni, mert közvetlenül Buffalo előtt még Erasmuson voltam. A vártnál sokkal könnyebben ment minden, a vízumom már szeptember végén a decemberi indulást várta.

Idefelé 5 napot New Yorkban töltöttem, amit mindenkinek ajánlok! Az a legegyszerűbb és legnyugodtabb is egyben, ha idefelé és hazafelé is úgy veszitek a repülőjegyet, hogy pár napot töltötök abban a városban, ahol így is, úgy is át kell szállni. Hazafelé három napot Washingtonban fogok tölteni.

Az érkezésemkor Eperke és Laci már itt voltak, Judit később csatlakozott. Első napunkat (turnus kezdés előtti hét csütörtök) Éva néninél és az egyetemen töltöttük. Biztosítás, regisztráció, kitűző készítés, egészségügyi vizsgálatok... Nagyon nagy szerencsénk volt az előző turnussal, mivel volt autójuk, és a második buffaloi napunkon elvittek minket bevásárolni. A lakást feltöltöttünk nyersanyaggal, amiről azt hittük, ki fog tartani egy egész hónapig.



Sajnos karácsonyra kifogyott a raktár, ezért duplán örültünk amikor a S. és a V. család is áthívott minket karácsonyozni. Nagyon kedves volt Tőlük a meghívás, emlékekben gazdag estét töltöttünk velük. S. családtól pedig névre szóló ajándékot is kaptunk, ami hihetetlenül figyelmes volt. Karácsony után pedig meglátogatott minket Judit barátja, akivel újra el tudtunk menni feltölteni a készleteket.



Mindenképpen érdemes barátkozni olyan buffaloi magyarokkal, akiknek van autója, mert a lakáshoz közeli boltok jóval drágábbak mint a kintebb lévő óriás üzletek, a választékról nem is beszélve. Autóval rendelkező buffaloi magyar ismerőseink száma már három! A fuvarozásért cserébe főtt étel jár és társaság. A fiúk nagyon jó vacsoravendégeknek és Activity társaságnak bizonyultak! A fuvarozások aránytalanul oszlanak el, mivel Ádám és Adorján az ünnepekre hazautaztak. Így Nándi tesz eleget az ünnepek alatti igényeinknek, már kétszer is elvitt minket moziba. Köszönjük! Adorján a második hétvégénken a Niagarát mutatta meg nekünk. Ádámot pedig már nagyon várjuk vissza. Amikor először találkoztunk, azt mondta ha bármi kell, például villanykörte az állólámpába, csak szóljunk. Jót nevettünk. De most tényleg szükségünk van villanykörtére az állólámpába, és a közeli Walgreensben ilyen típusú sajnos sincs.

Az ünnepek közelsége nem csak a magyar barátaink hiányában érződik, hanem a kórházi elfoglaltságunkban is. Epivel hasi sebészetet csináltunk, és az elmúlt egy hétben az esetek száma a harmadára csökkent, a legtöbb orvos egy napos helyen pihente az év fáradalmait.

Egy héten négy napot töltünk a műtőben és egyet az ambulancián. A legnagyobb meglepetést nekem az ambulancia okozta. Hihetetlen minőségű ellátást kapnak a betegek minden egyes kórházi látogatásuk során. Az ambulancián legalább 3 egészségügyi dolgozó foglalkozik velük, a betegek felvilágosítása és az orvosi kommunikáció kétségkívül példaértékű.

Egyenlőre még nem fejeződött be a sebészet gyakorlatom, ezért a gyakorlatról és kórházról a következő bejegyzésben írok részletesebben!

Ui.: Egyenlőre még elkerült minket a méteres hó, de én már nagyon várom!

Drobni Zsófia
2017. január 12.

2017. január 10., kedd

Sebészeti tér-idő kontinuum


Kedves Olvasó,

 szeretnélek most megkérni arra, hogy a kedvemért engedd el a megszokott közegedet, még pedig a teret és az időt. Felelőtlen dolog ilyet kérni, hiszen minden emberi lény ebbe a kettőbe kapaszkodva tájékozódik ezen a bolygón, de most a játék kedvéért tedd meg ezt nekem. Azért kezdem mondandómat ilyen furcsa kéréssel, mert történetem szereplői akarva-akaratlanul átlépték ezeket a korlátozó tényezőket. 

Kedves Olvasó, ismerd meg Zsuzsikát. Lelkes, barna szemek, göndör, barna haj, kissé nyúlánk termet. Bár ezen attribútumait most pont nem látjuk, mert épp maszkban, az altató orvos felőli líra mögül kukucskál egy szívbe, egy nyitott, még dobogó szívbe. A barna szemekben tisztán csillámlik vissza a műtő ledlámpáinak fényével megvilágított nedves felületű, élő szerv. Zsuzsika soha nem látott még ennél szebbet és érdekesebbet. Tudniillik főhősünk 20 éves, nyár van, és éppen befejezte az első évet az orvosi egyetemen. Most ápolástani gyakorlatát tölti a Honvédkórház Szívsebészeti osztályán, és olyan szerencséje volt, hogy már első nap levitték a műtőbe nézelődni. Zsuzsika ennek nagyon örült, már akkor tudta, hogy ha valamiben, akkor a nézelődésben nagyon jó. Arra azonban nem számított, hogy a gyönyörűséges kék szemű szívsebész rezidens fiatalember szemeinél sokkal szebbet fog látni. Arra készültek a sebészek, hogy megállítsák a szívet. „Meg fogják állítani, ezek meg fogják állítani.”- gondolta, és a saját szíve egyre gyorsabban kezdett verni a gondolattól. És bizony megállították, és csövekre kötötték, és a betegnek nem dobog a szíve, hanem egy gép cseréli az oxigént a vérében. „Ez csoda.”-gondolta.


Itt hagyjuk most Zsuzsikát az álló szív felett egy pillanatra. Szeretném bemutatni Idát. Ida éppen nem érzi a jobb kezét és a bal csuklója már 10 perce remeg, de még tart. Próbál mindeközben nem rákönyökölni az altatott beteg arcára, de nehezen megy. Ida 23 éves, talpraesett negyedéves orvostanhallgató, aki sebészet gyakorlatát éppen Neuss-ban, Németországban tölti. Épp a műtőben küzd, egy pajzsmirigy műtéten asszisztál a beteg feje felől. Mai napon ez a harmadik pajzsmirigy műtét, a fém eszközök már benyomatot hagytak a kezén, és a műtős köpeny alatt, a két hosszanti hátizom között már csorog le az izzadtság, de az nem lehet, hogy szóljon, hogy nem bírja. Nőkkel műt, ha ők bírják, ő is bírja, ha remeg, ha nem remeg, akkor is. „Utálom a pajzsmirigyeket, utálom a strumákat, sőt a jódot is utálom, meg hogy a németeknek nincs elég. Talán ha a beteg állán kicsit megpihentetném a kezem....na, jó, nem, kibírom.” Ilyen gondolatok között hagyjuk most Idát magára a német pajzsmirigyek eltávolításával.

Következő szereplőnk Petya. Petya körül minden kék, sötétkék műtősruhában és világoskék műtősköpenyben van ő maga is. Petya éppen egy 3 kilós női mellett fog két kézzel, illetve a testével pedig az irányába megdöntött műtőasztalt támasztja, hogy a kissé túlsúlyos beteg ne csússzon le az asztalról. Neki azt mondták, hogy erre vigyázzon, illetve a mellre, amit a kezébe adtak. Petya már tapasztalt, tudja, hogyha ők azt mondják, akkor annak úgy kell lennie. Jól áll neki a sötétkék, megy a barna fizimiskájához. Petya 25 éves szigorló orvostanhallgató, és jelenleg Buffalo-ban (USA) tölti sebészet gyakorlatának egy töredékét. Egy mastectomián asszisztál éppen. „Ha a beteg lecsúszik, tuti nem tudom megtartani, ez egyszerű fizika. De a mellét még megtartsam? Akkor végülis a fele munkát elvégeztem, amit rám bíztak. Milyen morbid gondolat ez, de akkor legalább a műtéti terület nem fertőződne. Az is valami.” Petya mentségére szóljon, hogy 5 és fél év orvosi megbolygatja kicsit az emberi elmét, ezért gondolkodik érdekesen a szituációkról és a világról. Ebben a kellemetlen pozícióban hagyjuk most Petyát. 



Utolsó szereplőnk Zsuzsi. Zsuzsi éppen egy kamerát tart, teljesen rossz irányban, mert a fent az lent van és a jobb meg balra van. „Mit nem ért ezen kedves?” – mondja neki kedves hangon egy idősebb sebész, ahogy átveszi Zsuzsitól a laparoszkópos kamerát. Zsuzsi asszisztált már laparoszkópos epehólyag-eltávolításon, de ma reggel kifejezetten tompa és buta szegénykém. Pedig Zsuzsi lassan végez az orvosival, már csak fél év választja el a céltól, igazán nem kellene butának és tompának lennie. Zsuzsi körül minden zöld, ami nem annyira áll jól neki, mert a barna fizimiskájával úgy néz ki mint egy inverz fa, csak a barna van felül és a zöld alul, mindenhol. Főhősünk 25 éves és éppen utolsó hetét tölti a szigorló év sebészet gyakorlatából a Honvédkórház Általános Sebészeti osztályán. „Akkor az lesz, hogy hazamegyek, befejezem a szakdoga bevezetőt, aztán átnézem azt a 10 tételt sebészetből, na jó 20-at, úgysem fogok 20-at, miért hazudok magamnak?” Zsuzsinak karikásak a szemei, és mivel általános insominában szenved, kissé zavart, furcsa benyomást kelt az ismeretlenben. Pedig Zsuzsi szereti a betegeket, és szereti az orvostudományt, mai napig izgatottá tud válni az emberi test csodái láttán,  Zsuzsi csak fáradt. 

Vége van a napnak, Budapesten, Neuss-ban és Buffalo-ban is. Főhőseink klumpáikban végigcsoszognak a már kiürült műtősor folyosóján, illedelmesen köszönnek az amúgy is ismeretlen, de műtős ruhában felismerhetetlen személyzet tagjainak, és végre a női öltözőbe jutnak.
Elsőként Zsuzsika érkezik, nagyon izgatott. Minden, amit várt, és amire számított, mikor elhatározta hogy orvos lesz, beigazolódott. (Szó se essék róla, hogy ezen izgatottsága alább  hagy, amint kiderül, hogy mágneskártya híján a műtősrészlegen ragad este nyolcig bezárva, de történetünk idáig nem követi az ő sorsát.) Másodikként Petya lép be, a mastectomia után még két anyajegy eltávolításon is asszisztált. Petya is izgatott, hiszen Amerikában csinál gyakorlatot, jól érzi magát, és rengeteg új dolgot lát nap mint nap. Nem beszélve arról, hogy addig sem kell szigorlatoznia, amíg 7500 kilométerre van Magyarországtól. Harmadikként Zsuzsi toppan be, azonnal leül egy padra, hátradől a régi öltözőszekrényen koppan a feje, becsukja a szemét és a szakdolgozatára gondol, mostanában csak arra. Utolsónak Ida érkezik, Németországban jól megdolgoztatják, aznap négy pajzsmirigy műtéten volt. A kezeiben olyan izmok fájnak, amik létezéséről csak az anatómia miatt tud. Zsuzsika kezdi a bemutatkozást, és ha már egy elkezdi, az illem megkívánja, hogy mindenki bemutatkozzék.
-Az orvostudomány a legcsodálatosabb dolog a világon, nem lányok? – kérdezte Zsuzsika csillogó szemekkel az öltözőben összegyűlt kis csapatot.
Petya csendben elmosolyodott és arra gondolt, hogy vajon Zsuzsika ezt fogja-e majd gondolni a szigorló évben is.
-Persze, hogy az – válaszolta Petya egy szelíd mosollyal az arcán, és megvakarta a homlokán levő vájatot, amit a műtőssapka hagy.  Ida mindeközben görbe háttal  ül, ő is a régi fémszekrényeknek támaszkodva és érzelemmentes arccal bámulja nyitott merev kezeit. Majd lassan ökölbe szorítja és újra kinyitja őket. Mindeközben csendben, fájdalmasan szisszen egyet, de a kérdés nem jut el a tudatosulásig. Zsuzsi csendben szuszog, még mindig csukott szemmel, azonban nyitott szájjal, a fejét pihentetve a szekrénysoron. Valószínűleg már a diplomaosztóról álmodik.

Zsuzsika kissé elkeseredik, hogy nem talál viszonzásra  lelkesedése, ezt észrevéve Petya határozottan Zsuzsika vállára helyezi a kezét.
-Csodálatos, tényleg az. – mondja ugyanazzal a szelíd mosollyal elengedi a fiatal lány vállát, feláll a rozoga fapadról, letépi a még nyakában lógó maszkot, és elkezd átöltözni.




Petykó Zsuzsanna Ida
2016. december 29.

Az utolsó együtt töltött hónapunk

Fájó szívvel kezdtünk neki az utolsó hónapunknak. Már- már annyira összenőttünk négyen (Lilla, Zsuzsi, Bori és én), hogy elkezdtünk azon aggódni, hogy miként fogjuk megállni helyünket a mindennapi miliőnkben otthon egyedül. Így hát elkezdtünk egy hadműveletet, még nevet is adtunk neki: disatteching operation.
 Ez nem várt módon még inkább közelebb hozott minket, és megteremtette azt a pánik hangulatot, aminek eredményeképpen általában a három kihasználatlan kanapé helyett egyen ült mindenki, az esti filmnézésekre pedig külön matracot helyeztünk a földre, hogy ne kelljen külön székekről nézni és egyéb, önállósodást igencsak megteremtő trükkök érkeztek mindennapjainkba. De szerencsére ahelyett, hogy eluralkodott volna rajtunk a pánik, inkább útnak indultunk és elautóztunk Philadelphiába, egy utolsó, közös, nagy élmény átélésének reményében, ami nem más, mint egy Norah Jones koncert a város zeneakadémiáján! Alig érkeztünk meg S. Istvánhoz és feleségéhez, Enikőhöz, akik voltak olyan hihetetlenül kedvesek, hogy vendégül láttak minket és szeretettel fogadtak, már rohantunk is tovább a koncertre. Éppen beestünk, de még nem maradtunk le semmiről: a kiskorunk óta hallgatott jazz énekes élőben előttünk. Aztamindenit. Két órán át játszott, énekelt, a közönség mozdulatlanul nézte (na jó, néha talán vele dalolt- legalább is próbált). Akkora élményt jelentett nekünk, mint kevés más dolog, kivéve talán számomra a másnapi kórház bemutatás. S. doktor megmutatta nekünk az IVF labort, amihez hasonlót még sosem láttam. Azt hiszem rögtön beleszerettem, hát amikor egy dedikált könyvvel ajándékozott meg István, amit ő írt a nőgyógyászatról. Annyira köszönöm ezúton is! A másnapot végig kirándultuk, majd együtt töltöttük az estét a vendéglátóinkkal, hogy picit jobban megismerhessük egymást: Kolbászt ettünk és boroztunk, hát mi mást csinálna négy magyar Amerikában? J

Hazaérkezve még egy hetünk volt a közös életünkből, a búcsúesténket könnyek közt töltöttük. De azért van egy jó hírem is: megismerhette egymást négy addig idegen ember, akik ebben a pillanatban is együtt ülnek egy asztalnál és intézik a mindennapjaik ügyes- bajos dolgait, most már Budapesten. Ezt megtartjuk! J Köszönjük, HMAA! Mindent bele, következő buffalós diákok, nagyon jó dologba kezdtetek bele, de ha mégsem értek rá elmenni, mi bármikor beugrunk! :)

Merkely Petra
2016. december 29.

Utazások hónapja

Az októberi, novemberi időszak az utazások hetei voltak: Jártunk Sarasotában, Floridában a méltán híres HMAA konferencián, Bostonban és  voltam Washingtonban a családommal. Nem is tudom hirtelen, melyikről írjak, annyira nehéz kiemelni egyet közülük! Kezdjük hát az elején, mindegyikről egy picit.
Nagy izgalommal vártuk Sarasotát, hiszen tudtuk, hogy először fogunk majd előadni angolul, nem tudtuk, hogy mennyit kell majd dolgozni, de főleg azért, mert alig vártuk, hogy végre mi is átéljük azt, amiről annyit hallottunk: a HMAA konferenciát. Én 2015 őszén vettem részt először, ahova a családommal mentem, mégis inkább buliból állt, mint munkából és előadáson feszengésből. Ott tapasztalhattuk meg, hogy az orvosok is éppen olyan emberek, mint a medikusok (de ezt azért itthon nem híreszteljük!). Csak, hogy értsétek, mire gondolok, este együtt koccintottunk, nevetgéltünk egy nagyon kedves férfival, akiről amikor kiderült, hogy ő az egyik orvosi egyetem biofizika intézetének vezetője, szinte rá sem mertük nézni- egészen addig, míg ki nem hívott minket egy vérre menő strandröpi meccsre másnap a parton. De az sem volt mindennapi élmény, amikor a Magyarországon sosem élt amerikaiak lazán lepipálnak minket az éjszaka az óceánparton népdalokat játszó zenekarral való éneklésben, majd összekapaszkodunk húszan és együtt táncolunk közben. Hát ilyen ez a Sarasota: az előadások színvonalasak, az esték pótolhatatlanok. Jövünk legközelebb is!
Ezt követte a  washingtoni látogatásunk, ahova testvéreimmel, családommal mentem. Három nap alatt körbejártuk az egész fővárost, amolyan levezetésnek a sarasotai bulimaratonok után, egészen pontosan napi 25 kilométereket tettünk meg lábon! Visszatérve Buffaloba napokig járni nem tudtam, de bármikor újra csinálnám- nem is kérdés.

A hónap utolsó útja Bostonba vitt minket, ezt már újra négyen tettük meg a lányokkal. Ez a város mind közül a kedvencem, imádom a hangulatát, a kikötőket, a tengeri herkentyűket, a Harvardot és környékét, ahol legalább egy napot el is töltöttünk persze (felét csak a könyvtárában!). Egy kedves ismerősünk fogadott be minket erre a három napra, ami egészen elhanyagolható szívesség ahhoz képest, hogy bevezetett minket az amerikai foci rejtelmeibe: ezúton is hálás köszönetem érte! Ha a buffalói programból az új barátaim, megismert embereken kívül valamit hazavihetnék, egész biztos ez lenne az. Go Pats go!!!!


Merkely Petra

2016. november 20.

Buffalói „Kapuzárási Pánik”

Harmadik rotációmat Bori és Petra nyomdokaiba lépve a gyerekneurológia osztályon töltöttem. Az Ő beszámolójukat annyival tudnám kiegészíteni, hogy csütörtökönként egy kis ebéd keretében tartanak ún. Journal Club üléseket, amiken érdekes eseteket, friss publikációkat prezentálnak, és ezen általában nekünk, hallgatóknak is kell tartanunk kiselőadást. Így történt ez az egyik héten, mikor a három amerikai hallgatótársammal a Sclerosis Tuberosáról tartottunk prezentációt. Nagyon pozitívak általában a visszajelzések, mindig megdicsérnek bennünket a „nagyok”, jó móka J.

Utolsó hónapunkban úgy hiszem, utolért bennünket a buffalói „kapuzárási pánik”, így igyekeztünk kimaxolni az utolsó heteket. Mozi-mozi hátán, Thanksgiving és Friendsgiving, tartottunk egy remekül sikerült házibulit is! Zsuzsi ekkor talált rá a lakás legnagyobb kincsére (ami rögtön a kedvencünk lett a mosogatógép után) egy kissé viseletes, de azért megfelelő pozícionálással jól beállítható sztereó hangszóró képében! Így DJ Pety szolgáltatta a talpalávalót az este folyamán. Készült kőrözött meg fasírt és az asztalra került egy hatalmas sajttorta is (természetesen pumpkin pie-ízesítéssel), a welcome drink pedig Istennyila volt – ezt persze nem ismerték amerikai barátaink J ;-)


Kirándulni is maradt időnk a hétvégék alatt. Ellátogattunk Philadelphiába Norah Jones új albumának bemutató-koncertjére (Ő régi nagy kedvenc nálunk Zsuzsival), és az utolsó hétvégén pedig New York City-be utaztam Borival és Petrával. Különleges élmény volt New Yorkot látni. Pont olyan, mint a filmekben, csak még nagyobb és még annál is nagyobb a tömeg, ami csak úgy sodor magával.


Empire State Building – kilátás a Rockefeller Center tetejéről


Greenwich village, NYC – itt is készülnek a karácsonyra

Már évek óta terveztem, hogy ha egyszer eljutok Amerikába -és főleg: ha a keleti partra-, ellátogatok New Havenbe és megnézem a Yale campusát. S bár a New Yorkban eltöltendő időből vettem el ezáltal, egyik legjobb döntésem volt ez a kis kitérő. A Yale-re érkezve olyan érzésem volt, mintha Harry Potter világába csöppentem volna. Az egyetem gyönyörű gótikus stílusú épületei számomra a roxforti kastélyt idézték. Itt, a campuson, aztán találkoztam egy régi osztálytársammal, így különleges idegenvezetésben lehetett részem, megfűszerezve egy csodálatos könyvtár-látogatással és egy kellemes ebéddel a campus ebédlőjében, a Yale hallgatói között. A kirándulás végén három hatalmas YALE-feliratú pulcsival tértem vissza New Yorkba, amik megvásárlása teljesen reális döntés volt részemről, hiszen már akkor tudtam, hogy nem fogok beférni a bőröndjeimbe, amikor elindultunk New Yorkba.


Yale Campus, New Haven, CT

A hazaútról már Bori írt, hogy nem volt zökkenőmentes, így én csak annyit írnék róla, hogy életem legjobban megspórolt 2500 dollárja volt, hogy végül mégis sikerült elérnünk a torontói gépünket. Ez persze nem tűnt olyan humorosnak akkor és ott, a newarki reptéren. Körülbelül 39 óra utazás után (+ 2,5 óra kocsival haza Ferihegyről) érkeztem végül haza.

Visszagondolva az elmúlt három hónapra, csupa jó dologra emlékszem. A sok nevetés a lányokkal, a sok új ismerős és barát, a kórházban megszerzett ismeretek és tapasztalatok, az első betegvizsgálatok angolul, a sok kirándulás, a sarasotai konferencia, esti sörözések a Thirsty Buffalo-ban, az amerikai focimeccsek. Örülök a kint megismert sok új embernek és barátnak és köszönöm mindannyiuknak, hogy segítettek bennünket a kint töltött három hónapunk folyamán! 

Juhász Lilla
2016. december 29.

Viszlát!

Bostonból tértünk vissza az utolsó rotációnk nyitányára, és én már vártam, hogy végre elkezdődjön a gyermekgyógyászat gyakorlatom. Mert igaz, hogy már az előző hónapot is a gyermekneurológián töltöttem, úgy éreztem, hogy hasmenős gyermekek nélkül nem gyermekgyógyászat a gyermekgyógyászat! Na, ezt kaptam meg a gasztroenterológián. Mondjuk, ők nem vártak engem úgy, mint én őket, volt is némi félreértés az elején, hogy ki vagyok én, és mit akarok, de aztán hamar meggyőztem a csapatot, hogy el lehet engem viselni pár hétig. És jöttek a hasmenős gyerekek! Inkább Crohn miatt, vagy colitis ulcerosájuk volt, de néha sárgák is voltak, és volt, hogy csak bekaptak egy csavart. Hosszú napokat töltöttem el itt is, de sokat gondolkodtunk, és nem sokat unatkoztunk. A legfontosabb beteg a hónap alatt C. volt, aki nagyon sárga volt, de egyébként köszönte szépen, jól volt, és rengeteg Fruit Loops-ot megevett minden nap, és folyton a Scooby Doo-t nézte. Sem a szüleinek, sem nekünk nem tetszett, hogy ilyen sárga, annak ellenére, hogy új bőrszíne szépen harmonizált a hajával, ami szintén kissé sárga volt. Ezért aztán csináltunk vele mindent, laboroktól kezdve májbiopszián át, MRCP-t közbeékelve ERCP-ig, amit aztán műtétté kellett alakítani. A kis C. bent volt már a kórházban, mikor én megérkeztem, és megvárta a diagnózissal a négy hetem végét, hogy méltó módon búcsúzhassunk el egymástól. Remélem, azóta átívelték a kis hipertrófiás közös epevezetékét.





Az utolsó rotációink végén el kellett búcsúznunk Zs.-től. Nélküle utaztunk New Yorkba, de naponta sokszor bejelentkeztünk nála, abban reménykedve, hogy nem orrol meg ránk, hogy idő közben abbahagytuk a sírást. És végül itt derült ki, hogy létezik a tél! Bizonyította, mikor fázva üldögéltünk egy egész éjszakán át a Newark-i reptéren, mert Buffalóból semmi sem szállhatott fel, és mi sem szállhattunk oda le. Bár minden bizonnyal az utolsó hónap volt a legrövidebb, és naponta szóba került a lányokkal, hogy ez az utolsó hónap, utolsó hét, utolsó napok, ennyire komolyan nem gondoltuk, hogy sosem megyünk haza. Este hétkor értünk ki a repülőtérre, és aznap még egyszer utoljára Buffalóban akartunk aludni, de hamar bemondták, hangosan, hogy nem indul repülő abba a jégverembe másnap reggelig, és hogy addig helyezzük magunkat kényelembe a váróterem fémpadjain. Ezeken a padokon gondosan elhelyeztek számunkra karfákat is, úgy nyolcvan centinként, a kényelem vízszintesbe való áthelyezésének megakadályozására. Így üldögéltem ott pár órát (11). Az utolsó estém volt Amerikában, és arra gondoltam, hogy ez a kis kaland is épp olyan nehezen ereszt minket, mint amilyen nehezen mi eresztjük. 

Csinta Bori

2016. december 29. 

2016. december 1., csütörtök

Idő élni

Gyönyörű az ősz Buffalóban. Ezt senki nem mondja előre. Azt már a jelentkezéskor tudtuk, hogy a tél sokszor viharos és kegyetlenül hideg tud itt lenni, de senki nem riogatott azzal, hogy az ősz mennyire csodálatos lesz. A hetedik emeleti lakásból napról-napra tudjuk követni a külvárosi Buffalo farengetegének színváltozásait. Reggel a munkába menet is ezen gondolkodom, ahogy a sárga-piros leveleket rugdosva az utolsó napomra indulok a klinikai onkológia gyakorlatra. 

Sokan írtak már itt arról, hogy milyen is ez a kórház, a Roswell Park Cancer Institute. Azon elmélkedem (45 perc alatt rengeteg mindent végig lehet gondolni), hogy mit is szeretnék megosztani, illetve, hogy mit tanultam az elmúlt hónapban. Mert ez a legfontosabb kérdés minden rotáció végén: „Mit tanultam itt?“. 




Ha egyszerűen szeretném kifejezni, akkor megtanultam gyakorlatban is, hogy mi az igazi célja a gyógyító munkának. Rugdosom tovább a leveleket a precizitással elsimított betonjárdán, és az a legnehezebb kérdés, hogy mégis, hogy magyarázzam el, hogy mit értek ez alatt.
Gyerekkorom óta szeretem a kórházakat, mindig is egy félelemmel kevert izgalommal töltöttek el.
A fertőtlenítő szag, a jellegzetes színű falak, az orvosok és nővérek, illetve a kérdés, hogy vajon melyik betegnek mi a betegsége. Ezt a gondolatot találtam a legizgalmasabbnak. Gyerekként a váróban azzal múlattam az időt, hogy fejben próbáltam kitalálni, ki miért jött a kórházba, furcsa gyerek voltam.
A Roswell egy szokatlan kórház - gondolom, ahogy belépek a főbejáraton. Ebben a kórházban összesen három fajta embert találunk. Az ellátó személyzetet, a kísérőt és a tumoros beteget. Természetesen nehéz abba belegondolni, hogy ezek kombinációi is fennállnak, csak nem tudunk róla.
A tumoros beteg. Talán soha ennyit a rákról, mint betegségről nem gondolkodtam. Bár hatodik éve próbálom elsajátítani a medicinát, még mindig enyhén érzem azt a hideg végigfutó érzést, mikor valaki azt mondja - „ a betegnek rákja van“. Az egészségügyön kívül dolgozóknak ez a szó és ez a mondat talán egyenlő a halálos ítélettel, a senyvesztő kemoterápiával, és a szenvedéssel. Ebben az egy hónapban ez a hideg, bénító érzés megszűnt bennem létezni, kioltódott, és megerősödött az a bátrabb érdeklődés és segíteni akarás, amit már korábban a nem rákos betegeknél jól ismertem.
Belépve a kórházba nem szokványos a hangulat, élő zene szól, gitár vagy zongora formájában, sokan ismerősként köszöntik egymást, és az atmoszféra egyáltalán nem olyan, mintha egy haldoklókkal teli épületbe lépne be az ember. Mert nem is ez a helyzet. Itt minden a reményről és a küzdelemről szól.
Ahogy felérek a leukémia osztályra, ahol már két hete dolgozom, szembejövő betegek köszöntenek, akiket már jól ismerek, hiszen hetek óta itt vannak ők is. Éppen a reggeli köreiket „futják“ az osztályon.
Két kör séta az osztályon egy mérföldnek felel meg. A nővérpult mellet díszeleg egy nagy, fehér tábla, amelyen vezetik a nővérek, hogy ki, mennyi mérföldnél jár, a verseny nagyon szoros. A rekordtartó fiatalember 90 mérföldet tett meg 20 nap alatt, ezzel is motiválják a betegeket, hogy kikeljenek mindennap az ágyból, ami sokszor nem könnyű. 


Két betegem van, gyorsan tájékozódom a legújabb vizsgálatok eredményeiről, beszélek állapotukról az ápolókkal és indulok a reggeli vizsgálatra. Az első betegem, akit két hete kaptam meg, egy 26 éves fiatalember, akut leukémiával került be hozzánk.
Bekerülése után 2 nappal már meg is kezdődött a kemoterápiája. Talán az ő esete az, amely legmarkánsabban leírja, miért is tanulom azt, amit tanulok. Enyhe megfázásos tünetekkel, lázzal, rutin laborral érkezett háziorvosától a kórházba, majd közölték vele, hogy leukémiás, és az elkövetkező 2 évben aktívan ezzel fog harcolni. Eddig a pontig egyetemistaként tanult, élte az életét, mint ahogy mindannyian tesszük.
Amint két hét bennfekvés után belépek a szobájába, nincsen drámai zene, síró család vagy kétségbeesés a légkörben. Ez a valóság, reggel van, a betegem felébred, köszöntjük egymást, megkérdezem mindenről, megvizsgálom és jól van, mint ahogy az elmúlt két hétben is jól volt. Persze valószínűleg nem lesz mindig így, de nagyon jól tolerálta a teste a kemoterápiát, és jól érzi magát. A család és barátok gyakran vannak nála, csodálatos támogató rendszere van.
Ahogy kisétálok a szobájából, elköszönök tőle, mivel az utolsó napomat töltöm. Sok szerencsét kívánok neki és kitartást, és mindeközben tudom, hogy talán soha nem fogja elfelejteni az arcomat. Én neki egy vagyok azok közül, akik ott voltak, amikor megtudta, hogy beteg. Az elmúlt hónapban sok olyan orvos-beteg beszélgetésben vettem részt megfigyelőként, vagy az ellátó személyzet tagjaként, amikor a beteg akkor tudta meg, hogy rákos. Amit pedig megtanultam, az az, hogy az emberi szem nem beszél nyelveket. A betegek, amikor megtudják, hogy tumoros betegségük van, ugyanazon a nyelven szólnak a szemeikkel. A tehetetlen kétségbeesés és a nyers segítségkérés sugárzik belőle. Ilyenkor tudom azt, hogy az az ember, bár sok nem köt össze minket, örökké emlékezni fog az arcomra, csak azért mert éppen én is ott vagyok, ebben a pillanatban. Én a betegek arcára talán nem is mindegyikre, de erre a tekintetre és erre az üzenetre a szemekben mindig emlékezni fogok. 


A vizit után leszaladok a földszinti aulába, ahol igazi amerikaiként sorba állok egy Dunkin‘ Donuts kávéért. Ahogy ott állok a sorban, csak a fehér köpeny és fonendoszkóp jelzi, hogy nem vagyok tumoros beteg, vagy tumoros beteg hozzátartozója. Fáradt vagyok és éhes, kissé ingerült is, bár nincs kimondottan jó okom rá. A kiszolgáló lány hasonló jó kedvében nem örül a kelet-európai akcentusomnak, háromszor visszakérdez, hogy biztos nem kérek-e karamellás-epres-vaníliás-mindenízű szirupot a cappuccinómba. Nem kérek. Nem, köszönöm. Nem kérek. Nem lettünk legjobb barátnők, de a tranzakció megtörtént. Ahogy várok a szomorú, nincs benne semmi cukor cappuccinómra, egyszer csak hangos kolompolás ébreszt fel a mindennapos morgolódásból. A hall másik oldalán egy falra függesztett sárgaréz kolompot kongat egy 60 év körüli úr. Mindenki arra szegezi a tekintetét, amerről a hangot halljuk és egyszerre az egész földszint népe tapsolásban és hangos ujjongásban tör ki. Emberek ölelkeznek és fognak kezet a harangot kongató úrral. Tudom mit jelent a kis harang, tudom mit jelent az ujjongás, és máris egy büszke mosoly ül ki az arcomra.


 Megérkezik a cappucinom, most már az eladó lány is mosolyog, átnyújtja a forró papírpoharat, ő is tudja mit jelent ez. El is felejtettük, hogy mindkettőnknek milyen nehéz az élet.
  Mint korábban megtudtam, a csengőt akkor kell megkongatnia a betegnek háromszor, ha a betegsége remisszióba kerül, vagyis tumormentesnek mondhatja magát abban a pillanatban. Ez minden, amiért ebben a kórházban dolgoznak.




 A kis csengő azt jelenti, hogy valaki tovább fog élni. Persze nem örökké, de tovább.
Időt jelent. Azt az eredményt jelenti, amiért minden orvos és nővér dolgozik: időt, élni. Akármit is jelentsen egy indivídumnak az „élet“, azt jelenti, hogy abból még többet kap.
Az elmúlt egy hónapban megtanultam értékelni az időt, akkor is, ha kevés. Szeretni, táncolni, zenélni, sétálni az őszi fák alatt, még látni, ahogy a gyermek először iskolába megy, látni az unokákat, még elmenni az unoka esküvőjére. Mindent jelent, amit még az életben a beteg csinálni akar.
Ahogy sétáltam az utolsó napomon hazafelé, az őszi nap még melegítette az arcom, de az őszi szél már meg-megcsípte, hallottam a kis harangot visszhangozni a fejemben. Ahogy rugdostam a színesebbnél színesebb faleveleket az utcán, és ismeretlenek mosollyal köszöntöttek hazafelé menet, hallottam a kis harangot visszhangozni. Ahogy hazaértem a hosszú nap után és lehuppantam a kanapéra, elöntött a sok érzés, amit a nap során megtapasztaltam, szép sorjában mellém ültek a lányok, akiket kis családomként szerettem meg az elmúlt két hónap alatt. Egy baráti beszélgetés, egy ölelés, egy vállra helyezett kéz, egy megértő tekintet, egy rossz vicc, amin mindannyian hangosan nevetünk, és hallom a kis harangot visszhangozni a fejemben:
„Idő élni“.


Petykó Zsuzsanna Ida
2016. november 30.

„Ilyen egyszerű a neurológia!” a feltérképezhetetlen Buffalo General-ban

Én jól tájékozódom, mindenki megmondhatja, de tényleg (Igen, Petra, tudom, hogy múltkor elkéstünk a templomból, de túl későn jöttem rá, hogy sosem figyeltem igazán az útvonalat, mikor a templomba vittek!), mégis örök rejtély marad számomra, hogy tévedhetek el szinte napi szinten a Buffalo General Hospital-ban. Az előző gyakorlatomat egy másik kórházban töltöttem, így újonnan érkeztem a neuró gyak elején a BGH épületébe. A Zsuzsi előző blogbejegyzésében már korábban tökéletesen lefestett konstitúciójú csapat várt rám a meghatározhatatlan (vagy éppen folyton változó és ezért feltérképezhetetlen?) alaprajzú kórház 14. emeletén.

                Beteget kaptam, elindultam vizsgálni. Pontosabban elindultam volna, ha nem zártak volna ki a rezidens szobából, amíg elugrottam a mosdóba. Egyszerű földi halandó badge-e sajnos nem nyitja a titokzatos rezidens szobák ajtaját, ahhoz legalább egy neurológus rezidens kell legyen az ember. A betegem papírjai és a reflexkalapácsom is bent maradt, így még csak azt sem tudtam, merre találom a betegemet. Megvártam, míg a következő ideggyógyász arra járt és beengedett. Tanulság: sose hagyd bent a vizsgálóeszközeid a rezidens szobában, amíg nem vagy itt legalább egy rezidens neurológus.
                Máskor teljesen új beteget kaptam, aki az SBO-n feküdt, zavart tudatállapota miatt, szinte semmi információnk nem volt róla, némi heteroanamnézis, de csekély. Egyedül küldtek le az SBO-ra megvizsgálni. Gondolhatjátok, hogy teljesen be voltam ijedve, neurológiai beteget utoljára tavaly májusban láttam, vizsgálni se sűrűn vizsgáltam azóta. Teljesen egyedül, új, zavart tudatállapotú beteget pedig még sosem láttam. Kicsit bolyongtam a kórházban, míg aztán felnőve a feladathoz megtaláltam az SBO-t. Nehogy azt higgyétek, hogy egyszerű! Itt minden emelet, minden épületszárny teljesen egyforma, az egyforma belső elrendezés, az egyforma kórtermek ellehetetlenítik a tájékozódást. Ha a liftnél nem nézed meg, melyik emeletre érkeztél (vagy elfelejted, már a folyosón állva), fogalmad sincs, hol vagy éppen. Ráadásul a liftek cselesek. A BGH-nek különböző részein lévő liftek eltérő emeletekig visznek, így nagyon oda kell figyelni, melyikbe szállsz be. Ez még az SBO-ra lefelé menet egészen követhető (bár néha így is sikerült eltévedni), de visszafele garantált az eltévedés. Az SBO itt egy külön birodalom. Itt már meg sem próbáltam kiigazodni a helyiségek és a folyosók tömkelegén. Elindulok a folyosón, egyenesen mutat a nyíl, az ajtó zárva, a badge-em nem nyitja, a kódot nem tudom. Visszafordulok, megpróbálok egy balra eső folyosót, ami egy teljesen ismeretlen épületrészbe visz, nem-nem, ez sem az, amit keresek. Belső iránytűm már teljesen összezavarodva, visszatérek a kiindulási pontomra. Jobbra veszem az irányt, követem a szürke folyosót, majd balra, ajtón át, ismét jobbra, na most itt lesz valami! És igen! Bejutottam. Megvan a beteg is. Még mindig zavart, nem kooperál, nem is tudom eldönteni, hogy ért-e engem. Megvizsgálom, amit tudok, telefonálok a rokonának, szóváltásba kerülök vele, mert unja, hogy már többször válaszolt az általam feltett kérdésekre és unja, hogy betűznie kell nekem az anyósa gyógyszereit, és egyébként is, hogy lehet az, hogy ott dolgozom a kórházban és nincs hozzáférésem a rendszerhez? Hát pedig nincs. Elnézést kérek az okozott kellemetlenségért, megköszönöm a segítségét. Aztán megyek vissza a rezidens szobába, mert kezdődik a rounding a sármos olasz attendinggel, aki úgy néz ki, mintha egy kórházi sorozatból vagy legalább a Kaleida Health Center hirdetőplakátjáról lépett volna le. Visszafele megint eltévedek; a lift nem abba az épületrészbe vitt, ahova számítottam. Szükségem volna egy Tekergők Térképre, hogy a kórházban keringve láthassam, melyik titkos átjárón, titkos lifttel tudok az általam megcélzott helyiségekbe kilyukadni.




Egyik kedvenc attendingem egy ázsiai hölgy, Dr Ch. volt, aki az Incredibles animációs film Edna Mode-jára emlékeztet. Alacsony, idősebb, végtelenül pörgős hölgy, aki imád tanítani. Seperc alatt olyan rajzokat készített nekünk a táblára, amiből azonnal megjegyeztem a plexus brachialis-t alkotó ideggyökök, divíziók és idegek oszlását, illetve, hogy melyik ideg, mely gerincvelői szegmentumokból alakul ki. Sok hasznosat tanultunk tőle a gyakorlat alatt. Egyik nap, már délután 4 óra körül, kaptuk a hívást az SBO-ra egy lehetséges stroke-hoz. Kiskacsaként felsorakozva a doktornő mögött a liftbe be, onnan ki, be a lépcsőházba, le az SBO-ra, száguldottunk a beteghez. Igazán fontosnak és életmentő szuperhősnek éreztük magunkat! Már kihozták a CT-ből, mikor kiderült, hogy nem stroke-ja van, hanem agydaganata. Aphasia miatt hozták be. Életem eddigi legkülönlegesebb neurológiai betege volt; bementünk a beteghez, fiatal férfi, teljesen értelmesen lehetett vele beszélgetni, érti az utasításokat, válaszol a kérdésre, képes elismételni, amit mondunk neki. És amikor arra kérte a doktornő, hogy nevezze meg a karóráját, nem ment neki. Látszott, hogy nekifut 2x-3x és nem megy, majd sokadik nekifutásra annyit mondott, hogy „clock”, ami óra, de az angol nem „clock”-nak hívja a karórát. Ezután sem a mobiltelefont, sem pedig a szemüveget nem tudta nevén nevezni. Szomorú a betegsége, de mi, orvostanhallgatók, csillogó szemekkel és fülig érő szájjal, önmagunkról és a tőlünk elvárt fegyelmezett és empatikus viselkedésről teljesen megfeledkezve álltunk mellette és csodaként tekintettünk rá. Persze, tanultunk erről otthon, olvastuk a könyvben, hogy „A beteg nem képes megnevezni a mindennapi tárgyakat…” és ezt elraktároztuk agyunk mélyébe, hogy majd a vizsgán az adott tételnél lenyűgözzük a vizsgáztatót tudásunkkal… De még soha egyikőnk sem tapasztalta a gyakorlatban, milyen az, amikor valóban nem képes a beteg az egyszerű tárgyak megnevezésére, annak ellenére, hogy úgy beszélgetünk vele, mint bármelyik más egészséges emberrel. Mindig is lenyűgözött a neurológia, a komplexsége, bonyolultsága, és ezt az élményt sem felejtem el soha!




Egy másik nap, mikor hazaengedtek délután 5 után, ismét az SBO-ról mentem fel a lifttel a 14.-re. Azaz a 8.-ra, mert csak odáig vitt a lift. Itt még sosem jártam, kutatólaborokkal teli emeletre érkeztem. Visszafordultam, majd szomorúan konstatáltam, hogy ez a lift valóban csak eddig hoz, innen másik liftet kell találnom. Körbejártam az emeletet, sehol egy másik lift. Hát jó. Sebaj, van lépcsőház, bizonyára találok egy jó liftet egy szomszédos emeleten. Felmentem a 9. emeletre, ahol rá kellett jönnöm, hogy azontúl, hogy nem vezet tovább lépcső, a badge-em sem enged át az ajtón. Hát jó! Akkor visszamegyek a 8.-ra a lifthez, vissza az SBO-ra és onnan majd újrakezdem, keresek egy másik varázsliftet a 14-re. Igen ám, de a 8. emelet folyosójára sem tudtam már visszamenni, a badge-em itt is cserbenhagyott. Ahogyan ezután sorban a hetedik, a hatodik és az ötödik szinten is. Nagyszerű! Már 10 perce elindulhattam volna haza, de nekem mégis sikerült kizárnom magam tök egyedül egy lépcsőházba. A lányok pedig mind más kórházi épületben vannak, még csak ők sem tudnak kiszabadítani, a kórházban pedig senki sem jár a lépcsőn, valószínűleg, csak a következő tűzriadó alkalmával derül ki, hogy az emeletek között ragadtam. Amint ezt a gondolatmenetet végipörgettem a fejemben és kezdtem feladni, hogy valaha visszajutok a senkiföldjéről a 14. emeletre, a negyedik emeletre érve végre beengedett a kártyám. Megszabadultam, mehetek haza! Innen megtaláltam a központi liftet, uccu, fel a 14.-re, boldogan vágtattam a rezidensszoba felé vezető folyosón, hogy összeszedjem a táskám, nyúlok a kilincs után, amikor…
….
….
….
Megint kizártak.

Juhász Lilla
2016. november 30. 


Akcentusok

Kedves immigráns! Ne feledd, Amerikát az immigránsok építették! Még ha Amerika ezt el is felejti néha…

És furcsamód, talán a buffalói gyermekneurológiai osztály a legnagyobb olvasztótégely mindközül. Megígérhetem, hogy itt neked lesz legkevésbé akcentusod, és a legkevésbé egzotikus eredettörténeted. Vannak állandó tagok a csapatban, ők a rezidensek. Itt van D(), aki azt hiszem nigériai, de ezt nem sokat emlegeti. Itt van D(), aki pedig ecuadori, és már annál többet emlegeti. És R, aki unalmas, hiszen csak amerikai.

Első  hét: dr. W.

Dr. W-nek bár német neve van, nem német az akcentusa. Ez első nap megzavarhat. Megpróbálja majd elmagyarázni neked, hogy úgy moss kezet minden kórterembe belépéskor és kilépéskor, mintha a műtőbe mennél (mivel a gyerekek mind koszos kis szörnyetegek). Az mondja, OR, te azt érted „oáh’’. Aztán megismétli még háromszor: oáh, oáh, oáh. Ekkor jössz rá: dr. W francia! (később árnyalod, belga). Nem is érted, eddig miért nem értetted amit mond, talán franciául mondta? Jobban fülelsz. Nem, angol az! Valahol nagyon mélyen. Dr. W nagyon szereti az EEG-t, és arról magyarázni, így dr. W-t megérteni az EEG-vel párhuzamosan kezded. Sajnos egyikre sem elég egy hét.

2Második hét: nem tudom, leléptem Sarasotába (ld. Sarasota Blog!)

3Harmadik hét: dr. B

Dr. B egy rajzfilmfigura, ehhez kétség sem fér. Hihetetlen, mire képesek ma már a grafikusok. 3D-s, úgy mozog és beszél, mint egy ember. De én tudom, hogy rajzfilmfigura. Nos, aki ismer, az tudja, hogy én vagyok a legalacsonyabb ember, akit ismer. Aki ismer engem és dr. B-t is, tudja, hogy az előző állítás nem igaz. Dr. B kb. 140 centi magas, és szinte ilyen magas a jegeskávéja is, amit minden nap szorongat. A szemüvege citromsárga, és az a nevenincs rész, ami a füle mögé kanyarodik, egy-egy magassarkút formáz. Dr. B-nek ikrei vannak, és szinte tudományos fantasztikum számba megy, hogy egyszerre két baba is belefért. Neki igazából nincs is akcentusa. Tőle azt tanulhatod meg, hogy az amerikai egészségügyben feltétlenül szükséges az időhúzás. Hipp-hopp, pikk-pakk, kész vagyunk mára!

4Negyedik hét: dr. K

Tudtátok, hogy Jordániában van a világon a legmélyebb szárazföldi pont? Ahol a Jordán a Holt-tengerbe ömlik, valójában 418 méterrel már tengerszint alatt vagyunk. Dr. K ezt tudja, és el is meséli neked, amint találkoztok. Jordánia valószínűleg erről nevezetes. Dr. K jordániai, és jobban meg is érteti magát az arab betegekkel, mint velünk. Dr. K-ben az a jó, hogy őt megtalálják az érdekes esetek. Van Dandy-Walker szindrómása, van hétéves Huntingtonosa, ami üdítő a rengeteg lázgörcs és absence epilepszia után. Dr. K azt mondja, Magyarországon akart tanulni eredetileg. Nagy szerencséje, hogy nem tette, mert a neve fonetikusan leírva /kakis/. Azért ezzel a névvel könnyebb itt boldogulni, mint Magyarországon.

Nem mondom, hogy gyorsan telt el ez a négy hét, akármilyen változatos is a társaság. Nincs sok beteg, nincs nagy rohanás. Van idő ebédelni, van idő kávézni. Azért a kora délutáni órákra elkél egy jó könyv.

Csinta Bori
2016. november 30.

2016. november 2., szerda

A végtelen vizitek birodalma

Jó reggelt! - mondta Lilla még rekedt hangon, és egy álmoktól meggyötört mosollyal. 
Jó reggelt!- válaszoltam. Buffalóban ébredtem, hajnali fél 6 van, vagy már dél? Nem, nem dél van, Magyarországon van dél, nyugtattam meg a tobozmirigyemet, amely még mindig össze van zavarodva az időeltolódás miatt, lassú kis szerv. A kétszobás tipikus amerikai lakásunkat már elborította az erőteljes kávészag, ami valószínűleg az amerikai kávé kompenzációs mechanizmusa az ízért cserébe. Csinos ruhába öltözök, visszafogott, komoly, de nem túl formális stílust célzok meg. Ebbe még pont belefér a felsőm, amin madarak vannak, elegáns madarak. Petra már sminkel, Bori még reggelizik, de ő már sminkelt, mindenkinek más a stratégiája a reggelt illetően. Készen vagyunk, Lilla is készen van, toporgás az előszobában. Mehetünk? Mehetünk? Megyünk! Elindulunk az első amerikai kórházban eltöltött napunkra. Négy pár magyar lány láb kopog Buffalo reggeli utcáin, csak pár szürke mókus kísér minket a cardio edzésnek is megfelelő harmincperces rekordsétánkon. Az új cipők nyolcból négy lábat fosztanak meg a legfelső és még pár plusz hámrétegtől (a teljes gyógyulási idő nagyjából 25-30 nap megfigyeléseink alapján). Immár bicegve kis csapatunk ketté válik, én és Petra nekivágunk az idegtudomány fellegvárának.     Rövid orientáció következik, ahol megismerkedünk egy hasonszőrű csoporttal: az amerikai orvostanhallgatókkal. Ugyanolyan újszülöttek az orvostársadalom szemében mint mi, csak más nyelvet beszélnek, és még élesebbre van vasalva a köpenyük. Most már falka vagyunk, egy egész csapat újszülött. Az orientáció után már sokkal orientáltabban és hónunk alatt egy angol nyelvű tankönyvvel (amit a buffalói egyetem kölcsönad nekünk a gyakorlat idejére) nekivágunk a fellegvárnak. Valóban felleg, mert a tizennegyedik emeletre megyünk. A tizennegyedik emelet valódi alaprajza sosem született meg a fejemben. Hogy az olvasó össze ne zavarodjon, itt egy személyes vallomásként le kell írnom, hogy agyamban a tájékozódás képességét tartalmazó neuroncsoport vagy teljesen nem létezik vagy nagyon lusta, mert nagyon ritkán hajlandó dolgozni. A tizennegyedik emelet birodalma két részből áll: a kis szobaszámok általános neurológiája, és a nagy szobaszámok stroke részlege. 

 A birodalom eme két részét a liftek, illetve a „clean“ nevezetű szobák választják el egymástól. A kettő közötti átjárást megkönnyíti, ha az ember megtanulja a tisztaszobák három számból álló zárkódját, így a teljes határ megkerülésével juthat a birodalom egyik feléből a másikba.
 A birodalom két részét két, szigorú hierarchiát követő csapat vezeti napközben, a „stroke team“,  illetve a „neurology team“. Valójában  csak a szakavatatlan szemnek tűnik a két csapat kettőnek, valójában egy csapatról kell beszélnünk, amelyben csak az orvostanhallgatók állandóak egy-egy kéthetes periódusban, a többi elem éppeni beosztás szerint oszlik ketté. A hierarchia felülről lefelé:
ATTENDING, ő a vezető, minden csapatnak legalább egy jut minden napra, vagy kettő, szerencsésebb esetben. Nálunk földi szakorvos helyett nagyobb misztikus hangulat övezi őket, kedvüktől és szokásuktól függően eldöntik, mikor megyünk körbe ROUNDING-olni, előtte tűnnek fel, és utána pedig eltűnnek. Az a gyanúm, hogy az idő többi részét valahol együtt töltik a többi attendinggel, ahova halandó ember nem léphet be. A második lépcső a CHIEF RESIDENT, aki pedig a csapat vezetője mindig, ha nincs jelen attending. Alattuk találhatók a RESIDENT-ek, akikből megkülönböztetünk neurológia rezidenseket, és rotáló, más szakmai terültről érkező rezidenseket, akik a kötelező idejüket töltik itt. Ez alatt a szint alatt található az INTERN, az elsőéves rezidens, akiről mindenki tudja, hogy nagyon rossz neki, mert nem sokat tud, de már orvos szegény. Már-már azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy nincs is több szint, de igen, elérkeztünk a MEDSTUDENT szintre. Mint jó közkatonához híven, lelkesen látja el a jó orvostanhallgató feladatait, mindig pontos, mindig éber, és mindig lelkes. Reggel is. Hétkor is. 

  Valóban, már nyolc óra van. A birodalom igazgatását megalapozó reggeli gyűlésen a két igazgató csapat a chief resident vezetésével feldolgozza az éjszaka felvett betegeket, szétosztja, titokban stroke és general matricákkal látja el őket, eközben a medstudent áll, figyel, és nem alszik el, teszi a jó benyomást. Majd a csapatok szétválnak és kezdődik a neurológia fellegvárában a valódi munka! A chief resident egy nagyon rátermett resident segítségével frissíti az aznap kezelendő, feldolgozandó betegek listáját, lekerülnek a szerencsések, akik előző nap hazamentek.
Minden beteg be van osztva egy attendinghez, egy residenthez, és egy medstudenthez. 
  Beteget kapok, kettőt! Amerikait! Izgulok, már fel is ébredtem. Gyógyítani fogok, embereket gyógyítani, öt éve várok erre!
A magyar orvostanhallgató híresen alkalmas és jól képzett, ezért gondolom, hogy egy nehezítéssel indulunk az amerikaiakkal szemben: nem kapunk hozzáférést a számítógépes mindenhatóatyaisten rendszerhez. 
Nem gond, a medstudent megoldja, barátkozok, és belépnek nekem, benn vagyok! A birodalom rendszere figyelemreméltó, könnyen tanulható, és az információk logikusan vannak rendezve. Leleteket olvasok, nyomtatok, vitális paramétereket tudok nyomon követni, szinte látom a gépen keresztül, ahogy lélegzik a beteg tíz emelettel lejjebb. EKG, laborértékek, képalkotók, gyógyszerek, mindenbe betekintést enged a rendszer, csodálatos. Indulok beteget vizsgálni, angolul, amerikaiul, neurológiául, megy ez. Nem egyedül kell mennem, tudják, hogy újszülött vagyok, kapok egy intern-t, aki már bölcsődésnek számít, ha követjük a metaforát. Megvizsgáltuk, ment is meg nem is, amerikai neurológiául nem minden felel meg a magyar neurológiának, de ezeket a nüansznyi különbségeket megtanulja a jó medstudent. Van még tíz percem a csapat-szobában, hogy az összegyűjtött információkból egy, az egész csapat előtt előadható prezentációt készítsek a betegemről, aminek a legmagasabb bírája és kérdezője az attending lesz. Belép az attending. Arra gondolok, hogy mennyire ki van vasalva a köpenye, szinte szürreális, és arra is gondolok, hogy mennyire borzasztóan választanak az amerikai orvosok nyakkendőt az ingeikhez.   Leülünk a téglalap alakú kerekasztal köré és kezdődik a rounding. Most még nem tudom, hogy a következő hónapom 20 napját napi 7-8 óra roundingolással fogom tölteni. Ami jóindulattal is 140 óra rounding, ülve asztal körül, állva folyosón, állva a liftek előtti térben, állva a sürgősségi osztályon, állva a belgyógyászati intenzíven, állva a neurológia intenzíven, állva a hemodialízis részlegen, állva a liftben, le. Állva a liftben, fel. Körbe-körbe karikába az egész birodalomban, annak határain belül és túl. 
Az első prezentációmkor a „parietal“ szónak négyszer futok neki:“par-par-pár-pörája“ míg aztán magamban kibékülve a szituációval egy jó magyaros „parietál lób“ kimondásával jutok túl ezen a lehetetlen akadályon. Az attending egy kedves mosollyal konstatálja, hogy nem elég, hogy újszülött vagyok, de még kelet-európai is.


  Délután öt óra van, vége a napnak, hazamegyünk. Petrának még van ereje főzni, én elhelyezkedem a nappalinkban  található ezer kanapé közül a sötétbarnán, személyes kedvencemen. Azon elmélkedem, hogy ma mennyit sétáltam. A telefonom szerint 14000 lépést tettem meg, de nem hiszek neki, legalább tíz milliónak érzem. A sarkaimon nem sok bőr maradt, de jó medstudentként tudom, hogy az visszanő jó esetben, és jó kezelés segítségével. A sajgó sarkaimat felhelyezem a kanapéra, a konyhából beszűrődő popmuzsika, a vacsorát ígérő csörömpölés és a büszkeség a lelkemben kárpótol a jópár stratum hiányáért. Elvégre nem minden nap lehet az ember amerikai medstundent. 



Petykó Zsuzsanna Ida
2016.10.16.