2016. szeptember 20., kedd

Ismerkedés az amerikai nőgyógyászattal

Sziasztok!

El se hiszem, de én is az utolsó bejegyzésemhez érkeztem…Mint az előttem már többen leírták, hihetetlen gyorsan eltelt ez a 3 hónap, felejthetetlen élményekkel gazdagodtam itt…

Az utolsó rotációm a nőgyógyászat volt, mint már azt megszokhattam, a Roswell Parkban. Ám most kicsit kevesebb jutott a műtéti részből és több az ambulanciából. De kivételesen nem is bánom ezt, mivel így talán még tartalmasabban teltek a napok. Heti 1x, hétfőnként jutottam műtőbe, ugyanis dolgozik az osztályon egy Magyarországról érkezett doktornő, Dr. Zs. E., aki szerencsére különös figyelmet fordít az oktatásunkra. Minden műtétjéhez bemosakodhattam, aktívan segíthettem és rendkívül sokat tanított!

A hét többi napját az ambulancián töltöttem, ami a nőgyógyászat esetében  frissen átadott klinikai tömbben van. Hát ha valami lehet nagyon modern és nagyon jól felszerelt, akkor az ez a tömb. Minden vizsgálóhelyiség külön belső váróterem résszel rendelkezik, és a betegek kényelme érdekében  a vizsgálat után egy másik, „conference room”-ba kísérik át őket, ahová aztán visszatér az aktuális attending átbeszélni az eredményeket és a kezelési tervet. Számos pozitívumot hordoztak magukban ezek a napok is: az első hét elteltével mehettem egyedül beteget vizsgálni, „csak” referálnom kellett az aktuális attendingnek, majd együtt is átnéztük az esetet. Valamint itt a kemoterápiában részesülő betegek minden kezelés előtt részletes vizsgálaton esnek át, illetve az ambulancia külön folyosóján kapják a kezelést, így lehetőségem adódott jobban megismerni az aktuális terápiás protokollokat is.
És ezzel véget is ért az amerikai csoda-gyakorlatok sora…

Szabdidőnkben (azaz hétvégente :) ) most sem unatkoztunk. Meglátogattuk Washingtont, ami szerintem a legnagyszerűbb amerikai város. Élhető, zöld, mozgalmas…Egyszerűen hihetetlen jó! Valamint ami miatt számomra még örök emlék marad a meglátogatott helyeken kívül: itt teljesíthettem az első Spartan Race futamomat. Mostmár jöhet a többi is! :)


Egy másik hétvégén Éva néni meginvitált bennünket Old Fort Niagara-ba, és az Ontario tó partjára. Éva néni egyszerűen fantasztikus idegenvezető! Ahogy mesélte nekünk Gáborral az erőd történelmét, szinte megelevenedett az akkor élet, a katonák mindennapjai. Valamint pont jókor mentünk, mivel Labor Day hétvége révén még egy rövid csata-szimulációt is láthattunk. Az erőd és a park érdekessége továbbá, hogy tiszta időben átlátni egészen Torontoig. Nekünk szerencsénk volt. :) A nap végén piknikeztünk egy hatalmasat a tó partján hármasban, mintegy zárása a közös napoknak. Éva néni köszönjük!!!




Véget ért hát az amerikai mese számomra, köszönöm, hogy részese lehettem a programnak! Valamint köszönet mindenkinek, aki az ittlétünket segítette, különösen Éva néninek és Pista bácsinak!!!


2016. szeptember 15.
Vigh Edit

2016. szeptember 5., hétfő

Buffalo? Buffalo! Buffalo.

Hát ez is eljött. Annyi intézkedés, papírozás, e-mailezés, telefonálás után végre eljött a nap, hogy ismét nyakamba vegyem a világot. Én Bostonon keresztül repültem, mert egészen kedvező áron sikerült jegyet találnom. Az eddigi elmondások alapján decemberben már igen hideg szokott azon a környéken lenni, ehhez képest pulóverben sétálgattam a boston-i repülőtér előtt, amíg vártam a buffalo-i járatot. Megérkezve a célállomásra, máris szembesültem azzal a szomorú de igaz ténnyel, hogy az amerikai kisvárosok tömegközlekedése nem az igazi, hiszen itt mindenki autóval jár. Na de végül is csak jött a busz, ami bevitt a városba, ahol még kb. 20 percet vártam már valóban hidegben arra, hogy felvegyen az a busz, ami a lakásig vitt. Itt a buszsofőr úr nagyon kedves volt, mert ingyen adott egy napijegyet mivel nem tudott visszaadni. :) Odaérve a lakásba Zsófi nagyon kedvesen vacsorával várt, ami mondanom sem kell, nagyon jól esett a hosszú út után. A lakás nagyon otthonos igazi „Jóbarátok” feeling. Fotel, kanapék na és a kilátás!!! 


 Néhány nap akklimatizálódás (és még egy kis papírozás) után megkezdődtek a gyakorlatok. Én az első rotációmat a nőgyógyászaton csináltam a Roswell Park Cancer Institue-ban. Itt a napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy vagy valamelyik orvossal bementem a vizsgálatokra az ambuláns betegekhez vagy pedig reggeltől délutánig műtéteket néztem. Itt láttam először a robotot. Nagy naivan meg is kérdeztem az első alkalommal, hogy hetente hányszor használják azt a csoda masinát, mire az volt – az egyébként magyar- doktornő válasza, hogy ma lesz két robotos nőgyógyászati műtét és egy másik műtőben is van egy gép, ahol ki van írva még 2. Hoppá. :) Az elektromos műtősruha-kiadónál igyekeztem kevésbé meglepett fejet vágni. :)

  Mivel karácsony környékén kevesebb volt a műtét, ezért néhány napot a sugárterápiás részlegen töltöttem, ahol így kaptam némi betekintést abba, hogy hogyan is megy az irradiációs terápia megtervezése és micsoda technikai és személyi hátteret igényel. Itt is egy attending-et követtem általában, de olyan is volt, hogy egy rezidensnek segíthettem a besugárzási terület pontos kijelölésében. És az elméleti alapokat is elég alaposan megbeszéltük. Ja és a gépteremben tapsra kapcsolódott a villany. Szóval high-tech minden szinten és akkor a multidiszciplináris konferencián hangra mozgó webkameráról még nem is beszéltem.

Na de azért nem csak a kórházról szólt az élet. Nekem személy szerint meg kellett írnom a szakdolgozatomat, úgyhogy a karácsonyt és a szilvesztert is azzal töltöttem, de legalább kész lett. És igen, Buffalo-ban tényleg tud hideg lenni. Egyik nap -24 fokra keltünk, ami aztán délre fel is kúszott -15-ig. Szóval jól jött a meleg kabát. Hó az idén szerencsére nem volt olyan sok, mint általában szokott, de azért így is volt legalább 2 nap hószünet az iskolákban. Körülbelül a 3. héten jutottunk el először a Niagara- vízeséshez, ami tényleg nagy és ott mellette még hidegebb van.
Torontóba is elmentünk Katival, ahol Péter bácsi nagyon kedvesen fogadott és érdekes történeteket mesélt. Ott egy kicsit más az életérzés. Az út kb. 2 óra busszal, a határon való várakozástól függően változhat.





Visszatérve a gyakorlatokra: a következő egy hónapomat az urológián töltöttem, ahol szintén rengeteg robotos műtétet láttam, elsősorban robotos prostatectomiákat, de láttam heroikus robotos köldök- és inguinalis- sérv megoldást is. Első nap nagy bátran igent mondtam az akarok-e varrni kérdésre. Nem voltam túl ügyes, de mondták, ha otthon gyakorlom, biztosan jobb lesz. Több alkalom itt nem nagyon volt a varrásra csak az utolsó nap, ahol betehettem egészen hosszú intracutan varratot és elégedetten nyugtáztam, hogy csak ért valamit a sok fásli varrás az első nap óta. :) Itt az urológián az egyik orvos a világos sejtes vesecarcinoma immunterápiájával foglalkozott, amit különösen érdekesnek találtam. Ugyanez az orvos szeretett magyarázni, sokszor elemeztünk együtt hasi CT-ket, ultrahangokat és gyakran vettem részt az ambuláns rendelésén valamint a cystoscopia-s beavatkozásain.


Az utolsó egy hónapot GI surgery-n töltöttem, ahol leginkább bevontak a munkába. Az orvos, akihez beosztottak komolyan számolt a részvételemre a műtéteken. Legtöbbször pajzsmirigy műtéteken asszisztálhattam (értsd kampózás), de hasi laparoscopos műtéteknél is néha a kezembe került az eszköz valamint állandó résztvevője lettem a zárásnak. A végére már tényleg egészen belejöttem. Ezen kívül a beteg előkészítésében, pozicionálásában is igyekeztem segíteni. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a műtők annyira zsúfoltak a sok műszer miatt, hogy minden igyekezetem ellenére néha inkább voltam útban, mint hogy segítségükre lettem volna.
Összességében hamar eltelt ez a három hónap és olyan dolgokat láttunk a kórházban, amire Magyarországon még valószínűleg sok évig nem lesz lehetőségünk.

2016. augusztus

Martinovszky Fruzsina

Game of TPAs

Sziasztok!

Második buffalo-i hónapom beszámolójával jelentkezem, ezúttal a neurológiába nyerhettem betekintést. A Buffalo General Hospital tizenhat emeletén száguldoztunk fel-alá júliusban, három itteni orvostanhallgatóval. Két hetet az általános neurológián, két hetet a stroke osztályon töltöttünk. Az imént nem túloztam a tizenhat emelettel: sem az általános neurológia, sem a stroke osztály nem foglal el egy kimondottan erre a célra kijelölt részleget/emeletet, hanem az egyik tetőhöz közeli emeleten van két orvosi szoba, az egyik az általános neurológiáé, a másik a stroke csapaté, itt vitatjuk meg a betegek kezelési tervét és itt zajlik az adminisztratív munka. A betegek pedig akár a legtávolabbi helyeken kaphatnak éppen helyet és mi mentünk hozzájuk konzultálni a vizitek során: intenzív osztály, sebészeti posztoperációs részleg, palliatív ellátást végző osztály, stb. A feladatainkat az úgynevezett senior resident osztotta ki: ő a vezetője a rezidensekből és orvostanhallgatókból álló kis csapatnak. Csütörtökökön és péntekeken napjainkat előadásokkal kezdtük: az adott témában jártas orvosok adtak elő nekünk olyan egy-másfél órában, ezeken rengeteget lehetett tanulni, egyáltalán nem voltak unalmasak, mindig lehetett kérdezni.

Az általános neurológián reggel nyolctól átlagosan délután ötig tartott a penzumunk, a feladataink nagyjából a rezidensekével egyeztek meg: a ránk kiosztott betegek történetéről a lehető legtöbbet megtudni, kikérdezni őket, alapos fizikális vizsgálatot elvégezni, megnézni a legkülönfélébb leleteiket, majd összeszedetten prezentálni mindezt a szakorvosnak. A stroke osztályon gyakran kaptunk témát otthoni felkészülésre. Nekem nagyon tetszett a Buffalo General kórház: igazi modern ellátó központ, ahol minden egy helyen van és jó körülmények között lehetnek a betegek. Mint megtudtam, ezen a helyen főleg a szegényebb betegeket látják el, illetve a döntő többség nem felsőbb szociális rétegből kerül ide. A vizitek rendkívül hosszúak (három-négy óra, akár több is), már csak végigállni sem könnyű olykor-olykor ezeket. Az orvostanhallgató társaim egytől-egyig jól felkészített, szorgalmas diákok.

A stroke osztályon eltöltött két hetem az eddigi legjobb periódusként marad meg számomra: végig nagyon jó hangulatú közegben eseménydús napokat éltem meg. Sok mindent vártak el tőlem, de ha jól végeztem a rám kiszabott feladatot, nagyon megdicsértek és őszintének tűnt, mikor azt mondták, hogy segítségére voltam az osztálynak. Az egyik központi kérdése az akut stroke-os beteg kezelésének, hogy lehet-e adni neki TPA-t? Ez az úgynevezett Tissue Plasminogen Activator fehérjét jelenti, amit ha időben adnak, nagyon jelentősen javítja a betegek túlélési esélyeit, illetve a maradandó károsodás mértékét nagyban csökkenti. Sajnos az esetek nagy részében nem adható, mert ha túl sok idő telt el az érelzáródás/érrepedés után, akkor több kárt teszt, mint hasznot, és sokszor egyéb tényezők kizárhatják az alkalmazását, észnél kell lenni itt és gyors döntéseket kell hozni.  Ezért neveztem el a népszerű televíziós sorozat után Game of TPAs- nek ezt a blogbejegyzésemet:)  A szakorvosok ezen az osztályon szenzációsak: rengeteget foglalkoztak velem és orvostanhallgató társaimmal, napról-napra nőtt a tudásom. Reggel hétre kellett bemenni és olyan fél hatkor lehetett hazamenni, de teljesen megérte a bent töltött idő. Mindenkinek ajánlani tudom ezt a rotációt! :) A gyakorlat végén megírtam azt a vizsgát, amit az amerikai hallgatótársaim, sokat kell még foglalkoznom ezzel a témával, hogy ebből épkézláb szigorlati jegy szülessen otthon…

 Most elköszönök, legközelebbi élménybeszámolóm a diabétesz- endokrinológia témakörből fog készülni, sziasztok!

2016. augusztus

Iványi Gábor

Gasztroenterológiai sebészet és egy kis Kanada

Sziasztok!

Eltelt a buffalo-i életünk második hónapja is, melyet én személy szerint a gasztroenterológiai sebészeten töltöttem. És hogy milyen itt a gyakorlati élet? Egyszerűen szuper. A szervezettség és az oktatás magas foka. Már a gyakorlat előtti héten küldtek egy órarendet, hogy melyik nap kit kell keresnem és hova kell mennem. (erről aztán kiderült, hogy fakultatív, csak iránymutatásként szolgál, oda mehettem, ahol érdekes eset volt éppen. Amiből nem volt hiány.)

De hogy hogyan is teltek itt a napjaim: az első héten csak kisebb műtétekbe mosakodhattam be. Főként laparoszkópos műtétek voltak, de az szép számmal, valamint a hét közepén ismertem meg Dr. K-t, akinek azóta mérhetetlen hálával tartozom a sok tanításért és segítségért.  Ő az az orvos, akinél mindent ki kell érdemelni, de ha látja, hogy fogékony vagy a tanításra, akkor hihetetlen sokat lehet tanulni tőle.  Első vele töltött műtéti napom leginkább egy anatómia szigorlatra hasonlított. Mindaddig, míg meg nem győződik az ember anatómiai jártasságáról, addig csak kisebb műtétekben enged asszisztálni, valamint addig nem is tanít többet, mondván, hogy a nélkül nincs mire építeni. Miután kikérdezett mindent, ami a gasztroenterológiához kapcsolható, valamint a pajzsmirigyhez (lévén, hogy endokrin sebész is), azok után felkért a következő heti műtéteihez segíteni, és elkezdett tényleg magyarázni. 3 hét alatt volt lehetőségem 4 Whipple-műtétben, nyelőcső rezekciókban, gasztrektómiákban, thyroidektómiákban, vastagbélsebészeti műtétekben részt venni, valamint az utolsó napomra jutott egy nyaki blokdisszekció is, csak az érdekesség kedvéért. :) Ambulancián minden második héten 2x voltam, ahol tovább folytatódott az oktatás, a műtétek elméleti alapjaival, radiológiai képelemzéssel, a tumorok staging rendszerével, és különböző klasszifikációk megtanulásával. Egy szó mint száz, napi 12-13 óra munka az általános ezen az osztályon, már csak azért is, mert a bonyolultabb műtétek minimum 8 órát tartanak, nekem a leghosszabb 10,5 órás volt… Szóval állóképességgel nem árt készülni annak, aki ezt a rotációt választja. De megéri, mindennél jobban! Számomra fantasztikus 4 hét volt ez, nehéz volt elképzelni, hogy mi jöhet még ezután, mit tartogat majd a következő rotációm.

De  a szabadidős programjainkról is egy kicsit:

Az előző hónaphoz képest kicsit kevésbé mozgalmas hétvégék vannak mögöttünk, de nem kevésbé élménydúsak. Gáborral lehetőségünk volt egy napra átlátogatni Torontóba, ami a lehető legjobb ötvözete Európának és az USA-nak. Megvannak benne a felhőkarcolók és a nyüzsgés, ugyanakkor megtartották a városrészek az európai stílust is. Egy rendkívül élhető város, barátibb árakkal, mint az Államok. Mindenképp javaslom az ide utazóknak a CityPass jegyet, amivel a főbb látnivalókhoz majdnem 50%-os kedvezménnyel lehet eljutni. 





Valamint ami még pozitívum volt Torontóban: rendkívül jól kiépített tömegközlekedési hálózattal rendelkezik, ami felüdülés volt számunkra. Mintegy nyaralásként az egyik hétvégémen felkerekedtem felfedezni szintén Kanadában Québec City-t is. Egy valami biztos: én teljesen beleszerettem Kanadába. Québec Cityről tudni kell, hogy a fő és majdnem egyetlen beszélt nyelv a francia itt, angolul nagyon kevesen tudnak, és csakis akkor hajlandóak megszólalni, ha látják, hogy te is igyekszel franciául gagyogni valamit… Sok sikert az activtyvel mindenkinek, én egész jól belejöttem ;) Hát ez a város…Mintha tényleg Európában járna az ember… Hegyes-dombos vidék, tömérdek lépcsővel, és félelmetesen gyönyörű kilátással… És hát itt van még a Montmorency Falls is, ami 33 méterrel magasabb vízesés, mint a Niagara. A többit inkább képekben, számomra a legjobb döntés volt ez a hétvégi kaland.

És hát akkor lássuk, mit tartogat még számunkra az utolsó hónap Buffalóban.




2016. augusztus

Vigh Edit

Buffalonkológia

Sziasztok!


Június 27-én kezdődött a mi turnusunk számára a kórházi gyakorlat- nekem az onkológián. Helyszínül a Roswell Park Cancer Institute szolgált, mindennel felszerelt, modern központ, ahova akár igen messziről is jönnek betegek gyógyulást keresve. A Roswell Park országszerte is elismert, komoly szakértelmet felvonultató intézmény. Egy hónapot töltöttem itt, két hetet gasztroenterológiai tumoros betegekkel foglalkozó osztályon- két hetet pedig a leukémiás (felnőtt) betegekre szakosodott osztályon.


A gyakorlat első napján egy számítógépes tréningen vettünk részt: az itteni MedSol kezelését tanították meg nekünk. Kaptunk hozzáférést is a rendszerhez, úgyhogy ebben az egy hónapban ennek rengeteg hasznát vettem, gyakorlatilag bárminek utána tudtam nézni bármilyen beteg kapcsán: leletek, kezelési terv, eredmények, képalkotás, gyógyszerelés, stb. A tápcsatornai onkológiai osztályon fekvőbeteg ellátás (inpatient care) és ambuláns betegellátás (outpatient care) egyszerre zajlik, én leginkább a konzultációra érkezett ambuláns betegekkel találkoztam napjaim során. Ezek a betegek jórészt kemoterápián vannak, vagy már befejezték a kemoterápiát és/vagy sugárterápiát és onkológiai megbeszélésen vesznek részt. Itt döntik el, kell-e sebészeti beavatkozás; ha műtötték már őket, akkor a műtét hogy illeszkedik bele a komplex terápiájukba; hol tartanak éppen a kemoterápiával; milyen lehetőségeik, kilátásaik vannak; stb. Az osztályon dolgozó orvosok és nővérek közötti szóbeli kapcsolat minimális, párhuzamosan dolgoznak egymás mellett, ez egyébként tapasztalataim szerint általánosságban igaz az amerikai egészségügyre. Néha kaptam otthoni kidolgozásra váró témát, amiből fel kellett készülnöm és elő kellett adnom a feladatot kiadó orvosnak. Ennek nagyon örültem, jól esett a törődés. Mert egyébként sokszor csak beültem a konzultációkra megfigyelőként, nem sok feladatom volt a napok során, igyekeztem a legfrissebb onkológiai kezelési elveknek utánanézni, vagy a „saját szakállra” beleástam magam egy-egy beteg történetébe. Egyébként jó hangulatú osztály, kedves orvosokkal, rengeteg adminisztratív teendőjük van nekik is. Az osztályon tartózkodó klinikai gyógyszerész gyakorlatilag egész nap a számítógép előtt ülve dolgozik, még az ebédjét is a klaviatúra sűrű nyomkodása közben fogyasztja el. Néha elvittek az itteni onco team megbeszélésekre: radiológus, patológus, sebész, onkológus, belgyógyász kollégák vitatták meg tíz-tizenöt beteg sorsát. 
A leukémia osztályon is azt tapasztaltam, hogy a betegek döntő többsége felkészült ismeretekkel rendelkezik a betegségét illetően, nem sokat panaszkodnak, inkább azzal törődnek, hogy ők mit tudnak tenni a gyógyulásuk érdekében. Egy harcként fogják fel a rosszindulatú betegséggel való küzdelmet és felveszik a kesztyűt.

A következő két hét a leukémia osztályon tempósabb napokat hozott, több feladatom volt és több felelősségem is. A rezidensek gondoskodtak róla, hogy sose unatkozzak: kaptam kvázi „saját” betegeket, akiket követnem kellett a kemoterápiájuk rögös útján: minden reggel bemenni hozzájuk, kikérdezni őket, a legfrissebb leleteket feljegyezni, bármilyen változást velük kapcsolatban rögzíteni. Aztán a vizitek során kellett beszámolnom az általam követett betegek állapotáról úgy, ahogy ők elvárták. A vizitek több óráig tartanak, a nap jelentős részét képezik, itt vitatják meg a rezidensek a feljebbvalókkal a pontos terápiát, kiegészíti ezt a klinikai gyógyszerész és egy magas beosztású nővér, aki utasításokat is rögzíthet a számítógépeken, otthon szerintem nincs ilyen beosztású személy, én először őt is orvosnak véltem (nurse practitioner-nek hívják). Ha éppen nem volt teendő a betegekkel, akkor adtak a rezidensek témát, aminek vagy azonnal, vagy másnapra kellett utánanéznem. A nap utolsó két órájában (reggel nyolctól délután négyig kellett bent maradnom, de előfordult, hogy este fél hatig voltam bent) pedig ambulancián tartózkodtam, itt már a legkülönbözőbb hematológiai betegséggel rendelkező betegekkel zajlott konzultáció, a fekvőbeteg osztályon csak leukémiás esetek voltak. Többször vettünk részt délutánonként továbbképzéseken, előadásokon. A fekvőbeteg osztályon csakis kizárólag egyágyas szobák- dehogy szobák- kész lakosztályok fogadják a betegeket, mindegyiken van ablak, sokszor elképesztő kilátással. Saját fürdőszoba van mindenütt, pihenő fotel és nagy lapos kijelzős televízió kivétel nélkül minden helyiségben. A betegek is többször humorizáltak azzal, hogy a leukémiát leszámítva nagyon jól érzik magukat itt… Maguk az orvosok egyébként többségében nem amerikaiak, illetve nem angolszász nevűek, legtöbbjük még nulladik generációs, azaz akcentussal beszél (néha olyan erős akcentussal, hogy a betegeket könnyebben lehetett érteni). Legjellemzőbbek az ázsiai, indiai, közel-keleti és kelet-európai vezetéknevek. A nővérek szenzációsak: talpraesettek, igényesek, értelmesek, nagyon jó munkaerőnek tűntek. Sokat tanultam ezen az osztályon, örülök, hogy ezt a rotációt választottam, tartalmasan telt el.

Remélem sikerült egy kicsit bemutatnom az onkológiai mindennapokat, legközelebb a Buffalo General Hospital-ban eltöltött egy hónapos neurológia gyakorlatomról fogok jelentkezni beszámolóval. Sziasztok!

2016. július

Iványi Gábor



Semmelweis Buffalóban

Kedves Olvasó!



Az első hónapomat a BGMC Neurológia osztályon töltöttem. A felét a general részlegen, a másikat pedig a stroke részlegen. Sok érdekes esetet láttam, de számomra az egyik legérdekesebb dolog az Ecofoam volt.





'A klórmész-oldatos kézmosást Semmelweis antiszeptikumként ajánlotta kollégáinak. Felfedezését még abban az évben közzétette.1848. májusában kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klórmész-oldatos kézmosásra, majd októberben kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is' - Forrás: Wikipédia

A fent említett gyakorlatot a buffalói neurológiai osztályon katonai szigorral követik. Minden kórteremben, orvosi szobában és minden folyosó közepén található egy Ecofoam doboz. Itt kikerülhetetlen a kézfertőtlenítés, a kórterembe való ki-és belépéskor is elvárt. Az attendingtől az orvostanhallgatóig, mindenkitől. Semmelweis Ignác, egyetemem névadója büszke lenne a Buffalo General Medical Centerre. Egy kis boldogságit adott nekem az a tudat, hogy valamennyire mi is hozzájárultunk ehhez. 



2016. augusztus

Ernest Adeghate

2016. augusztus 1., hétfő

Vese-ügyek, avagy üdvözlet az urológiáról!

Sziasztok!
Megérkeztünk hát mi is a rég vágyott Buffalóba, és hihetetlen sebességgel eltelt az első itt töltött rotáció. Részemről ez a sebészet első részét foglalta magába, melyet a Roswell Park Cancer Institute urológiai osztályán töltöttem.

 És hogy hogyan is telt ez a 4 hét? Változatosan, érdekesen és rendkívül sok új ismerettel fűszerezve. Csakúgy, mint itt általában mindenhol a sebészeti osztályokon, reggel 6-kor kezdődött számomra a nap a bent fekvő operált betegek friss leleteinek értékelésével,ami ébresztőnek kiváló, majd a vizittel, mely itt kicsit másképp zajlik, mint otthon. Jelenleg az osztályon az 5 vezető „attending”-en kívül 3 fellow és egy rezidens dolgozik, akiket az ügyintézés megkönnyítése érdekében 2 csoportra osztottak: az egyik csoport, melynek 3 hétig én is a részese voltam, foglalkozik Dr. S. és Dr. K. pácienseivel, itt a fő spektrum a vese- és mellékvese daganatok kezelése, valamint néhány prosztatadaganatos beteg is ide tartozik. A másik csapat pedig főként a hólyag-és prosztatadaganattal érkezők ellátásában vesz részt. Itt egy hét erejéig kapcsolódtam be a betegellátásba. Na de vissza a vizithez: minden reggel a „csapatok” meglátogatják a betegeiket, majd itt a nővérekhez a kérések csakis elektronikus úton érkeznek meg. Ezután vagy a műtőben vagy az ambulancián folyatódik a nap. Ha műtéti napról van szó, az 7.30-as kezdést jelent, majd addig tart a nap, amíg az utolsó kiírt operáció meg nem történt. Ez rendkívül változó, délután 3 és este 8-10 között bármikor lehet…
 Amit itt a műtétekről tudni érdemes még, hogy a nagy részük robot asszisztáltan történik, nyitott műtét hetente maximum 1-2 akad, amibe szerencsére mindig lehetőségem volt bemosakodni. :) A robotos operációk többségében „csak” külső megfigyelő az orvostanhallgató, révén, hogy ott maximum 1 asszisztensre van szükség, melyre itt külön foglalkozást hoztak létre, ők a PA-k, azaz a Physician’s Assistant-ek. Azonban itt is rendkívül segítőkész mindenki, részt lehet venni az előkészületekben (kimondottan örülnek a segítségnek) valamint a műtét közben is, ha az operatőr nem ér rá, akkor az egyik fellow biztos magyaráz. Ezúton is hálás köszönet Dr. K-nak, aki egy évre jött ide Jordániából tanulni, mint fellow, és akitől rengeteget tanultam, valamint egy jó barátra is lelhettem benne.
És mi a menetrend az ambulancián? Először is, kedves Olvasó, felejts el mindent, amit mi otthon ambulanciának hívunk. Az itt nem létezik. Ami van helyette: egy nagy orvosi szoba, ahol az aktuális attending dolgozik a csapatával, valamint a mellé kijelölt 2 vagy 3 PA-val (igen, ők esetet is referálnak, valamint van recept felírási jogosultságuk is ) Az aznapra előjegyzett pácienseket a nővérek felveszik, majd az elektronikus rendszerben jelzik, ha készen vannak, és mehet az orvos a 6 különálló vizsgálószoba valamelyikébe, melyben a beteg és hozzátartozója várakozik. A nővér után a fellow/rezidens/PA látja a beteget, aki referál az attendingnek, aki már csak a konklúziót levonni és megbeszélni megy be az aktuális esethez.

Hát így telt az urológia gyakorlatom, sok gyakorlati és még több elméleti tapasztalattal fűszerezve. Remélem a következő, gasztrointesztinális sebészet gyakorlatom 4 hete is hasonló kellemes légkörben és hasznosan fog eltelni!
És most íme minden, ami nem gyakorlat, de hozzátartozik az itteni élményekhez:
Eddig szerencsére unatkozni nem nagyon volt időnk.  Június 21-én érkeztünk meg Torontóból, így volt még 5 napunk kipihenni az utazást és hozzászokni kicsit az itteni viszonyokhoz, mivel az időeltolódás egy kicsit megviselt minket.  A kezdetekben és azóta is folyamatosan rendkívül sok segítséget kapunk az itt élő magyaroktól is, többek között É. nénitől, és a férjétől, P. bácsitól, akik nélkül lehetetlen lett volna a hivatalos ügyintézésünk és boldogulásunk. Rögtön az első hétvégénken volt a magyar-belga EB meccs, aminek kapcsán meghívást kaptunk M. Istvánékhoz egy közös magyar meccsnézésre, mely megismétlődött az EB döntő alkalmával. Az ottani hangulat, ahogy kb. 20 magyar szurkol együtt, az leírhatatlan, örök élmény marad.
 Mivel a következő hétvége hosszú hétvége volt július 4.-e miatt, Gáborral és Fannival úgy döntöttünk, hogy ez az ideális alkalom New York felfedezésére. Szállást csak East Harlemben sikerült elfogadható áron foglalni, így elmondhatjuk, hogy tényleg minden arcát láttuk New Yorknak. (Ha segítség kell ezzel kapcsolatban kedves következő turnusokra érkezők, írjatok nyugodtan, rendkívül barátságos és rendezett szállást találtunk). További érdekesség volt, hogy teljesen véletlenül, Harlem közepén belebotlottunk egy étterembe, ahol biztosan állíthatom, hogy a legjobb amerikai palacsinta kapható. Összességében kijelenthetjük, hogy mindent láttunk, amit 2,5 nap alatt látni lehet és a lehető legtöbbet és legtartalmasabbat sikerült kihozni a kirándulásunkból! (képeket mellékelek, valamint a következő turnusoknak javaslat: mi busszal valamint AmTrakkal utaztunk, kb 9 óra az út így, de ha éjszaka mentek, azzal sok időt lehet nyerni :) )


Itt tartózkodásunk harmadik hétvégéje sem telt unalmasan. Pénteken M. László és felesége Kati hívtak meg minket vacsorára hozzájuk, valamint megünnepeltük É. néni és P. bácsi születésnapját is. Szombaton következett a Niagara-vízesés, ahová egy itt dolgozó magyar, Nándi vitt ki minket Fannival és Gáborral. (következzék a mindenki által mellékelt Niagarás kihagyhatatlan kép  ;) ) Valamint itt nem csak az amerikai oldalról volt lehetőségünk megnézni a vízesést, hanem a Maid of the Mist hajóval egészen közelről is átélhettük az élményt… Ezt mindenkinek ajánlom, garantáltan felejthetetlen lesz!

  Az elmúlt hétvégén pedig a Lechtworth State Park volt terítéken, aminél szebb és nyugodtabb helyet ritkán talál az ember. Mindenhol erdő, vízesések sorozata, sziklákkal és völgyekkel, szurdokokkal tarkítva. Nekem személy szerint látványban megelőzte még a Niagarát is ez a hely, mely a nyugalom szigete a rohanó amerikai életben. A sok beton, hatalmas épületek után feltöltődés nyújt, ami már nekem rendkívül hiányzott.



 Feltétlen látogassatok el ide! :)
 2016. június

Vigh Edit

A gyermek-gasztroenterológián

Kedves Olvasó!

Utolsó hónapomat ismét a Women & Children's Hospital of Buffalo-ban töltöttem. Most a gyermek-gasztroenterológia osztályra kerültem. Itt egyedül voltam orvostanhallgató. Volt velem még egy rezidens, és alapvetően úgy próbálták beosztani a hetünket, hogy amennyire lehet, külön legyünk, hogy mindketten minél többet tanulhassunk az ott töltött 1 hónap alatt.

Így végül is a következőképpen nézett ki egy hetem:
Hétfőn, kedden, pénteken a bennfekvő osztályon voltam. Minden kedden 1 órakor az osztály dolgozói továbbképző előadásokat tartottak egymásnak egy közös ebéd mellett. Utána pedig a patológiai konzultációra mentünk át közösen, ahol az endoszkópiák során vett biopsziák kiértékelését mutatták be a patológusok. Szerdán az egyik orvos kivitt magával Hamburgba (Buffalo melletti kisváros), ahol a szakrendelés folyt. Csütörtökön az endoszkópos laborba voltam beosztva. Pénteken délelőtt volt a radiológiai konzultáció, ahol pedig a radiológus segítségével elemezték a betegek felvételeinek eredményét. Továbbá minden péntek reggel 8 órai kezdettel a kórház is szervezett továbbképző előadásokat. Szóval minden hetem elég színesen nézett ki.

Mikor a bennfekvő osztályon voltam, akkor többnyire dr. S. -t (klinikai orvos) vagy dr. R. -t (szakorvos) követve együtt vizsgáltuk meg a betegeket. Itt is sok konzultációs eset volt, illetve minden délután jöttek úgynevezett remicades betegek, akik infúzióban kapták meg gyógyszerüket. Egész nap bármikor érkezhetett konzultációs kérelem. Ezeknél sokszor engem küldtek előre a rezidenssel, hogy nézzük meg a beteget, akit aztán prezentálni kellett dr. R. -nek. R.  mindig sokat kérdezett, hogy mikor mit hogyan vizsgálnék ki, milyen differenciáldiagnosztikai kérdések merülhetnek fel, meg ehhez hasonlókat. Meg sokat is magyarázott persze.

A keddi előadások is érdekesek voltak, sokszor az osztály azon dolgozói adtak elő, akik valamilyen konferencián vettek részt, és összefoglalták milyen érdekességeket, új dolgokat hallottak az adott konferencián. Más alkalommal pedig arról számoltak be, hogy ki hogyan áll a kutatásával, vagy meghívott előadó adott elő. Mindezek alatt a „közös ebédből” (szenvicsek, taco, süti) lehetett finomakat csipegetni. Utána kezdődött ugye a patológia konzultáció. Itt külön megkérték a patológust, hogy nekem, illetve a rezidensnek mutassa meg külön is a kivetített biopsziákon látható patológiás eltéréseket. Úgyhogy itt is sokat lehetett tanulni.

Az endoszkópiák során mindig én is a beavatkozást végző orvossal mentem,  hogy részt vegyek a beteg tájékoztatásában is, ne csak a beavatkozást lássam. Az endoszkópia során csak figyeltem, de közben is sokat magyaráztak nekem az orvosok. Utána pedig közösen mutattuk meg a tükrözés eredményeit a beteg hozzátartozóinak. Sokszor az utolsó időpont kora délután volt a laborban, így utána még átmentem a bennfekvő osztályra.

Szerdán ugye a rendelőintézetben voltam. Nekem ez nagyon tetszett, mert nagyon sokféle beteg fordult meg itt is. Egyszerre 4 orvos is rendelt, és felváltva mentem velük megvizsgálnia a betegeket, hogy minél többféle esetet lássak. Itt az orvosokkal együtt nurse practitioner-ek és dietetikus is részt vettek a rendeléseken. Érdekes volt látni az ő munkájukat is. Sok-sok nagyon gyakorlati tanáccsal látták el a betegeket.
Pénteken reggel mindig a kórház nagy előadótermébe mentem 8 órára. Itt is nagyon változatos témák sorakoztak fel. Ezután rögtön átmentem a vizitre, majd onnan a radiológiai konzultáció termébe. Itt érdemes a radiológus közelébe ülni, hogy az ember jól lássa a monitort. A radiológiai konzultáció keretén belül egyeztették a további terápiás lépéseket is.
Ezen az osztályon is mindenki nagyon kedves volt velem. Mindenki szívesen magyarázott nekem, ha kérdeztem. Picit olyan volt, hogy az elején rajtam múlott, hogy mennyire vagyok érdeklődő, és miután látták, hogy igenis érdekel a dolog, sokkal inkább belevettek a munkába, aminek nagyon örültem. Szóval csak bátran kérdezzetek, legyetek egy picit rámenősebbek. :)



Két gyermek-gasztroenterológussal, S.-sel és R. -rel

Közben végre Buffaloban is tavasz lett! Nagyon megszépült tőle a város. Rengeteg virág van a kertekben. Sok mókust lehetett eddig is látni, de most, hogy már jó idő lett, sok nyuszi is megjelent a kertekben.

 Egyik hétvégén elmentünk kirándulni a Letchworth nemzeti parkba. Gyönyörű volt. A folyó mentén egymás után 3 vízesés is van, ezeket kerestük fel. Közben végig szikrázó napsütés volt, úgyhogy volt alkalmunk több szivárványt is látni a zuhatagok mentén. Emellett M. doktor úr szervezett az egyik hétvégére filmklubot, ahol több kinti magyar orvossal is találkoztunk. Amúgy a Meteo c. filmet néztük meg közösen sütizés mellett. Aminek még nagyon örültem, hogy az egyik hétvégére sikerült eljutni Bostonba, illetve a mellette levő Cape Cod-ra. Nekem nagyon nagy élmény volt, különösen az utóbbi, hogy gyönyörű, puha homokos parton sétálva élvezhetem az óceán látványát. Szerencsére nagyon szép időnk is volt, én picit le is égtem (bár amilyen fehér vagyok, ez nem nagy szám). Ráadásul Bostonban sok-sok tengeri finomságot volt alkalmam enni.





Letchworth nemzeti park


Cape Cod, homokos óceánpart


Bostonban Petőfit is megtaláltuk :)

Aztán lassan már a kinti gyakorlat vége közeledik. Hihetetlenül gyorsan eltelt ez a 3 hónap. Én nagyon megszerettem itt kinn lenni. Jó lenne még maradni, a gyakorlatokra is szívesen bejárnék még tovább is. Mindenesetre nagyon örülök és hálás vagyok a lehetőségnek, hogy ezt a 3 hónapot itt, Buffaloban tölthettem. Az biztos, hogy egy életre szóló élményekkel gazdagodtam, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogyha tud, éljen a lehetőséggel, hogy kiutazzon ide.




Kizöldült Buffalo

2016. május
Farkas Alexandra

Április a neurológián

Kedves Olvasó!

A cseregyakorlat második hónapját a Buffalo General Hospital-ban (BGH) töltöttem. Ennek során 2 hetet töltöttem neuro-ophthalmológián, 1 hetet a stroke, 1 hetet az általános neurológia osztályon.
 Mivel alapvetően szemészet érdekel, ezért nagyon örültem a lehetőségnek, hogy doktor L., neuro-opthalmológus professzor asszony fogadott 2 hétre. Hihetetlen érdekes esetei voltak, és maga a doktornő is hihetetlenül értelmes, okos valaki, így nagyon sokat tanulhattam tőle. Hozzá minden beteg időpontra érkezett, ezért a reggelek úgy indultak, hogy mindig megkérdeztem mikor érkezik az első beteg, és én is aszerint mentem be. Az én feladatom volt először kikérdezni és megvizsgálni a betegeket. Utóbbihoz a doktornő megtanította nekem az ophthalmoszkóp helyes használatát, amit igazán csak sok-sok gyakorlással lehet elsajátítani. Ezután a betegeket az OCT-hez kísértem el, vagy ha már volt OCT felvételük, akkor rögtön a doktornőnek prezentáltam az esetet. Természetesen aztán Dr. L. is megvizsgálta a betegeket. Sok-sok látótér, kettős látás vizsgálatot láttam, aminek kivitelezését később a doktornő nekem is megtanította. Ha volt a betegnek bármilyen aktuális vagy korábbi képalkotó vizsgálata (pl. MRI), annak eredményét közösen megnéztük, értelmeztük, mint ahogy az OCT felvételeket is. Emellett a doktornő sokat mesélt, hogy melyik betegnél, hogy jutott el a diagnózishoz, illetve ha bármilyen, adott esethez valahogyan kapcsolódó, korábbi érdekes esete eszébe jutott, azt is elmesélte, felvételeit megmutatta. Ezek túl azon, hogy nagyon érdekesek voltak, azért is élveztem, mert közben a doktornő saját szemléletét is átadta.  Továbbá nagyon, jó volt hallani, látni, ahogy a betegeivel kommunikál, kezeli őket. Számomra Dr. L. egész személyisége nagyon inspiráló volt. Egy-egy nap végén kaptam pár témakört is, például valamilyen ritka neuro-ophtalmológiai betegséget, differenciáldiagnosztikai kérdést...stb., hogy nézzek utána az irodalomban másnapra. Ezekről aztán mindig beszámoltam a doktornőnek, ő is elmesélte a saját tapasztalatait, hogy hány ilyen betege volt, mit tapasztalt náluk és ehhez hasonlókat. Sokszor pont úgy kaptam egy-egy témakört, hogy másnap pont egy olyan beteg érkezett a rendelésre. Szóval nagyon hasznos volt az is. Közben továbbra is részt vettem a neurológia osztály által szervezett csütörtök reggeli előadásokon, ahol szerencsémre pont szemészeti témák prezentálására került sor. 


Én és Dr. L.

Ezek után egy hetet az általános neurológiai osztályon töltöttem. Itt 4 rezidenssel és két amerikai orvostanhallgatóval voltam együtt, akik mind nagyon kedvesek voltak velem. Itt is úgy indult a nap, mint a gyermekneurológián, hogy minden reggel kaptam egy beteget, akit a vizitig ki kellett kérdezni, meg kellett vizsgálni, gyógyszerelését, egyéb más releváns adatait össze kellett írni. Ha esetleg a vizitig már mindennel végeztünk és a vizit picit később kezdődött, akkor a rezidensek mindig nagyon szívesen leültek velünk egy-egy témakört elmagyarázni. A főorvosnak itt is mindenki prezentálta a maga betegét/betegeit, aztán közösen indultunk el a vizitre. Mivel nagyon sok beteg volt az osztályon, illetve a vizit során minden betegnél végighaladtunk az egész neurológiai vizsgálatsoron, illetve az orvosok nagyon szívesen tanítgattak minket a vizit során is, a vizitek nagyon hosszúak tudtak lenni. Persze nagyon hasznosak is egyben. Ezen a részlegen minden reggel 8-ra mentem, és úgy általában 5-ig voltam benn.

Utolsó hetemet pedig a stroke osztályon töltöttem. Nagyon örültem, hogy volt alkalmam ezt az osztályt is látni, mivel a neurológián belül különösen fontosnak tartom a stroke témakörét. Itt volt alkalmam elsajátítani a NHISS-t (National Institutes of Health Stroke Scale), aminek segítségével meg lehet állapítani, hogy a beérkező betegnek mekkora a rizikója, hogy ténylegesen stoke-ja van-e. Itt minden reggel 7-kor indult a nap, amikor is az ügyeletes beszámolt róla, hogy az éjszaka során milyen betegek érkeztek az osztályra. Közben folyamatosan néztük a betegek képalkotó eredményeit is. Az átadás után mindenki itt is megkapta a beteget, akit itt is szintén meg kellett vizsgálni, majd prezentálni a főorvosnak. Itt gyakran napról napra követtük a betegeinket, hogy lássuk, hogy változik az állapotuk. Az osztály mindig nagyon mozgalmas volt, sok-sok beteggel. Mind a rezidensek, mind a szakorvosok nagyon sokat foglalkoztak velünk, tanítottak nekünk.



A stroke osztályon

Közben lassan már Buffalo-ban is melegedett az idő, de sajnos továbbra is volt olyan hétvége, ami hóviharral telt. A buffaloi egyetem szervezésével Wandával elmentünk egy „amish kirándulásra”. Hát vicces élmény volt a tipikus sárga amerikai iskolabusszal utazni, de az amishok életébe nem nagyon volt alkalmunk bepillantást nyerni. Inkább csak a boltjaikba vittek el minket, és közben egy hölgy mesélt róluk. Persze így is sok érdekességet megtudtunk róluk, illetve volt alkalmunk megkóstolni az amish fánkot is. Hát megvallom őszintén egyszer elég volt enni belőle. A kirándulás során ugyanakkor volt alkalmunk más egyetemi hallgatókkal megismerkedni, így barátkozunk össze Jack-kel, aki egyik hétvégén elvitt minket Olcott Beach-re, egy nagyon édes kis kikötőfaluhoz az Ontario-tó partján. A felhőtlen időben fantasztikus látványt nyújt itt a naplemente. Továbbá áprilisban a többiekkel együtt elutaztam Philadelphiába is. Nekem nagyon tetszett a város, nagyon sokszínű volt, sok-sok érdekes (jó értelemben :) ) emberrel találkoztunk ott.



Amish fánkok

Sajnos egy rossz dolog is történt a hónapban, mégpedig az, hogy az egyik biciklinket ellopták a szállás parkolójából. Szerencsére úgy alakult, hogy kaptunk egy másikat, de ezek után a bicikliket mindig felvittük a hetedik emeltre, a lakás teraszára. Sajnos lelakatolva se lehetett kinn hagyni a kerékpárokat, mert a lakatokat is már megpróbálták szétszedni, és sajnos idővel ez biztos sikerült is volna nekik. A BGH-ben szerencsére É. néni szobájához közel levő parkolóházban egy nagyon szép új, bekamerázott bringa tárolóhely van, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, ha ott van gyakorlata.



Olcott Beach


Buffaloban áprilisban is bármikor havazhat


Összességében nekem nagyon jól telt kinn a második hónapom is Buffalo-ban, a szemészeten különösen maradtam volna még tovább is. 

2016. április
Farkas Alexandra

Gyakorlat a gyermekneurológián

Kedves Olvasó!

 Buffaloba márciusban érkeztem meg hosszas, késésekkel tarkított repülőút után. A szállásra könnyen eljutottam, hála az előző csapatnak, akik kijöttek értem a repülőtérre. Az előző turnus tagjai emellett sokat segítettek az ottani mindennapokba belerázódni, azáltal, hogy megosztották saját élményeiket, tapasztalataikat a gyakorlatról. Remélem az én blogbejegyzéseim is majd segítséget nyújtanak a jövőben kiutazó diákoknak. :)

 Első hónapomat gyerekgyógyászat gyakorlat keretén belül a gyermekneurológián töltöttem. Nekem mind a 4 hét nagyon jó élmény volt, sok érdekes esetet láttam.
 Minden reggel fél 9-re mentem a Women and Children’s Hospital-ba, ami a szállástól 15 perc sétára van, habár a tervek szerint az egész kórház 2017 végére már a Buffalo General Hospital (BGH) mellé költözik át. A gyermekneurológiai osztály a járóbetegeket fogadó épületrészben, a második emeleten található. Itt a konferenciaszobába kellett menni, ahol a rezidens egy-egy beteget osztott ki minden hallgatónak, akit ki kellet kérdezni, meg kellett vizsgálni, illetve a jelenlegi és korábbi dokumentációjának utána kellett nézni a gépben. Ennél kifejezetten jól jött, hogy a gyakorlaton nemcsak egyedül, hanem más ottani hallgatókkal voltam együtt, akik segíteni tudtak abban, hogy hozzáférhessek a számítógépekben levő adatokhoz a betegekről, mivel nekik volt megfelelő hozzáférési azonosítójuk és jelszavuk a kórházi rendszerhez. Miután mindenki végzett a maga páciensével, ismét a konferenciaterembe gyűltünk össze, ahol mindezeket prezentálni kellett a főorvosnak. A közös megbeszélés után pedig indult maga a vizit, és így közösen is minden beteget megnéztünk.  A vizitek során mindig rengeteget sétáltunk, ugyanis nem volt külön bennfekvő része a  gyermekneurológiai osztálynak, hanem a másik épületrészben levő, különböző osztályokra mentünk el konzultációs jelleggel. Így 10 emelet között sétáltunk fel-le. Én mondjuk nagyon élveztem a sok mozgást :). Ezzel általában el is ment a délelőtt, délután pedig a járóbeteg rendelés zajlott. Itt is egy-egy beteget kérdeztünk ki, vizsgáltunk meg. Persze ha sürgős konzultáció kérelem jött az egyik osztályról, akkor oda mentünk át az egyik rezidenssel. Nagyjából így zajlott le egy nap, átlagban 4-fél 5 körül végeztünk.

Közös reggeli amerikai orvostanhallgatókkal

 Ezenkívül minden héten csütörtökön a neurológiai osztály továbbképző előadásokat tartott a BGH-ben.  Itt nagyon változatos témák jöttek elő, az orvostörténettől kezdve a kannabinoidok legújabb alkalmazásáig mindenféle előfordult. A BGH-ben továbbá változó napokon, de leggyakrabban talán péntek délelőtt a neurológiai oktatás keretén belül több konzultációs órát is szerveztek a hallgatóknak. Ezek mind nagyon érdekesek és hasznosak voltak. Érdekes volt látni, hogy az oktatás szemlélete nagyon más, mint otthon. Sokkal interaktívabb, didaktikusabb és gyakorlatorientáltabb. Ezenfelül nagyon jó volt az ottani egyetemi hallgatókkal találkozni, kicsit megismerkedni.
Az oktatás keretén belül továbbá minden héten csütörtökön „csak” a gyermekneurológiai osztály (azért ez is volt tizenvalahány fő) referálóján pár diában be kellett mutatni a hét során látott egy-egy érdekes esetet, illetve az esethez szorosan kapcsolódó valamely témakörnek kellett utánanézni az irodalomban. Magát a bemutatásra szánt beteget és témát mindig a főorvos választotta ki a hét elején. Sajnos volt, hogy erre csak a referáló előtti délután került sor. Első alkalommal elég ijesztő volt ennyi ember előtt szerepelni, de tényleg mindenki nagyon kedves, érdeklődő volt, és a feltett kérdések is azt jelezték vissza, hogy nagyon érdeklődnek az eset/téma iránt. Meglepően jó élmény volt ezeken részt venni, és persze nagyon hasznos tapasztalat is volt egyben.  Volt olyan alkalom is, amikor nem esetet, hanem az irodalomban, gyermekneurológiához kapcsolódó, frissen megjelent cikket kellett bemutatni a hallgatóságnak.

A gyakorlat végül a „shelf exam”-mel zárult. Én ezt a többi hallgatótól külön, T. É. néni szobájában írtam meg. Számomra persze nem volt tétje (szemben az ottani hallgatókkal), de nagyon érdekes volt látni, hogy néz ki egy ilyen. A többi hallgató által én is hozzájutottam az erre felkészítő PreTest nevű könyvhöz, amit végül én is végigolvastam és csináltam, mert annyira hasznosnak találtam. Másoknak is csak ajánlani tudom a könyvet, hogyha a neurológiai ismereteit szeretné érdekes eseteken keresztül felfrissíteni.

Egészében egy nagyon hasznos és érdekes gyakorlaton vettem részt. Ráadásul mindenki nagyon kedves és segítőkész volt a kórházban. Az egész környezet nagyon inspiráló volt. Külön jó volt a kinti hallgatókat megismerni, akikkel sokszor közösen ebédeltem, és ha a valami segítség kellet (pl. kocsival elmenni valahova), akkor, ha tudtak mindig nagyon szívesen segítettek.
Egyéb gyakorlatias tapasztalatom még az volt, hogy köpeny nem nagyon kellett. Az egész kórházban ugyanis nem nagyon hordtak köpenyt az orvosok, gondolom, hogy a gyerekek kevésbé érezzék kellemetlenül magukat. Mondjuk volt, hogy felvettem, mert azért jól jöttek a plusz zsebek. :) Viszont ha van reflexkalapácsod, pupillalámpád, hangvillád, azt érdemes magaddal vinni. Az egyéb cuccaidat amúgy a konzultációs teremben ott lehet hagyni. A biciklinek sajnos nem találtam külön tárolóhelyet a parkolóházban, viszont a főbejáratnál a kerítéshez lelakatolva fedett és bekamerázott helyen tudtam hagyni. Máshova inkább ne lakatoljátok le a kórház körül, mert az ott dolgozók mondták, hogy bizony lába kélt már azoknak a bringáknak is, amik az épület mellett levő valamelyik lámpaoszlophoz volt leláncolva..


Ázsiai étteremben M. doktor úrral


Persze a kórházba való bejárás mellett azért volt alkalmam eljutni a Niagara-vízeséshez. M. doktor úr és felesége meghívott minket egy nagyon finom ázsiai étterembe, ahol mi válogattuk össze, hogy mit szeretnénk enni. Húsvétkor pedig É. néni hívott meg minket magához egy ünnepi ebédre. Egy hétvégére ezek mellett sikerült Washington városába is eljutni, ami hatalmas élmény volt. Külön jó volt látni, hogy ott már végre tavaszi volt az idő márciusban (sajnos a cseresznyevirágzást pont lekéstük). Buffalo-ban lényegében egész márciusban kellett a téli kabát, bár igazi nagy mínuszok már nem nagyon fordultak elő. Az eső is jóval többször esett, mint hogy havazott volna. Én például rendszeresen el tudtam menni futni  a közelben levő kis tóhoz.


Washington-ban


Végül a Niagara-vízesés az amerikai oldalról


Sok más magyarral találkoztunk Buffaloban, így például egy másik ösztöndíj program keretén belül kinn levő magyar csapat diákjai is megismerkedtünk. Ráadásul vasárnaponként  magyar misét tartottak a BGH mellett levő kis kápolnában. Szóval sok-sok új emberrel találkoztunk. Mindenki nagyon kedves volt és nagyon szívesen segített bármiben, amiben tudott.

Egészében nagyon hamar sikerült belerázódni az ottani életbe.


2016. március
Farkas Alexandra

2016. május 31., kedd

Final Destination avagy minden jó, ha jó a vége

Kedves Olvasó!

Elérkezett, hát a végső állomás, az utolsó bejegyzés. Az idő valóban repül; a három hónapos gyakorlat ilyen gyorsan véget ért. Tényleg olyan érzésem van, mintha tegnap érkeztem volna. A tavasz is megjött végre, de azért kijutott ebben a hónapban is a jó kis „buffalói”időjárásból, ugyanis Pünkösd vasárnap esett a hó. Nem maradt meg, s persze nem esett nagyon hosszan, de azért valódi, jól megtermett hópelyhek hullottak egy öt percig… és hideg is volt!

No, de térjünk is rá az utolsó négy hét szakmai programjára.  Idegsebészet volt az utolsó választott gyakorlatom. Az ezt megelőző nyolc hétben azt hallgattam, hogy szét fognak szedni, nem fogom bírni, hogy nagyon szigorúak stb… Ez egy kicsit csökkentette a lelkesedésemet, mert ugye már említettem korábban, hogy nem vagyok sebész alkat. Csak azért választottam az idegsebészetet, mert bizonyos koponyaműtétek aneszteziológiai kezelése nagyon érdekel (annyira, hogy ez is volt a szakdolgozatom témája).

Az elmarasztaló, ijesztgető beharangozáshoz képest nagyon pozitívan csalódtam. Remélem, előző beszámolóimból kiderült, hogy mindegyik gyakorlatomat nagyon élveztem, de ez volt az összes közül a legjobb. A műtő mellett sok időt tölthettem az NICU-n, egy olyan részlegen, ami a kritikus állapotú idegsebészeti és neurológiai betegekkel foglalkozó intenzív osztály.

Az Államokban az idegsebészetnek a leghosszabb a rezidens képzése; de meg is éri, mert benne van az első öt legjobban megfizetett szakirányban. Ez egy teljesen más életforma, nagyon feszített a tempó, nagyon nagy a stressz faktor, szigorú a képzés. A Buffalo Egyetem rezidens képzési programja pedig nagyon erős, nagyon magas színvonalú, népszerű és nagyon nehéz bekerülni. Ehhez képest, vagy ennek megfelelően az itteni rezidens csapat hihetetlenül kedves, segítőkész és nagy tudású. Mindent elmagyaráztak, mindenben segítettek.

Ezen az osztályon a nap nagyon korán kezdődik, az első vizit 6 órakor van. Ez első-, másod- és harmadéves rezidenseknek, és persze nekünk orvostanhallgatóknak 4:30 körül kell megérkeznie az osztályra, mert mint minden osztályon, itt is össze kell gyűjteni a betegek éjszakai eredményeit, a fontosabb változásokat, adatokat. Rendkívül nagy forgalmú az osztály, illetve a részleg, mert nem is egy osztály van, hanem körülbelül öt.

A betegek, kezelt betegségek skálája is nagyon széles. A műtétek 7:00-kor vagy 7:30-kor kezdődnek. Itt is érdemes bemutatkozni a betegnek, a műtős személyzetnek. Az operációk NAGYON hosszúak. Nyolc, tízórás beavatkozásokról van szó. Bár vannak rövidebbek is. A gerinc, illetve az egyszerűbb endovaszkuláris operációk között egyórás is előfordul. Itt is van lehetőség leülni, illetve kimenni. S még egy praktikus jó tanács érdeklődő, de a konstans állástól szenvedő hallgatóknak: kompressziós zokni! Csodákra képes és nagyon megkönnyíti/megtámogatja az ember lábát! De arra is fel kell készülni, hogy hiába a zokni, a lelkesedés és az eltökéltség, könnyen megesik, hogy az ember nem lát semmit, nem is asszisztálhat. Nagyon komoly műtéteknél bent van a fő operatőr, minimum két rezidens, az operálandó terület általában kicsi; értelemszerűen egy ember fejéhez nem férnek nagyon sokan. A koponya megnyitása után viszont minden „ki van vetítve” képernyőre, ráadásul, ha eltökélt vagy és „kiállod” a próbá(ka)t, akkor akár tevékenyen is részt vehetsz az operáció során. Minden a hallgató hozzáállásától függ!
Kedvcsinálónak: a legérdekesebb műtét, amin részt vettem egy akusztikus nerinóma eltávolítása volt. Röpke 10 óra, de megérte, ilyenben sem vehet részt az ember minden nap. Láttam mély agyi stimulációt és egy nagyon különleges, occipitálisan elhelyezkedő daganat eltávolítását, amit hátulról-oldalról oldottak meg. Végül, de nem utolsó sorban orron keresztül eltávolított hypophysis tumor operációt említeném még meg, de tényleg csak a teljesség igénye nélkül.

Idegsebészeten ritkább a viziteken a betegprezentáció az orvostanhallgatók részéről, de prezentálhat az ember, ha akar, megdicsérik érte. Lehet beteget választani, akit „után lehet követni”. Itt is van lehetőség ambulálni. Ennek minősége, élvezhetősége és hasznossági faktora az ambuláló idegsebésztől függ. Viszont itt az ambulancia, vagy, ahogy itt hívják a „clinic” a Dentben van, érdemes részt venni ezen is legalább egyszer!
Csütörtökön előadások sora, rezidensek, szak- és főorvosok részéről. Nagyon érdekesek, nagyon sokat lehet tanulni, ráadásul interaktívak is!
A délutáni/esti vizitek ideje változó, attól függ, hogy hány műtét van, milyen hosszúak az operációk és, hogy ennek függvényében mennyire „érnek rá” a (vezető)rezidensek. Lehet, hogy az ember ötkor, de esélyesebb, hogy hétkor, nyolckor végez.

Mindenkinek, aki csak egy kicsit is érdeklődik, szívből ajánlom az idegsebészetet!


Szabadprogramok tekintetében kicsit haloványabb volt ez az utolsó hónap, ez főleg a kórházban töltött idő, illetve a hétvégén rám törő, teljesen érthető fáradtságnak köszönhető. De nem bánom, mert a kórházban tapasztaltak és az ott eltöltött idő jobban megérte.
M. Kati szervezésében moziztunk; voltunk a „denti” Filmklubban és rengeteg enni-, innivalót kaptunk. Köszönjük szépen!
Illetve elmentünk Letchworth Parkba, ami nagyon szép, aki idejön, mindenképpen látogassa meg! Állítólag ősszel a legszebb, amikor éppen színesedni kezdenek a levelek, de nekem most, tavasszal is nagy élmény volt.





Ennyi volt a móka mára, illetve az elmúlt három hónapra! Köszönöm a lehetőséget, óriási élmény volt és nagyon hasznos. Remélem, minden érdeklődő olvasó kedvét lelte a leírtakban! Buffalo történetét a következő turnus tagjai folytatják és jegyzik majd!


Mindenkinek minden szépet és jót!

2016. május 31.

Barnaföldi Luca