2017. március 22., szerda

Adventure time

Az utolsó hónapomat Buffaloban Medical Oncology-n töltöttem, ezen belül két-két hétig a lymphoma és a gasztroenterológiai csapat tagja voltam. A lymphoma részlegen kezdtem, itt az első nap után önállóan vizsgáltam meg a betegeket, majd egy gyors referálás után az attendinggel közösen tértünk vissza a betegekhez megbeszélni a vizsgálatok eredményeit, a terápiás tervet. A járóbeteg ellátáson kívül hetente egy-két alkalommal vettem részt az osztályos viziteken. Sokat tanultam Dr. H.-től a kemoterápiás szerekről és mellékhatásaikról, mindig jutott ideje két beteg között egy kicsit magyarázni. A következő két hétben a gasztroenterológián kevesebb feladatot kaptam, végig egy fellowt követtem. Itt előfordult, hogy nem voltak betegek előjegyezve egy-egy napra, ilyenkor a szomszédos klinikákon töltöttem a napomat.  Az utolsó négy hét alatt feltűnt, hogy milyen sok beteg részesül kísérleti terápiákban, valamint az, hogy mekkora szerepet kapnak a klinikai gyógyszerészek a kezelés megtervezésében és a betegek tájékoztatásában.

A kórházi elfoglaltságokon kívül rengeteg program akadt még az utolsó hetekre. Február közepén „meglátogatott” nővérem, buffaloi öregdiák. A találkozási pontunk Los Angelesben volt, ahova én egy nappal korábban érkeztem meg, így még egyedül felfedeztem a belvárost és Hollywood utcáit. A túra elején elmentünk a Universal Studios-ba, Santa Monica Beachre és megnéztük a Griffith Observatoryt, majd egy kölcsönzött autóval sok-sok óra vezetés után eljutottunk a Grand Canyonhoz. Az időjárás már Los Angelesben sem volt túl kegyes hozzánk az elmúlt évek legnagyobb viharával, de a Grand Canyon hózáporral és sűrű köddel várt minket. Szerencsére egy kis várakozás után kitisztult az idő, így nyugodt szívvel tudtunk elindulni Las Vegas felé. Utolsó napunkon még megnéztük a Hoover Dam-et és a kizöldült Mojave sivatagot, majd éjszaka indultunk vissza Buffaloba.






Utolsó hétvégémen Washingtonba utaztunk nővéremmel, ahol 2 napig a National Mallt és környékét jártuk be, de így is csak a múzeumok töredékét láttuk. Kellemes meglepetés volt a városban, hogy gyakorlatilag sehol nem kellett belépőt fizetni. Még a Buffaloba való visszaindulás előtt kibuszoztam a Dulles repülőtér mellett található Udvar-Hazy Centerbe. Ez a Smithonian National Air and Space Museum része, nekem ez volt a legnagyobb élmény a fővárosban.




Végül szeretném megköszönni a HMAA-nak és mindenkinek, aki lehetővé tette ezt a három hónapot.  Nagyon jól éreztem magam, életre szóló élményekben volt részem.
Let’s go Buffalo!

2017. 03. 18.
Oroszlány László


Hiába vártam a telet...

Sajnos úgy kellett eljönnöm Buffaloból, hogy a nagy tél és a rengeteg hóvihar elkerült minket. Magyarországon hasonló volt az idő mint nálunk. Pedig nagyon bíztam egy kalandos télben.

Utolsó rotációmat, a neurológiát újra Epivel együtt csináltuk. Először két hetet töltöttünk a stroke osztályon, aztán pedig általános neurológiával folytattuk, a végén pedig letettük a szokásos neurológia vizsgát.

A stroke gyakorlaton nagyon jó csapat jött össze, öten voltunk orvostanhallgatók. Nagy szerencsénk volt, mert az egyik hallgató közel lakott hozzánk, ezért abban a két hétben mindig volt fuvarunk reggel és este is. Fél 8kor kezdődött a nap, és általában 5kor végeztünk. Ebéd után, kora délután mindig volt egy kis csendes pihenő, amikor szuper oktatást kaptunk. A rezidensek nagyon kedvesek voltak, minden kérdésünkre válaszoltak, és ha látták, hogy éppen unatkozunk, rögtön oktatásba kezdtek. Az attending-ek szerdán váltják egymást, és egy héten ketten vannak beosztva. Mindenki leviziteli a saját betegeit, ami 5-15 beteget jelent egy nap, és mellette fogadják az akut stroke riasztásokat. Ha jön a riasztás, hirtelen mindenki felpörög, gyors vizsgálat a CT-ben, tPA döntés, terápia, aztán vissza a vizit folytatásához. Az attending-ek is rengeteget magyaráztak, minden esetben találtak olyan dolgot, amit kiemeltek és fontosnak gondoltak számunkra. A fotón a stroke team látható.





A két gyakorlat között szombat este csatlakoztunk a University of Buffalo szociális programjához, ami egy koncert volt. Mindenkinek ajánlom figyelmébe a hírlevelet, amire megékezésetek után rákerültök. Mi is ott olvastunk a koncertről és az akciós diák jegyekről. Szinte minden hétvégén szervez valamit az egyetem, érdemes rá elmenni, ha éppen nincsen más program. Mi nagyon jól éreztük magunkat, bár ismerkedni nem nagyon tudtunk más hallgatókkal.




A következő két hetet általános neurológián töltöttük, szintén három másik hallgatóval. Mindenki azt mondta, hogy mennyire kemény lesz a gyakorlat és rengeteg a beteg. Ennek ellenére mi az év legnyugodtabb két hetét fogtunk ki. Többször is előfordult, hogy 4 előtt már hazaengedtek minket. Ebédre pedig minden nap befejeztük a vizitet. A rezidensek és attending-ek itt is nagyon-nagyon kedvesek voltak, de a stroke-on sokkal több oktatást kaptunk mint az általános részlegen.

Utolsó nap megírtuk É. néninél a szokásos neurológia vizsgát. Érdekes volt látni, hogy mennyire más rendszer alapján van az ottani hallgatók vizsgája, teljesen más a nézőpont, sokkal jobban tünetorientáltak, még mi inkább diagnózis központúan tanuljuk a dolgokat.

A lakás nagyon családias volt 8 fővel, ahogy a következő turnus megérkezett. Lassan berendezkedtek, megkapták a túléléshez szükséges információkat.

Hihetetlen élményekben gazdag három hónap van mögöttem, mérhetetlen hálával tartozom a HMAA-nak amiért létrehozták és megtartják ezt az ösztöndíjat. Nagyon köszönöm!


Minden jót,

Zsófi

2017. március 13.
Drobni Zsófia

Gasztrointesztinális sebészeti tapasztalatok

Hihetetlen gyorsan elrepült ez a három hónap, az utolsó rotációt a GI sebészeten töltöttem.
 Az első napokban még kicsit bátortalanul kerestem a helyem, ez volt az első gyakorlatom a Roswell-ben, bár voltunk OR trainingen és a számítógépes rendszert (EMR) is megtanultuk használni, mégis nehezen találtam a helyem eleinte.

Főleg az attendingekhez csatlakoztam, s az ő szakterületük határozta meg, hogy milyen betegeket láthatok aznap. A fellow-k pedig bevontak a műtétek során, az ő hozzáállásuk határozta meg, hogy mit tudok majd csinálni a műtétek alatt.
Dr. K. főleg a felső GI traktussal foglalkozik, vele több minimál invazív esophagectomián, parciális gastrectomián, vékonybélrezekción voltam, illetve totál thyreoidectomián, Whipple műtéten. Dr. K. elvárja, hogy aktív légy, a műtéteire érdemes bemosakodni, mert szinte kivétel nélkül enged asszisztálni, mindig van 1-1 kérdése is, főleg anatómia, és szívesen magyaráz, talán ő szeret a legjobban oktatni.

Dr. N. inkább a GI traktus alsó részével foglalkozik, laparoszkópos és robot-asszisztált műtéteket végez, zömmel hemicolectomiák, proctocolectomiák tartoztak hozzá, amiken kevésbé lehet asszisztálni, viszont érdekesek. Az ambulancián colonoscopiát és anoscopiát láthattam vele. A Da Vinci-s műtéteket csak ő végzi a gasztrosebészeten.

Dr. R. fókuszában a máj áll, hétről-hétre parciális hepatectomiák és intraoperativ májultrahangok vannak nála. Elsőre talán unalmasnak hangzik, de elég változatos valójában.  Dr. R.-től kommunikáció terén lehet sokat tanulni. Az ambulancián nagyon részletes és realisztikus tájékoztatást ad a betegeknek, a műtőben szintén pontos és precíz. Úgy tűnik, hogy kevésbé foglalkozik a diákokkal, de szerintem ha megfigyeled miket mond és hogyan, már az is tanulságos.

Dr. H. komplex műtéteket végzett, Whipple műtét, pancreasfej rezekció a véna porta varratával, esophagectomia colon conduittal, esophangectomia utáni anasztomózis szűkület, hiatus hernia rekonstrukció... Az esetei nagyon érdekesek voltak, a bonyolultabb mozdulatokra is megvolt a maga trükkje, a mozdulatai pedig könnyedek, már-már légiesek. Azt mondják nagyon jó sebész, az érdemein talán csak az csökkent, hogy előszeretettel kezd kiabálni és káromkodni lényegében bárkivel.
Dr. K. ezzel ellentétben csendes, szívesen magyaráz és elég vegyes műtétek vannak nála. Azt hiszem ő kevesebbet van a Roswellben, legalábbis vele csak 1-2 alkalommal találkoztam.

A szakmai tudáson kívül, ki kell emelnem, hogy mennyire profi az egész ellátás. A műtét közben új eszközt kérni egyáltalán nem jelent problémát, ahogy az intraoperativ szövettan, ultrahang, Doppler, gastroscopia, rekurrens ideg stimuláció is minden fennakadás nélkül megtörtént. Izgalmas volt látni, hogy milyen természetességgel tudtak elővarázsolni ultrahangos szikét, argon-plazma koagulátort, vaszkuláris és gasztrointesztinális varrógépet - minden elképzelhető méretben és formában. De van, ami nem pénz kérdése: a 8-10 órás műtétek alatt is jut idő arra hogy telefonon többször is tájékoztassák a kinn várakozó csaladot. Az ambulancián van idő arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon a beteg, előre elkészített tájékoztató füzettel, amibe a specifikus adatokat beleírja az orvos, s igy nyújtja át a betegnek az immár személyes füzetet. Minden kérdés megválaszolásra kerül és minden egyéni tényező figyelembe van véve.


Minden szempontból tanulságos és elgondolkodtató volt az itt töltött három hónap. Köszönöm a lehetőséget a HMAA-nak és a rengeteg támogatást a buffaloi magyaroknak!

2017. március 16.
Kókai Judit

2017. február 21., kedd

Buffalói reggelek - videó!

Kedves olvasók,


íme egy rövid videó a buffalói reggelekről, Drobni Zsófiától. Fogadjátok szeretettel!



HMAA Hungary Chapter

 2017. február 21.

2017. február 8., szerda

Magyarnak maradni Amerikában

Sokszor eltűnődöm azon, milyen lehet magyarnak lenni külföldön? Milyen érzés magyarnak maradni Amerikában? Beolvadni a mindennapokban, alkalmazkodni a munkában, nem az anyanyelvet beszélni, ugyanakkor magyarnak maradni szívben-lélekben… hát nem ellentmondás ez?
Nos, az elmúlt négy hétben meggyőződtem a felől, hogy nincs ebben semmi ellentmondás!

A következő rotációmat a DENT toronyban, Dr. M. I. szárnyai alatt töltöttem. A DENT-ben csak elvétve vannak buffaloi cserediákok, ugyanis a tömegközlekedés katasztrofális. Szerencsémre a DENT neurológiai képalkotó csoportban kutat jelenleg P. Nándi, aki mert nagyot álmodni és szerencsét próbálni Amerikában. Nándinak hála volt „retúr jegyem” a lakás és a DENT között, s kicsit jobban megértettem, milyen rendszerszintű különbségek vannak az egészségügyben és a mindennapokban.



A szülészet-nőgyógyászat gyakorlat során Dr. M. I. praxisában volt lehetőségem megfigyelni a munkáját. A páciensek többsége éves szűrővizsgálatra vagy terhesgondozásra érkezett, a vizsgálat mindig jó kedélyűen, viccekkel tarkítva zajlott. Az első 1-2 nap megfigyeléssel telt, de hamar nagyobb szerepet kaptam és naponta többször végezhettem Pap-kenethez mintavételt és bimanuális vizsgálatot is. Az IUD behelyezés és eltávolítás, kolposzkópia, cervix biopszia, endometrium curettage, krioterápia tartozott a kisebb beavatkozások közé. A sebészeti beavatkozások között endometrium ablációhoz, masszív vaginális vérzésforrás lekötéséhez és körülmetéléshez volt szerencsém. A terhesgondozás is aktívan telt, vizsgálati eredmények átnézése, fundusmagasság és magzati szívhangok mérése, GBS mintavétel, dokumentáció volt a szerepem. Számos terhességet kísértem így heteken keresztül, végül császármetszést és természetes szülést is láthattam. Az esetek változatossága mellett még volt időnk egy-egy fontos kórképet megbeszélni, így rengeteget tanultam az itt töltött hónap során. István nem csak remek orvos és tanár, gondoskodott arról is, hogy jó hangulatban teljen az idő. Az irodájában számos fotó van Budapestről, s mindig büszkén hallgattam a magyar orvosképzésről szóló történeteket vagy a családi „legendákat” a magyar felmenőkről.

 Rendszerint együtt ebédeltünk, így a nemzetközi (amerikai, görög, mongol, koreai és mediterrán) konyha világa mellett került az asztalunkra magyar húsleves, lencseleves, rakott zöldbab és a szendvicshez pirosarany is! Az esetek változatossága, az orvos-beteg kommunikáció megfigyelése, a DENT dolgozóinak kedvessége, István közvetlensége és humora miatt mindenkinek ajánlom ezt a gyakorlatot!

Szabadidőnkben az itteni magyarok vendégszeretetét élveztük, belecsöppentünk egy szuper, összetartó közösségbe. Főleg M. I. meglepetés születésnapi buliján vettem észre, hogy milyen sok ismerőssel találkoztunk. S. I. jóvoltából a Buffalo Ski Clubban síeltünk egyik vasárnap, köszönjük a lehetőséget! F. Péter bácsi vendégül látott minket Torontóban egy teljes hosszú hétvégére, korát meghazudtolóan figyelmes és odaadó ellátásban volt részünk. Syracuse-ban meglátogattam Jasont, akivel a budapesti találkozásunk óta barátok maradtunk, s bár itt nem sok látnivaló van, mégis jól éreztük magunkat.  Adorján révén pedig találkoztam egy magyar párral, Istvánnal és Veronikával is, s több magyar fiatallal is megismerkedtünk.




Látva az itteni magyarok kedvességét, vendégszeretetét, most kezdem csak igazán érteni, hogy mégis lehet magyarnak maradni Amerikában - akár generációkon át, szívvel-lélekkel támogatva az ideérkezőket...


Kókai Judit


2017. 02. 04.

Sehol sincsen a tél!

Az első gyakorlatomat GI sebészeten töltöttem decemberben. Epivel együtt csináltuk a gyakorlatot. Első nap kaptunk egy beosztást, A és B hetet, amiről aztán elég hamar kiderült, hogy a legtöbb esetben amikor x orvoshoz voltunk beosztva a műtőbe, a kiírásban aznap x orvosnak nem is volt műtéte. Tehát a beosztást csak annyira használtuk, hogy heti egy napot voltunk ambulancián a többit pedig a műtőben töltöttük.

A hét elején mindig kaptunk egy emailt a GI titkárnőtől, aki elküldte a következő hétre, hogy ki mikor hol és mit operál. Ez alapján mentünk be a műtétekre, bár néhányszor értek meglepetések (korábbi/későbbi kezdés) , és ahogy korábban mások is írták már a GI sebészetről, elég sok volt a két műtét közötti idő, amit legtöbbször telefonozással töltöttünk. Nagyjából minden nap egy műtő ment.
Mivel ketten voltunk ezért felváltva mosakodtunk be a műtétekre. Dr. N. legtöbb műtéte laparoszkópos volt és robotos, ezeket általában egy kényelmes székből néztük. A robot műtéteknél pedig 3D szemüveget is kaptunk, a mozi élményt pedig a hideg tette teljessé.
Ambulancián is Dr. N mellett voltunk általában.
Dr. K. mindig megengedte, hogy valaki bemosakodjon és általában kérdezgetett is minket. Nagyon sok pajzsmirigy műtétet láttunk. Túl sokszor azonban nem tudtunk vele lenni, mert a Karácsony/Szilveszter miatt több mint 1 hétig nem voltak műtétek.

Következő gyakorlatom a nőgyógyászat volt, amit Elivel csináltam. Eli angolul tanul Magyarországon, és a HMAA évente 4 ilyen hallgatónak is elérhetővé teszi a Buffaloi ösztöndíjat. Elivel csak a reggeli viziteken találkozunk az ambulancián és műtőben felváltva voltunk. A nőgyógyászaton is naponta egy műtő ment. Reggel 6:30ra kellett járnunk, bár a rezidensek örültek volna, ha 6 előtt odaérünk. Először a rezidens nézte meg a betegeket, aztán a fellow, utána pedig az attending. A fellow vizit után az aznapi műtős társaság elment, és az attending viziten az ambulanciás csapat maradt csak. Esténként változóan volt vizit, 15-20 percre besűrítették.

A GI sebészettel ellentétben, itt sokkal rövidebb volt minden műtét, viszont a várakozásaimmal ellentétben egyáltalán nem volt „lazább” a gyakorlat. Mivel mindig meg kellett várni még a beteg felébred, és bekísérni az ébredőbe, mire kiértünk hogy köszönjünk a következő betegnek, egyszer kétszer előfordult, hogy a következő beteg már a műtőben volt. Egy nap mindig egy attending volt a műtőben, de előfordult hogy párhuzamosan ment kettő műtő ugyanazzal az attendinggel.
Nőgyógyászaton is volt bőven laparoszkóp és robot. Ami itt ritkaságnak számít, az a nyitott műtét volt, de szerencsére elég sokszor voltam Dr. L mellett, aki elmúlt 75 éves de még félállásban mindig dolgozik. Ő szinte csak nyitott műtéteket csinál, és a félállást észre se vettem volna ha nem mondják a rezidensek.
Utolsó reggelen a nőgyógyászat csapatnak vettünk egy doboz fánkot búcsúzásként, aminek nagyon örültek. Itt már szilveszter óta minden Valentin napi lázban ég.





Az utolsó héten Elivel megtaláltuk a Ross szimulátort, amit bárki bármikor használhat, csak előre be kell jelentkezni. Szuper élmény volt!





Az elmúlt hónapban sokat utaztunk, voltunk együtt Torontoban Péter bácsinál, valamint én elmentem Bostonba is. A hétvégén pedig születésnapi partyba voltunk hivatalosak, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Köszönjük a meghívásokat!

Drobni Zsófia

2017. február 4.

Onkológia

Biztosan sokan írtak már a csengőről/harangról, de az érzés, amikor valaki megcsengeti és a lobbyban lévő összes ember tapsol és együtt örül egy ismeretlennek: felemelő! Meggyógyult valaki, és mi is ezért vagyunk itt, hogy tanuljunk, később mi is ilyen szinten tudjunk segíteni valakin. Főleg az onkológián értékeltem ezt igazán, ahol betegek nem jelentek meg a szakrendelésen, mert elhunytak és egy tollvonással kihúztak a listáról. A második gyakorlatomnak az első két hetét gastrointestinalis osztályon, a hátralévő két hétben pedig a lymphoma osztályon töltöttem. Belátást nyertem a kemoterápias kezelésekbe, annak mellékhatásaiba, illetve rengeteg studyba, clinical trialba. Meghatározóbb volt az utolsó két hete az onkológia rotációmnak, lymphoma és myeloma szakrendelésen voltam. Nagyobb szabadságot kaptam betegvizsgálat, referálás és dokumentálás szempontjából. Amikor pedig a repterén jártunk ismerős arcokat láttam, ugyanis hatalmas Roswell Parkos reklámok vannak kiplakátolva az itteni orvosokkal.

Valamiért nem tudok megbarátkozni a biztosításos rendszerrel, nekem idegen, hogy egy betegnek (akinek van biztosítása) x% önrészt kell fizetnie. Például az egyik betegnek minden egyes kemoterápia 800 USD-ba került, és gyűjtést szervezett neki a család. De legalább látni, itt se tökéletes a rendszer.

Valamiért itt elég nehezen tudják kiejteni a nevemet, ezért a legtöbbször úgy mutatkozom be mint Dóra (ez a középső nevem). De még ez se olyan egyszerű, voltam már Nora, Laura és a rávezetés hogy Dóra vagyok általában úgy zajlik, hogy mondom “like Dora the explorer” (ez egy gyermek rajzfilm).
Az időjárás tekintetében nagy szerencsénk van, azóta egészen enyhe idő volt és túl sok hó sem esett.

Utazás szempontjábol sem volt unalmas ez a hónap, jártunk Torontoban Péter bácsinál, Lacival pedig New Yorkban.
Toronto gyönyörű város azoknak, akik szeretik a pörgős nagyvárosi életet. Velünk tartott Adorján is. Megnéztük a Casa Lomat, Royal Ontario Museumot, az Aquariumot, CN tornyot, Torontoi egyetemet, a City Hallt és ezalatt rengeteg sétáltunk. Komppal átmentünk a Toronto Island Parkba, ahonnan látni a skylinet és a kompról néztük a naplementét. Csodálatos élmény volt nekem, aki még nem járt ennyire messze otthontól. Még ezeknél is többet ér talán, hogy megismerhettük Péter bácsit akinél jobb mesélővel rég találkoztam. Az estéinket vele töltöttük egy finom vacsora mellett és sok süti kíséretében. Megleshettük az áltála írt szakácskönyveket is!




New York egy másik univerzum, nagyon jól éreztük magunkat Lacival. Három napot voltunk ott, és egész nap mentünk megállás nélkül de nem is lett volna időnk pihenni illetve nem is azért mentünk oda. A nevezetességek 99% -át megnéztük, de ennyi idő alatt épp hogy Manhattant tudtuk felfedezni.

Ezen a pénteken pedig M. I. születésnapi buliján voltunk, ahol én személy szerint nagyon jól éreztem magamat.



Merkel Eperke

2017. február 4.

Útra keltünk

Kalandosan indult a második gyakorlatom, mivel egyszerre két osztályra is megkaptam a beosztásomat: mellkassebészetre és medical oncology-ra. Végül az előbbi győzött.  A munka itt reggel 6-kor kezdődött a betegek laborleleteinek és képalkotó vizsgálatainak átnézésével, majd egy gyors vizit után a műtők vagy az ambulancia felé vettük az irányt a fellow-k vezetésével. Egy buffaloi hallgatóval és egy rezidenssel osztoztunk a műtéteken. A műtőben aktívan bevontak a munkába, különösen Dr. H. és Dr. D. Már az első műtős napomon kezelhettem VATS közben a kamerát, később varrtam, varrógépet, bronchoscopot használtam, mediastinoscopiában segítettem. Műtétek közben a technikai lehetőségeken kívül az volt feltűnő, hogy folyamatosan tartották a kapcsolatot a hozzátartozókkal. Három hét várakozás után egy robot-asszisztált műtétet is láthattam, nagy élmény volt élőben látni Dr. da Vincit. :) Az időm nagy részét műtőben töltöttem, csak 2-3 napot voltam az ambulancián. Péntek reggelente nagyvizit volt, itt mindenkinek legalább egy beteget prezentálnia kell, valamint havonta Journal Club-ot szerveznek, ahol egy cikket kell összefoglalni. Nagyon jól éreztem magam a mellkassebészeten annak ellenére, hogy kimerítő volt minden nap 10-12 órát a kórházban tölteni. Rengeteget tanultam itt, így a bátraknak tudom ajánlani ezt a rotationt, a korai ébresztőhöz pedig hozzá lehet szokni (valamennyire).




Rögtön az első hétvégén kiszabadultunk Buffalo vonzáskörzetéből és elindultunk Péter bácsihoz Torontóba, aki a legendákhoz hű vacsorával várt minket. A városnézéshez csatlakozott hozzánk Adorján is. Három nap alatt majdnem sikerült végignéznünk a leghíresebb látnivalókat: Casa Loma, CN Tower, Royal Ontario Museum, Ripley’s Aquarium. Az Ontario Science Centerbe is eljutottunk, de sajnos nem jutott időnk rendesen körbejárni.

Következő hétvégén hokimeccsre mentünk, a Buffalo Sabres a Detroit Red Wings-el játszott. Izgalmas mérkőzés volt felejthetetlen hangulattal és az utolsó pillanatban a Sabres megszerezte a győzelmet.



Január végén Epivel három és fél napra New York-ba utaztunk. A Central Park mellett sikerült szállást találnunk, innen vágtunk neki reggelente a Nagy Almának. Előre megtervezett sorrendben, katonás tempóban jártuk végig Manhattant, minél többet szerettünk volna magunkba szívni a nyüzsgésből. Sétáltunk a Central Parkban, felmentünk a Rockefeller Centerbe és az Empire State buildingbe, elhajóztunk a Szabadság-szoborhoz, körbejártuk a Metropolitant és a Museum of Natural History-t, jártunk tengeralattjárón és anyahajón. Hazaindulás előtt még bementünk a MoMA-ba, nekem ez lett az egyik kedvencem a városban. Éjszaka értünk vissza Buffaloba, így kicsit kialvatlanul vágtam bele az utolsó pár napba a sebészeten.  Legközelebb a medical oncology-ról fogok jelentkezni.




Oroszlány László

2017. 02. 07.

2017. január 12., csütörtök

Gravity rounds

Pontosan egy hónapja ébredtem először Buffaloban. Akkor még az indulás körüli zűrzavar, az elkeveredett DS-2019, a sürgősségi vízuminterjú és a hosszú utazás járt a fejemben. Az érkezésünk után pár nappal, még a gyakorlatok megkezdése előtt meghívást kaptunk a magyar moziba. Itt egy 70-es évek végi filmet néztünk meg és megismerkedtünk a helyi magyar közösség egy részével. A rendszeresen megrendezett mozin kívül a magyar mise a másik találkozási pont, itt Éva néni mutatott be minket.



Első gyakorlatomat a Buffalo General Hospital-ben töltöttem neurológián. A gyakorlat egy előadással kezdődött a neurológiai betegvizsgálat alapjairól, majd az amerikai diákokkal együtt megkaptuk a tankönyveinket és elindultunk az osztály felé. Legalábbis ekkor még ezt hittem, hamarosan kiderült, hogy a neurológia itt teamekben működik és a betegek a sürgősségitől az intenzíven át a rehabilitációs osztályokig bárhol lehetnek, akár éppen dialízisen is.  Második napomon már 7-re kellett beérnem a rezidens szobába, ekkor kezdődik az éjszaka érkezett betegek megbeszélése. A megbeszélés után az általános és a stroke team szétválik, első két hetemen az általános team tagja voltam. A nap következő pontja a betegek szétosztása a rezidensek és az orvostanhallgatók között. Ezt a chief resident végzi el, nekem is jutott minden napra 1-2 beteg.  Az anamnézis felvétel és a betegvizsgálat után át kell nézni a korábbi leleteket és ezek alapján kell referálni az attendingnek. Érdemes megkérdezni a rezidenseket, hogy az aktuális attending milyen sorrendben szereti az információkat, vagy vannak-e egyéb szokásai, például gyűjti-e a betegek vonalkódos matricáit. Miután mindenki elmondta a saját betegeit, megkezdődik a rounding, Dr. W-tól származik a gravity rounds elnevezés, vele mindig a legfelső emeleten kezdtük el végig járni a betegeket és délután 5 körül jutottunk el a legalsó szintre, ahol a sürgősségi osztály működik. Általában itt ér véget a nap, kivéve ha lake effect snow riasztás van érvényben, ilyenkor a medikusokat korábban hazaküldik. Két hét alatt sok érdekes esetet és ritka neurológiai betegséget láthattam.

A Karácsonyt Buffaloban töltöttük, Szenteste S.-ék hívtak meg minket vacsorára, majd 25.-én V.-ékhez mentünk ebédre. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztük magunkat, családiasabb volt a hangulat és a következő hétre elég finomságokkal láttak el minket.




A gyakorlat második felét a stroke részlegen töltöttem, a napirend megegyezik az általános neurológiáéval, ezt a stroke call-ok tudják megszakítani. Ilyenkor a rezidensekkel közösen rohantunk a beteghez a kórterembe, a CT-be vagy éppen az MR vizsgálóba. A stroke teamben több idő jutott az aktív oktatásra, előfordult, hogy egy cikkről kellett beszámolnom, majd ezt az attendinggel beszéltük meg. A képalkotó vizsgálatok értékelésébe is jobban bevontak, valamint többször elhangzott a kérdés, hogy adnék-e a betegnek TPA-t. A gyakorlat végén Judittal meg kellett írnunk a neurológia tesztet, ami szerencsére mindkettőnknek sikerült. Összességében nagyon hasznos volt az itt eltöltött 4 hét, sokat tanultam és egy jó hangulatú csapattal tudtam együtt dolgozni.
A kórházon kívül eljutottunk még a Niagarához az egyik itteni magyar diák jóvoltából, korcsolyáztunk a Rotary Rink-en, voltunk moziban, meglátogattuk a méltán híres Anchor bárt és a Picasso kiállítást is megnéztük. A következő gyakorlat megkezdése előtt még S.-ékak köszönhetően elmentünk síelni. Télen is megéri Buffaloba jönni. 


Oroszlány László
2017. január 12.

Új környezet, emberek, ingerek

Minden más itt, mint amit otthon ismerünk és tudunk. Az első pár napot úgy tudom jellemezni mint egy gyorstalpaló, a többiek (előző turnus illetve az itt kint élő magyarok) próbáltak minél több tudást/tanácsot átadni. Mit lehet, hogyan, mikor és hol. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy hálásak vagyunk. Könnyen elveszettnek érzi magát az ember egy teljesen ismeretlen városban. A mítosz igaz: a tömegközlekedés nem a legideálisabb, de még a legnagyobb hóviharban is jött a busz (amiért szintén nagyon hálásak voltunk). Eltelt pár nap, hét és kezdünk otthonosan mozogni ebben a távoli világban.

Amikor megérkeztünk, velünk együtt megjött a hideg és sajnos ez is igaz volt, a tél kemény. De bátorítok mindenkit aki szereti a havat, a fehér Karácsonyt,  a síelést meg persze a járdán való korcsolyázást kórházba menet  - ne hagyja ki ezt a lehetőséget. 


A kórházban sebészet gyakorlattal kezdtem, együtt voltam Zsófival gastrointestinalis részlegen. Ennek ellenére a legtöbb műtét amit láttam, amiben asszisztáltam pajzsmirigy/mellékpajzsmirigy volt.  Mindenhol érzékeltem, hogy ez nem Magyarország, de a kórház volt számomra az egyik legnagyobb megdöbbenés. Összehasonlíthatatlan az otthoni infrastruktúrával, eszköz készlettel de nem csak az anyagi része más. A gyógyítás betegközpontú, ha egy beteg az ambulanciára érkezik egy-másfél órát foglalkoznak vele, a nővér, a szakorvos és a főorvos. Az orvos-beteg kommunikáció új értelmet nyert számomra.


Ezalatt az egy hónap alatt is eljutottunk sok helyre, második hétvégén Adorján elvitt minket a Niagara vízeséshez, kis kötelező vásárlásra az ottani outletbe. A vízesés gyönyörű, elképzelhetetlen nekem hogy milyen erők mozdulnak meg ott. Buffalo nagy része még felfedezésre vár, a hidegben nehezen vettük rá magunkat, hogy sétálgassunk. De voltunk korcsolyázni, voltunk a Canalside-on és moziban is.

Bár itt Karácsonyoztunk és természetesen hiányzott a család, két nagyon kedves házaspárnak köszönhetően nem voltunk “egyedül”. Tőlük kaptuk itt a legnagyobb ajándékot: az otthon érzését (meg persze sok finom ételt). Az újévet itthon ünnepeltük. Áthívtuk az ötödik medikát is, Elit akivel jött a lakótársa Nadeem, az este nagy részében beszélgettünk, sokat ettünk. Megfőztem életem első lencsefőzelékét, ami hála Zsófi anyuka receptjének egész jó lett.  A lakásból láttuk a tűzijátékot, mivel magasan van a lakás és belátni Buffalo egy részét.




Most pénteken elmentünk megnézni a Picasso - A művész és a modelljei- kiállítást az Albright-Knox Art Galleryben, ezen kívül ami engem megfogott a Rosaly Drexler kiállítás volt. 


Merkel Eperke
2017. január 12.

Gyermekneurológia

Kisebb-nagyobb nehézségek ellenére december közepén megérkeztem én is Buffaloba. A gyakorlat előtti vízum ügyintézés és egyéb papírmunka nem egy leányálom, de idővel megszépül ez is.

Az első hónapot a Women and Children’s Hospital of Buffalo gyermekneurológiai osztályán töltöttem. A gyakorlat megkezdése előtt Éva néni készségesen segített az elintéznivalókban és a kórház megtalálásában. Izgatottan indultam útnak hétfőn reggel, a kórház folyosóján tekeregve kerestem a Neurology feliratot, de sajnos az egy teljesen üres épületszárnyba vezetett. Kiderült, hogy ott csak délután lesz ambuláns rendelés, s nekem azt a konferenciatermet kellett volna megtalálnom, ahol a reggeli megbeszélés és az előadások folynak, emellett a konzultációk kiindulópontja és a rezidensek főhadiszállása. Legtöbbször 8:30-ra kellett bemennünk és 9 körül kezdtük a konzultációkat a különböző osztályokon fekvő gyerekeknél. Alapvetően mindig egy kis csapatként mozogtunk együtt a rezidensekkel, átlagosan 4-5 beteget láttunk így a nap folyamán – ami valószínűleg csak az ünnepek idején ilyen csekély... Ezentúl nem fog gondot okozni a különböző görcsrohamok és epilepsziák elkülönítése és az újszülöttek neurológiai vizsgálata sem. Emellett több érdekes esettel is találkoztam, s egy-egy ilyen érdekességről előadást is kellett tartanom a csütörtöki osztályos konferencián. Így alakult, hogy teljesen beleástam magam a hemimegalencephalia szakirodalmába és a vagus ideg stimuláció csecsemőkori alkalmazásába.



Az intenzív osztály kórtermei: egymás mellett húsz ilyen teljesen elkülöníthető blokk sorakozik.


A nővérek itteni "lázlapja", avagy az elektronikus dokumentációt szolgáló kis, mobilis asztalon lévő számítógép, amit itt "cow"-nak neveznek.  Átadáskor például 4-5 ilyen számítógépet összetolnak, és úgy beszélik meg a történteket. Szerintem olyan, mintha droidok lennének.


Napról napra csodáltam a kórház felszereltségét, a betegek kényelmét, az ellátó személyzet „hadseregét”, a tájékoztatás részletességét és az orvos-beteg kommunikációt. Minden egyes beteg külön kórteremben van – saját mosdóval és a hozzátartozóknak kihúzható fotelekkel -, egyedül a NICU súlyos állapotú újszülöttjei vannak 4 ágyas kórteremben – mellettük minden babára 1 nővér jut. Az egészségügyi személyzet hierarchiáját már többen említették a blogon korábban, viszont az csak itt élőben tudatosul, hogy tényleg rengeteg nővér, rezidens, szakorvosjelölt és szakorvos fordul meg egy-egy beteg körül, és Mindenki Mindent elektronikusan dokumentál. A gyógyszer elrendelését, a gyógyszer beadását, a gyógyszerszint mérését, a vérvételt, a minta elküldését a laborba… A betegvizsgálat a rezidens által, majd ugyanez a szakorvos által… A szülők tájékoztatása során mindig van ideje és helye annak, hogy a szülők beszélhessenek aggályaikról, feltehessék kérdéseiket, elmondhassák az ő preferenciájukat a kezelést illetően. A kommunikáció itt olyan, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Amolyan rendszerszintű az odafigyelés és az empátia. 


Niagara vízesés télen


Séta a Canalside-on (azt hiszem, sosem fáztunk még ennyire, a parton ugyanis iszonyatosan erős a szél). 


A gyakorlatok mellett azért igyekszünk kimozdulni, ha az időjárás engedi. Voltunk korizni a Rotary rink-en, sétáltunk a Canalside-on, megnéztünk egy Picasso és múzsái nevű kiállítást és a Theodore Roosevelt múzeumot, az új évet egy vasárnapi brunch indította be és az eredeti buffaloi csirkeszárnyat is kipróbáltuk. Jelentjük, hogy a Niagara vízesés nem fagyott be, de a környékén mindenütt jégcsapok lógnak és a torontói CN tower is áll még.

Kókai Judit
2017. január 7.


Tél. Tél... Tél!

Amikor megkaptam a végső Buffalo-i turnusbeosztást, az első dolgaim között szerepelt, hogy elmondjam egy régi kollégista társamnak, Edének, hogy én is télen jövök, úgy ahogy ő 4 évvel ezelőtt volt. Ede hatalmasat nevetett és annyit mondott, „Nem baj Zsófi! Jó lesz.” Ekkor egy kicsit elkezdtem aggódni, pedig addig azt gondoltam, hogy végre láthatok rendes telet és nagy havat!

A papírmunkát már jó előre elkezdtem intézni, mert közvetlenül Buffalo előtt még Erasmuson voltam. A vártnál sokkal könnyebben ment minden, a vízumom már szeptember végén a decemberi indulást várta.

Idefelé 5 napot New Yorkban töltöttem, amit mindenkinek ajánlok! Az a legegyszerűbb és legnyugodtabb is egyben, ha idefelé és hazafelé is úgy veszitek a repülőjegyet, hogy pár napot töltötök abban a városban, ahol így is, úgy is át kell szállni. Hazafelé három napot Washingtonban fogok tölteni.

Az érkezésemkor Eperke és Laci már itt voltak, Judit később csatlakozott. Első napunkat (turnus kezdés előtti hét csütörtök) Éva néninél és az egyetemen töltöttük. Biztosítás, regisztráció, kitűző készítés, egészségügyi vizsgálatok... Nagyon nagy szerencsénk volt az előző turnussal, mivel volt autójuk, és a második buffaloi napunkon elvittek minket bevásárolni. A lakást feltöltöttünk nyersanyaggal, amiről azt hittük, ki fog tartani egy egész hónapig.



Sajnos karácsonyra kifogyott a raktár, ezért duplán örültünk amikor a S. és a V. család is áthívott minket karácsonyozni. Nagyon kedves volt Tőlük a meghívás, emlékekben gazdag estét töltöttünk velük. S. családtól pedig névre szóló ajándékot is kaptunk, ami hihetetlenül figyelmes volt. Karácsony után pedig meglátogatott minket Judit barátja, akivel újra el tudtunk menni feltölteni a készleteket.



Mindenképpen érdemes barátkozni olyan buffaloi magyarokkal, akiknek van autója, mert a lakáshoz közeli boltok jóval drágábbak mint a kintebb lévő óriás üzletek, a választékról nem is beszélve. Autóval rendelkező buffaloi magyar ismerőseink száma már három! A fuvarozásért cserébe főtt étel jár és társaság. A fiúk nagyon jó vacsoravendégeknek és Activity társaságnak bizonyultak! A fuvarozások aránytalanul oszlanak el, mivel Ádám és Adorján az ünnepekre hazautaztak. Így Nándi tesz eleget az ünnepek alatti igényeinknek, már kétszer is elvitt minket moziba. Köszönjük! Adorján a második hétvégénken a Niagarát mutatta meg nekünk. Ádámot pedig már nagyon várjuk vissza. Amikor először találkoztunk, azt mondta ha bármi kell, például villanykörte az állólámpába, csak szóljunk. Jót nevettünk. De most tényleg szükségünk van villanykörtére az állólámpába, és a közeli Walgreensben ilyen típusú sajnos sincs.

Az ünnepek közelsége nem csak a magyar barátaink hiányában érződik, hanem a kórházi elfoglaltságunkban is. Epivel hasi sebészetet csináltunk, és az elmúlt egy hétben az esetek száma a harmadára csökkent, a legtöbb orvos egy napos helyen pihente az év fáradalmait.

Egy héten négy napot töltünk a műtőben és egyet az ambulancián. A legnagyobb meglepetést nekem az ambulancia okozta. Hihetetlen minőségű ellátást kapnak a betegek minden egyes kórházi látogatásuk során. Az ambulancián legalább 3 egészségügyi dolgozó foglalkozik velük, a betegek felvilágosítása és az orvosi kommunikáció kétségkívül példaértékű.

Egyenlőre még nem fejeződött be a sebészet gyakorlatom, ezért a gyakorlatról és kórházról a következő bejegyzésben írok részletesebben!

Ui.: Egyenlőre még elkerült minket a méteres hó, de én már nagyon várom!

Drobni Zsófia
2017. január 12.

2017. január 10., kedd

Sebészeti tér-idő kontinuum


Kedves Olvasó,

 szeretnélek most megkérni arra, hogy a kedvemért engedd el a megszokott közegedet, még pedig a teret és az időt. Felelőtlen dolog ilyet kérni, hiszen minden emberi lény ebbe a kettőbe kapaszkodva tájékozódik ezen a bolygón, de most a játék kedvéért tedd meg ezt nekem. Azért kezdem mondandómat ilyen furcsa kéréssel, mert történetem szereplői akarva-akaratlanul átlépték ezeket a korlátozó tényezőket. 

Kedves Olvasó, ismerd meg Zsuzsikát. Lelkes, barna szemek, göndör, barna haj, kissé nyúlánk termet. Bár ezen attribútumait most pont nem látjuk, mert épp maszkban, az altató orvos felőli líra mögül kukucskál egy szívbe, egy nyitott, még dobogó szívbe. A barna szemekben tisztán csillámlik vissza a műtő ledlámpáinak fényével megvilágított nedves felületű, élő szerv. Zsuzsika soha nem látott még ennél szebbet és érdekesebbet. Tudniillik főhősünk 20 éves, nyár van, és éppen befejezte az első évet az orvosi egyetemen. Most ápolástani gyakorlatát tölti a Honvédkórház Szívsebészeti osztályán, és olyan szerencséje volt, hogy már első nap levitték a műtőbe nézelődni. Zsuzsika ennek nagyon örült, már akkor tudta, hogy ha valamiben, akkor a nézelődésben nagyon jó. Arra azonban nem számított, hogy a gyönyörűséges kék szemű szívsebész rezidens fiatalember szemeinél sokkal szebbet fog látni. Arra készültek a sebészek, hogy megállítsák a szívet. „Meg fogják állítani, ezek meg fogják állítani.”- gondolta, és a saját szíve egyre gyorsabban kezdett verni a gondolattól. És bizony megállították, és csövekre kötötték, és a betegnek nem dobog a szíve, hanem egy gép cseréli az oxigént a vérében. „Ez csoda.”-gondolta.


Itt hagyjuk most Zsuzsikát az álló szív felett egy pillanatra. Szeretném bemutatni Idát. Ida éppen nem érzi a jobb kezét és a bal csuklója már 10 perce remeg, de még tart. Próbál mindeközben nem rákönyökölni az altatott beteg arcára, de nehezen megy. Ida 23 éves, talpraesett negyedéves orvostanhallgató, aki sebészet gyakorlatát éppen Neuss-ban, Németországban tölti. Épp a műtőben küzd, egy pajzsmirigy műtéten asszisztál a beteg feje felől. Mai napon ez a harmadik pajzsmirigy műtét, a fém eszközök már benyomatot hagytak a kezén, és a műtős köpeny alatt, a két hosszanti hátizom között már csorog le az izzadtság, de az nem lehet, hogy szóljon, hogy nem bírja. Nőkkel műt, ha ők bírják, ő is bírja, ha remeg, ha nem remeg, akkor is. „Utálom a pajzsmirigyeket, utálom a strumákat, sőt a jódot is utálom, meg hogy a németeknek nincs elég. Talán ha a beteg állán kicsit megpihentetném a kezem....na, jó, nem, kibírom.” Ilyen gondolatok között hagyjuk most Idát magára a német pajzsmirigyek eltávolításával.

Következő szereplőnk Petya. Petya körül minden kék, sötétkék műtősruhában és világoskék műtősköpenyben van ő maga is. Petya éppen egy 3 kilós női mellett fog két kézzel, illetve a testével pedig az irányába megdöntött műtőasztalt támasztja, hogy a kissé túlsúlyos beteg ne csússzon le az asztalról. Neki azt mondták, hogy erre vigyázzon, illetve a mellre, amit a kezébe adtak. Petya már tapasztalt, tudja, hogyha ők azt mondják, akkor annak úgy kell lennie. Jól áll neki a sötétkék, megy a barna fizimiskájához. Petya 25 éves szigorló orvostanhallgató, és jelenleg Buffalo-ban (USA) tölti sebészet gyakorlatának egy töredékét. Egy mastectomián asszisztál éppen. „Ha a beteg lecsúszik, tuti nem tudom megtartani, ez egyszerű fizika. De a mellét még megtartsam? Akkor végülis a fele munkát elvégeztem, amit rám bíztak. Milyen morbid gondolat ez, de akkor legalább a műtéti terület nem fertőződne. Az is valami.” Petya mentségére szóljon, hogy 5 és fél év orvosi megbolygatja kicsit az emberi elmét, ezért gondolkodik érdekesen a szituációkról és a világról. Ebben a kellemetlen pozícióban hagyjuk most Petyát. 



Utolsó szereplőnk Zsuzsi. Zsuzsi éppen egy kamerát tart, teljesen rossz irányban, mert a fent az lent van és a jobb meg balra van. „Mit nem ért ezen kedves?” – mondja neki kedves hangon egy idősebb sebész, ahogy átveszi Zsuzsitól a laparoszkópos kamerát. Zsuzsi asszisztált már laparoszkópos epehólyag-eltávolításon, de ma reggel kifejezetten tompa és buta szegénykém. Pedig Zsuzsi lassan végez az orvosival, már csak fél év választja el a céltól, igazán nem kellene butának és tompának lennie. Zsuzsi körül minden zöld, ami nem annyira áll jól neki, mert a barna fizimiskájával úgy néz ki mint egy inverz fa, csak a barna van felül és a zöld alul, mindenhol. Főhősünk 25 éves és éppen utolsó hetét tölti a szigorló év sebészet gyakorlatából a Honvédkórház Általános Sebészeti osztályán. „Akkor az lesz, hogy hazamegyek, befejezem a szakdoga bevezetőt, aztán átnézem azt a 10 tételt sebészetből, na jó 20-at, úgysem fogok 20-at, miért hazudok magamnak?” Zsuzsinak karikásak a szemei, és mivel általános insominában szenved, kissé zavart, furcsa benyomást kelt az ismeretlenben. Pedig Zsuzsi szereti a betegeket, és szereti az orvostudományt, mai napig izgatottá tud válni az emberi test csodái láttán,  Zsuzsi csak fáradt. 

Vége van a napnak, Budapesten, Neuss-ban és Buffalo-ban is. Főhőseink klumpáikban végigcsoszognak a már kiürült műtősor folyosóján, illedelmesen köszönnek az amúgy is ismeretlen, de műtős ruhában felismerhetetlen személyzet tagjainak, és végre a női öltözőbe jutnak.
Elsőként Zsuzsika érkezik, nagyon izgatott. Minden, amit várt, és amire számított, mikor elhatározta hogy orvos lesz, beigazolódott. (Szó se essék róla, hogy ezen izgatottsága alább  hagy, amint kiderül, hogy mágneskártya híján a műtősrészlegen ragad este nyolcig bezárva, de történetünk idáig nem követi az ő sorsát.) Másodikként Petya lép be, a mastectomia után még két anyajegy eltávolításon is asszisztált. Petya is izgatott, hiszen Amerikában csinál gyakorlatot, jól érzi magát, és rengeteg új dolgot lát nap mint nap. Nem beszélve arról, hogy addig sem kell szigorlatoznia, amíg 7500 kilométerre van Magyarországtól. Harmadikként Zsuzsi toppan be, azonnal leül egy padra, hátradől a régi öltözőszekrényen koppan a feje, becsukja a szemét és a szakdolgozatára gondol, mostanában csak arra. Utolsónak Ida érkezik, Németországban jól megdolgoztatják, aznap négy pajzsmirigy műtéten volt. A kezeiben olyan izmok fájnak, amik létezéséről csak az anatómia miatt tud. Zsuzsika kezdi a bemutatkozást, és ha már egy elkezdi, az illem megkívánja, hogy mindenki bemutatkozzék.
-Az orvostudomány a legcsodálatosabb dolog a világon, nem lányok? – kérdezte Zsuzsika csillogó szemekkel az öltözőben összegyűlt kis csapatot.
Petya csendben elmosolyodott és arra gondolt, hogy vajon Zsuzsika ezt fogja-e majd gondolni a szigorló évben is.
-Persze, hogy az – válaszolta Petya egy szelíd mosollyal az arcán, és megvakarta a homlokán levő vájatot, amit a műtőssapka hagy.  Ida mindeközben görbe háttal  ül, ő is a régi fémszekrényeknek támaszkodva és érzelemmentes arccal bámulja nyitott merev kezeit. Majd lassan ökölbe szorítja és újra kinyitja őket. Mindeközben csendben, fájdalmasan szisszen egyet, de a kérdés nem jut el a tudatosulásig. Zsuzsi csendben szuszog, még mindig csukott szemmel, azonban nyitott szájjal, a fejét pihentetve a szekrénysoron. Valószínűleg már a diplomaosztóról álmodik.

Zsuzsika kissé elkeseredik, hogy nem talál viszonzásra  lelkesedése, ezt észrevéve Petya határozottan Zsuzsika vállára helyezi a kezét.
-Csodálatos, tényleg az. – mondja ugyanazzal a szelíd mosollyal elengedi a fiatal lány vállát, feláll a rozoga fapadról, letépi a még nyakában lógó maszkot, és elkezd átöltözni.




Petykó Zsuzsanna Ida
2016. december 29.

Az utolsó együtt töltött hónapunk

Fájó szívvel kezdtünk neki az utolsó hónapunknak. Már- már annyira összenőttünk négyen (Lilla, Zsuzsi, Bori és én), hogy elkezdtünk azon aggódni, hogy miként fogjuk megállni helyünket a mindennapi miliőnkben otthon egyedül. Így hát elkezdtünk egy hadműveletet, még nevet is adtunk neki: disatteching operation.
 Ez nem várt módon még inkább közelebb hozott minket, és megteremtette azt a pánik hangulatot, aminek eredményeképpen általában a három kihasználatlan kanapé helyett egyen ült mindenki, az esti filmnézésekre pedig külön matracot helyeztünk a földre, hogy ne kelljen külön székekről nézni és egyéb, önállósodást igencsak megteremtő trükkök érkeztek mindennapjainkba. De szerencsére ahelyett, hogy eluralkodott volna rajtunk a pánik, inkább útnak indultunk és elautóztunk Philadelphiába, egy utolsó, közös, nagy élmény átélésének reményében, ami nem más, mint egy Norah Jones koncert a város zeneakadémiáján! Alig érkeztünk meg S. Istvánhoz és feleségéhez, Enikőhöz, akik voltak olyan hihetetlenül kedvesek, hogy vendégül láttak minket és szeretettel fogadtak, már rohantunk is tovább a koncertre. Éppen beestünk, de még nem maradtunk le semmiről: a kiskorunk óta hallgatott jazz énekes élőben előttünk. Aztamindenit. Két órán át játszott, énekelt, a közönség mozdulatlanul nézte (na jó, néha talán vele dalolt- legalább is próbált). Akkora élményt jelentett nekünk, mint kevés más dolog, kivéve talán számomra a másnapi kórház bemutatás. S. doktor megmutatta nekünk az IVF labort, amihez hasonlót még sosem láttam. Azt hiszem rögtön beleszerettem, hát amikor egy dedikált könyvvel ajándékozott meg István, amit ő írt a nőgyógyászatról. Annyira köszönöm ezúton is! A másnapot végig kirándultuk, majd együtt töltöttük az estét a vendéglátóinkkal, hogy picit jobban megismerhessük egymást: Kolbászt ettünk és boroztunk, hát mi mást csinálna négy magyar Amerikában? J

Hazaérkezve még egy hetünk volt a közös életünkből, a búcsúesténket könnyek közt töltöttük. De azért van egy jó hírem is: megismerhette egymást négy addig idegen ember, akik ebben a pillanatban is együtt ülnek egy asztalnál és intézik a mindennapjaik ügyes- bajos dolgait, most már Budapesten. Ezt megtartjuk! J Köszönjük, HMAA! Mindent bele, következő buffalós diákok, nagyon jó dologba kezdtetek bele, de ha mégsem értek rá elmenni, mi bármikor beugrunk! :)

Merkely Petra
2016. december 29.

Utazások hónapja

Az októberi, novemberi időszak az utazások hetei voltak: Jártunk Sarasotában, Floridában a méltán híres HMAA konferencián, Bostonban és  voltam Washingtonban a családommal. Nem is tudom hirtelen, melyikről írjak, annyira nehéz kiemelni egyet közülük! Kezdjük hát az elején, mindegyikről egy picit.
Nagy izgalommal vártuk Sarasotát, hiszen tudtuk, hogy először fogunk majd előadni angolul, nem tudtuk, hogy mennyit kell majd dolgozni, de főleg azért, mert alig vártuk, hogy végre mi is átéljük azt, amiről annyit hallottunk: a HMAA konferenciát. Én 2015 őszén vettem részt először, ahova a családommal mentem, mégis inkább buliból állt, mint munkából és előadáson feszengésből. Ott tapasztalhattuk meg, hogy az orvosok is éppen olyan emberek, mint a medikusok (de ezt azért itthon nem híreszteljük!). Csak, hogy értsétek, mire gondolok, este együtt koccintottunk, nevetgéltünk egy nagyon kedves férfival, akiről amikor kiderült, hogy ő az egyik orvosi egyetem biofizika intézetének vezetője, szinte rá sem mertük nézni- egészen addig, míg ki nem hívott minket egy vérre menő strandröpi meccsre másnap a parton. De az sem volt mindennapi élmény, amikor a Magyarországon sosem élt amerikaiak lazán lepipálnak minket az éjszaka az óceánparton népdalokat játszó zenekarral való éneklésben, majd összekapaszkodunk húszan és együtt táncolunk közben. Hát ilyen ez a Sarasota: az előadások színvonalasak, az esték pótolhatatlanok. Jövünk legközelebb is!
Ezt követte a  washingtoni látogatásunk, ahova testvéreimmel, családommal mentem. Három nap alatt körbejártuk az egész fővárost, amolyan levezetésnek a sarasotai bulimaratonok után, egészen pontosan napi 25 kilométereket tettünk meg lábon! Visszatérve Buffaloba napokig járni nem tudtam, de bármikor újra csinálnám- nem is kérdés.

A hónap utolsó útja Bostonba vitt minket, ezt már újra négyen tettük meg a lányokkal. Ez a város mind közül a kedvencem, imádom a hangulatát, a kikötőket, a tengeri herkentyűket, a Harvardot és környékét, ahol legalább egy napot el is töltöttünk persze (felét csak a könyvtárában!). Egy kedves ismerősünk fogadott be minket erre a három napra, ami egészen elhanyagolható szívesség ahhoz képest, hogy bevezetett minket az amerikai foci rejtelmeibe: ezúton is hálás köszönetem érte! Ha a buffalói programból az új barátaim, megismert embereken kívül valamit hazavihetnék, egész biztos ez lenne az. Go Pats go!!!!


Merkely Petra

2016. november 20.