2017. november 7., kedd

Dent neurológia


Tekerek haza a bringámmal mint az őrült, de érzem, hogy a hátsó kerék nem olyan, mint szokott lenni. Hátranézek, látom, hogy ez bizony nem csak hossz- hanem haránttengely szerinti mozgást is végez. Na bravó, pont kezd sötétedni és én itt szlalomozok a helyi erők között, egy élvezet lesz először a hátsó kerekemtől aztán meg még ki tudja mimtől megválni. Kicsit belehúzok, hátha még elérem ezt zöldet, mert már villog a lámpa....

Na de ugorjunk vissza egy kicsit az időben, és hagyjuk hősünket még picit a bizonytalanságban.

Szeptember 23-án megérkeztünk a Villába, ahol következő három hónapunkat együtt fogjuk tölteni. VV Geri, VV Anna, VV Tündi, és VV Én.

A Villa egy jó  nagy, hetedik emeleti lakás szuper nappalival, fürdőkkel, lifttel, panoráma-ablakkal, és balkonnal. Belépvén a lakásba tudtuk, most kezdődik az igazi Való Világ. Istenes Bence helyett minket másnap Rosette fogadott, aki a helyi koordinátor. Nem várt helyzetekért nem kellett neki sem a szomszédba menni, de valahogy végül mindenkinek tiszta lett, hogy hol kell elkezdeni a gyakorlatát. Az előző csoportot kiebrudaltuk, a helyüket átvettük. Az ő lelkesedésük és Anna által szuperül megszervezett előző városnézős hét  kellett ahhoz, hogy kellő lendülettel vágjak bele az előttünk álló egy hónapba.

A neurológián kezdtem Dr. M. L. alatt a Dent Neurologic Institute-ban. Itt a bennem kialakult kép igen sok mindenről átformálódott. A neurológiát ma már sokkal inkább egy izgalmas, komplex tárgynak látom az elmúlt egy hónap eredményeként. De a munkanapok hosszáról gondolt ábránd is gyorsan foszlott szerteszét,  és  nyert új értelmet a gyakorlatban. Általában nyolc körül kezdtünk és este hat előtt ritkán hagytam el a kórházat. Biciklivel. Az első napokban szerencsére egy magyar orvos eldobott a Fiat 500-asával. Nem egyszer rebegtem fohászt az életemért mikor az amerikai izomautók között rodeózott, de akkor még nem tudtam, hogy ez csak az utolsó két hétben lesz izgalmasabb, mikor mindezt biciklivel fogom megtenni.

Mindenki láthatja, hogy kellett a transzcendens segítség a hétköznapok leküzdéséhez. Így vasárnaponként együtt járunk a magyar misére a közeli kápolnába. Itt a pap angolul, mi magyarul beszélünk, van egy kis XXI. századi Babilon feelingje, szerencsére itt pozitív végkifejlettel.


Denti pályafutásom az utolsó héten teljesedett ki, mikor a kórházban reklámfilmet forgattak, és M. tanár úr mellett én szerepelek egész sokáig a vágóképen. Aki véletlenül Kanadában, vagy az USÁ-ban jár a következő hónapokban ne csodálkozzon, ha tömött sorokban mennek a gyógyulni vágyók a Dent Neurologic Institute felé. Minden erőmet összeszedve, próbáltam nagyon értelmesen bólogatni, miközben a tanár úr magyarázott; a rendező szerint nagyon jó lett a felvétel. Mark Wahlberg is reklámfilmekben kezdte, azóta várom a nyugati part hívását a TED 3 kezdődő forgatása kapcsán.








2017. október 21.

Keszthelyi Márton

2017. november 2., csütörtök

Stroke neurology

Én Torontóban kezdtem a HMAA kalandomat, a városban, amiben 11 éves korom óta élek.  Örülök nagyon, hogy Buffalo-ba el tudtam jönni, hiszen csak 2-3 órára van autóval Torontótól. Néhányszor jártam Buffaloban de elég rövid ideig.  Ide sok kanadai jár vásárolni, mert Amerikában mostanában olcsóbb.  Hát most nem csak vásárolni jöttem, de azért a Walden Galleriaba már átnéztünk egyszer a társasággal egy bő 3 órára.  Abból 1 órát az autóban töltöttem amíg a lányok “vásároltak” :).

Sok ipari épület maradt meg itt Buffaloban, sok belőle elhagyatott.  Ehhez képest más negyedekben óriási házakat és iskolákat lehet találni.  Az apartman egy szép környéken van, közel egy nagy parkhoz és nem messze egy csomó kávézó meg étterem található.  Az éttermi kultúra nagyon virágzik Buffaloban, és elég sokat beszéltünk az amerikai diákokkal a helyi finomságokról.  Ahova érdemes elnézni: Gabriel’s Gate és  Anchor Bar csirkeszárnyért, food truck show mindenféle amerikai junk food-ért (gourmet Macaroni n Cheese, stb.), Lloyd’s Mexican, és még van egy csomó amit csak meg kell érdeklődni egy helyi lakostól.  Híztam körülbelül 5kg-ot ebben az első hónapban. 





Gabriel’s Gate Restaurant

“Egyszer megjavulok én” szól a Zámbó Jimmy a nappaliban.  A Marci szinte naponta inspirálja a társaságot Jimmy-vel.

Az első két hétben Annával a General Neurology-n voltunk.  Az elején 7-re kellet bemenni de aztán egy lazább 7:30-7:45-ot is megengedtek.  Három amerikai negyedéves diák is velünk volt ezen a rotáción. Érdemes felkészülni valami neuro tudással, mert néhány attending orvos szeret kérdezni a diákoktól.


Buffalo General Hospital 14-ig emeletéről a neurology rezidens szobából

Ezután a Stroke Neurology-n voltunk két hétig Annával.  Dr. S. volt az attending orvos az első nap.  A katonaságban volt orvos egy ideig.  Az első szavai felém (mindenki előtt):  “Where is your tie? This isn’t a country club”.  Valóban nem voltam rajtam nyakkendő (a General Neurology-n elég volt egy ing) és azt hittem először hogy viccelődik, de elég komoly arcot vágott, és így hát elnézést kértem hoppon maradva.  Egyik jó fej rezidens előszedett egy nyakkendőt a szekrényből és így túléltem a napot.  Úgyhogy srácok, a Stroke Neurology-n ne spóroljatok a nyakkendővel.  Egyik nap jött egy új attending orvos az osztályra, csak egy pár napra és nyakkendő nélkül jelent meg, de tudta a Dr. S. “Country Club” legendát.  Mikor megjelent Dr. S. a rezidens szobában, az új attending egyből mutatott az egyik amerikai diákra és mondta “She’s not wearing a tie either”.  Erre a Dr. S. szólt hogy, “She doesn’t need to”, félig nevetve.  Így hát az új attending se volt megkímélve.  Különben, nagyon jó fej Dr. S., és élvezet volt nézni hogy hogy kommunikál a betegekkel, meg mindenkivel igazából.


Stroke Neurology diák csapat


A legtöbb rezidens jó fej volt velünk és a legtöbb attending orvos is.  A legjobbak végig tanítottak minket.

2017. október 23.
Vass Gergely







Első hónapom Amerikában

Már több, mint egy hónap telt el azóta, hogy Debrecenben, egy hajnali órában, körülbelül 40 kg csomaggal felszerelkezve, izgatottan vártam reptéri transzferemet, hogy megkezdhessem hosszú utazásomat.
Sok keresgélés és mérlegelés után sikerült kiválasztanom a megfelelő repülőjegyet és  Budapest-Varsó-New York lett az útvonalam. Az első 8 napot a nővéremmel együtt töltöttük New Yorkban, így sikerült megvalósítani régi álmunkat, hogy felfedezhessük a várost, amely soha nem alszik.
Már jóval az indulásunk előtt elkezdtük tervezni a városlátogatást, és meglepődve jöttünk rá, hogy viszonylag kedvező áron lehet kiadó szobákat találni airbnb-lakásokban.
New York mégis sokkal nagyobb élmény volt, mint ahogy vártam, biztonságos, az emberek segítőkészek és nagyon jól szervezett a tömegközlekedés! A város hírnevéhez hűen mindig nagy a sürgés-forgás, az emberek éjjel-nappal rohannak valamerre, és mindig történik valami, itt tényleg nem lehet unatkozni.

Vásároltunk egy New York Sightseeing Pass-t, aminek segítségével kényelmesen bejártuk az összes híres és kihagyhatatlan nevezetességet, de bőven volt időnk saját programokra is. Barangoltunk a különböző városrészekben, és sikerült felvenni a new yorki életérzést egy igazi Pumpkin Spice Latteval a kezünkben. Felejthetetlen élményeket szereztünk azalatt a bő egy hét alatt, és úgy hagytuk el a várost, hogy tudtuk, nem ez volt az utolsó látogatásunk!


Izgatottságom még jobban fokozódott, ahogy közeledett a Buffaloba utazásom dátuma. Tudtam, hogy el kell búcsúznom a nővéremtől, és egyedül kell folytatnom az utat új élmények és tapasztalatok felé. Még soha nem voltam ennyit távol az otthonomtól, így kíváncsian vártam, hogyan fogom teljesíteni az új kihívásokat.

A gyakorlat kezdetét megelőző csütörtökre időzítettük az érkezésünket Buffaloba, Anna, Marci és Anna húga, Bogi vártak a repülőtéren. Ők bérelt autóval érkeztek a városba, így barátságos arcok fogadtak már rögtön az érkezéskor. Egyből a lakásba mentünk, ahol az előző turnus diákjaival is megismerkedhettünk. Sok hasznos tippet és információt kaptunk tőlük a következő 3 hónapra, kissé kétségbeejtőnek is tűnt ez a sok információ elsőre.
Másnap reggel a hivatalos dolgokkal foglalkoztunk, melyek nagy részét sikerült elintézni, de sajnos nem mindent. Fontos tudni, hogy a kanadai határ átlépéséhez a kapott DS-2019 nyomtatványt alá kell írnia először az International Student Services irodának. Ez egy információs beszélgetés keretében történik a North Campuson. Nekünk ez a beszélgetés körülbelül egy héttel az érkezés után történt meg, vagyis azóta vált lehetővé számunkra is a Kanadába utazás.

Az első hétvégén a város felfedezésével és a lakásba való berendezkedéssel töltöttük az időt, illetve meglátogattuk a Niagara-vízesés amerikai oldalát.  A szállásunk Buffalo egyik legszebb környékén található, szinte mindennel felszerelt; két hálószoba, két fürdőszoba, konyha és egy tágas nappali található benne, továbbá egy nagy erkély tartozik hozzá.


Szombaton sikerült az első bevásárlást is elintézni, amely nem volt egyszerű feladat az óriási választékot meglátva, hosszú időn át bolyongtunk a végtelen sorok között, mire sikerült mindenkinek megvennie a szükséges dolgokat. Alapvetően igaz Buffalora és az USA-ra, hogy minden sokkal nagyobb méretű, mint Európában: a távolságok, az épületek, az autók, a kiszerelések, a kávé és még az emberek is.


Izgatottan vártuk a hétfőt, amikor reggel 7 órára kellett neurológia orientációs előadásra mennünk. Az előadáson a neurológiai betegvizsgálat legfontosabb részeit tanultuk meg illetve megtudtuk, hogy az elkövetkezendő 4 hetet melyik osztályon fogjuk tölteni.

Számomra nem volt meglepetés, hogy a gyermekneurológiai osztályra osztottak be, mivel én a gyermekgyógyászat gyakorlatot szerettem volna teljesíteni az első két rotációban.
A gyermekneurológia gyakorlat helyszíne a Women’s and Children's Hospital of Buffalo, ami a lakástól körülbelül 15 perc sétára található. November elején fog átköltözni a kórház egy teljesen új épületbe, így ez egy izgalmas időszak a gyermekkórház életében, és szerencsére én is a részese lehetek ennek.
Változatosan telik el egy hét az osztályon, általában fél 9-től fél 5-ig tart a gyakorlat, hetente több alkalommal előadásokon és osztályos meetingeken is részt veszünk, továbbá minden csütörtökön a hallgatók is prezentációkat tartanak az aktuális esetekhez kapcsolódó kórképekről, cikkekről. Nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra a kórházban, minden nap kell új betegeket vizsgálnunk, felvenni tőlük az anamnézist, majd az osztályos orvosoknak prezentálnunk az eseteket. Ezután a vizit következik, ahol a szakorvos újra megvizsgál minden beteget, ismerteti a diagnózist és a kezelési tervet a beteggel és a hozzátartozóival, és részletesen válaszol minden felmerülő kérdésre. Nem ritka az sem, hogy a vizit alkalmával 30 percet is foglalkoznak egy beteggel, rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a megfelelő kommunikációra. A kórház sokat törődik azzal, hogy a kis betegek és szüleik a lehető legkényelmesebben érezhessék magukat; minden emeleten külön játszószoba van berendezve a legmodernebb játékokkal, a családbarát kórtermekben a szülők is kényelmesen tudnak pihenni, és minden napra jut valami program: terápiás kutyákat lehet simogatni vagy különböző plüssállatok közül lehet válogatni.
Az osztályon jó hangulatban telik a munka, a kommunikációs stílus sokkal kötetlenebb, míg az öltözködési szabályok formálisabbak, mint az otthoni kórházakban, figyelni kell az elegáns megjelenésre.



Az elmúlt egy hónapban sok új élményben volt részünk és sok új emberrel találkoztunk. Megismerkedtünk a kedves M. családdal, akik meghívtak minket egy nagyon jó indiai étterembe és rendkívül közvetlenek és segítőkészek voltak. Nem sokkal ezután részt vehettünk a rendszeresen megrendezésre kerülő magyar filmestjükön is, ahol minden alkalommal egy aktuális magyar filmet tekinthet meg az itteni magyar közösség és itt kerítenek alkalmat az új turnus diákjainak bemutatására is. Lehetőségünk volt beszélgetni a sok kedves helyi magyarral és a más program keretében itt tanuló diákokkal is.

A buffalo chicken wingst és helyi kézműves söröket nem érdemes kihagyni, így egy péntek este elmentünk az egyik legrégebbi bárba, ahol olyan szerencsénk volt, hogy egy helyi jazz banda játszott miközben mi 50 darab csirkeszárny elfogyasztásával küzdöttünk. 


A lakástól néhány sarokra minden szombaton megrendezésre kerülő Farmers’ Marketre is több alkalommal ellátogattunk már, itt helyi zöldségek-gyümölcsök, friss sütemények, kávé és mindenféle finomság kapható.

Múlt vasárnap pedig elmentünk az Erie-tó partján lévő Canalside-ra, ahol az Erie-csatorna építésének történetével ismerkedtünk meg. Megnéztük továbbá a Naval & Military Parkban kiállított lenyűgöző méretű katonai hajókat, tengeralattjárókat, ami rendkívül érdekes volt.

Az első hónap rengeteg új élményt tartogatott és úgy érzem, sikerült felvenni a helyi ritmust. Kíváncsian várom, hogy a következő 4 hét miket tartogat, legközelebb Sarasotából jelentkezem! :)

2017. október 21.

Orosz Tünde

Érkezés és gyakorlat előtti utazgatás

2017 szeptember 13: szinte egész este nem aludtam. Előző nap még szigorlatoztam, majd éjjel pakoltam és izgultam az utazás miatt. Zsúfolt napokon vagyok túl, ráadásul a repülőút sem megy simán, mert a választott (időközben csődöt jelentő) légitársaság járatai nem indulnak. Remek…Marcit másik légitársasághoz tették át, see you in New York.

Nagy nehezen megérkeztünk New Yorkba én és a húgom, aki kijött velem a gyakorlat kezdete előtti szűk két hétre. Marcit sikeresen megtaláltuk a hatalmas JFK-n és nyakunkba vettük a várost az éjszaka kellős közepén, mert így ugyebár még izgalmasabb. Charlotte (aki egy amerikai-magyar diák a turnusunkban) és a szülei voltak olyan nagyon-nagyon kedvesek, hogy elszállásoltak minket az otthonukban, így az úti cél a tömegközlekedéssel 2 órányira lévő, New Jersey-i Edison volt. A filmekből már ismert amerikai kertvárosba csöppentünk, ahol reggelente sárga iskolabuszok szedik össze a csemetéket, éjszaka pedig őzek legelésznek (rosszabb esetben kukáznak) a házak előtt és 5 percenként legalább 2 mókust lát az ember.

New York szívébe minden nap vonattal jutottunk be, ahol a következő 3 napban a kötelező turistalátványosságokat néztük meg.


Selfie Micimackóval és a többiekkel a New York Public Libraryben


Selfie a Rockefeller-centernél...


...és a Times Square-en.

A rohanós és zsúfolt nagyváros után felüdülés volt továbbutazni a csendes és nyugodt connecticuti kisvárosba, Stoningtonba, ahol 4 napot töltöttünk egy kedves magyar ismerősömnél. Vitorláztunk, sétáltunk az óceánparton, megettük életünk lecsóját, majd autót béreltünk és a gyakorlat kezdete előtti csütörtökön felvezettünk Buffaloba.


Az előző csapat welcome bulival fogadott minket a hatalmas lakásban, majd ránk zúdították a hasznosabbnál hasznosabb információkat. Én a sok, akkor még semmitmondó utcanévtől, navigációs tipptől és párbetűs rövidítéstől egyre jobban kezdtem pánikolni, Marci viszont mindent lejegyzetelt. Minden következő turnusnak: ez a kezdeti kétségbeesett, elveszett érzés hamar el fog múlni, ne aggódjatok!

Gyakorlat

Pénteken megkaptuk a badge-ünket és az útravaló tudnivalókat a hétfői kezdéshez. Gerivel az általános neurológián töltöttük az első két hetünket, ahol minden reggel fél 8-ra kellett járnunk. A neurológiai csapat egy konzultációs team, vagyis a kórházban felmerülő minden neurológiai esethez őket hívják. Az amerikai medikusok és mi is naponta kaptunk új beteget, akinek a helyi Medsolban elolvastuk a dokumentációját, kikerestük a friss labor-, képalkotó- stb. eredményeit, megvizsgáltunk, majd pár óra múlva ezeket összegezve prezentáltunk az attendingnek (szakorvos). Ez után a csapat végiglátogatta az összes beteget ( „rounding”). Leginkább rohammal jelentkező esetekhez hívtak minket, így ennek a diagnosztizálását és gyógyszeres kezelését jól el tudtuk sajátítani, illetve sok intenzív osztályos, kómában, vagy kóma közeli állapotban lévő beteget láttunk, amely során megtanultuk az eszméletlen betegek neurológiai vizsgálatát.


A következő két hétben a stroke teammel voltunk, akiket csak a stroke gyanús esetekhez hívnak. Ha beérkezik egy „stroke page”, rohan az egész csapat a beteghez, az NIH stroke scale szerint pontozzák (ebből minden diáknak kell tenni egy ingyenes online vizsgát, nagyjából 2-3 órát vesz igénybe, de nagyon hasznos, minden nap ezt használják itt bent), elkísérik a beteget a CT-be és az eredmények alapján meghozzák a döntést, miszerint a beteg kap-e tPA-t vagy sem. Amilyen nagy betegforgalom volt itt az előző hetekben, annyira kevés stroke page érkezett a csapathoz ameddig mi velük voltunk. Ennek ellenére láttunk jó néhány izgalmas esetet, pár tPA-zást, ahogy elmúlik a beteg aphasiája, vagy épp ismét tudja mozgatni a végtagjait. A nap itt 7-kor kezdődik, ami hosszú távon elég fárasztó, viszont betegek híján sokszor már délután 4-kor otthon voltunk. A napi rutin itt is ugyanaz volt: kaptunk egy-egy beteget, utánanéztünk a helyi Medsolban, megvizsgáltuk, NIHSS szerint értékeltük, elreferáltuk az attendingnek, elindultunk a roundingra. Hasznos volt mindkét gyakorlat, sokat tanultam.

Hétvégék

Nem igazán utazgattunk ebben az első hónapban, de így is jól telt minden hétvégénk. Még Buffaloba érkezésünkkor megnéztük a Niagarát az amerikai oldalról, ami mondanom sem kell, hogy elképesztő. Elmentünk az év utolsó „food truck tuesday” eseményére, ahol nem túl egészséges, ám annál amerikaibb ételeket próbáltunk ki.


Minden hónap első péntekén a buffaloi múzeumok ingyenesen látogathatók, így kapva kaptunk az alkalmon és megnéztük a közeli Knox Art Gallery modern művészeti kiállítását. Tündivel és Charlotte-al minden szombaton elsétáltunk a közeli farmers’ market-ra kávézni, sütizni, kiskutyázni és válogatni az aktuális zöldségkínálatból. Egyik nap M. doktor és tündéri felesége szerveztek magyar mozi estet, ahol sok itt élő magyarral és HMAA taggal, valamint más program keretében itt lévő diákokkal ismerkedhettünk meg.
Vasárnaponként a magyar misére járunk, majd a közeli edzőterembe, hogy a buffaloi „high carb diet-et” ellensúlyozzuk (ami annyira komoly dolog, hogy a „Buffalo unit” itt a túlsúly mértékére használt vicces, ironikus fogalom).

Néhány praktikus tipp a következő turnusoknak: a mindennapokra elegáns ruhákat hozzatok, fekete nadrág vagy csinos szoknya/ruha, nem kék farmer (!!), ing/blúz, fiúknak nyakkendő (elvégre: „it’s not a country club!”). Ha akartok amerikai SIM kártyát (hasznos), akkor figyeljetek arra, hogy a telefonotok „unlocked” legyen, mert különben nem fog működni. A DS-2019 és minden egyéb Buffaloval kapcsolatos papírotokat hozzátok magatokkal, mert igencsak félelmetes érzés mikor a reptéren kéri tőled az amerikai hivatalnok, te pedig tudod, hogy Magyarországon az asztalodon pihen a kért dokumentum (true story). 

2017. október 20.

Kiss Anna Réka

First month in Buffalo

It’s hard to believe that I’ve been “in the Buff,” as they say, for nearly one month already! I didn’t know what to expect when first arriving here, but I’m slowly coming to appreciate the city’s eclectic nature.


But first, the arrival: I drove to Buffalo from New Jersey in one day, about an 8-hour scenic journey through Pennsylvania and New York. I am staying in the same apartment building as the other students, but directly 5 floors beneath them. We all arrived on the Thursday prior to our start so that we could go for a brief orientation on Friday. This also allowed us to overlap with the previous group and meet them in person. On Friday, we went to the main hospital and received our badges and took care of administrative business. Other than that, we were free during the weekend to get acquainted with our home for the next three months. I was also able to spend some time setting up the unfurnished apartment with some basic necessities: a bed and desk.


My first rotation here has been in an outpatient endocrinology clinic, about 8 miles from the apartment. I am fortunate to have a car here, because it would be difficult to commute otherwise. The clinic specializes in diabetes mellitus management, but there are also a number of patients who go there seeking specialist treatment for thyroid disorders, hormone replacement, and other endocrine pathologies. It is a bustling place – there are patients filling the rooms all day long, and aside from a brief lunch break around 12:30, I spend the day meeting them with a resident or fellow for initial visits and follow-ups. In between seeing patients, the residents, fellows, attendings, and I review the cases and discuss management in this conference room.  Sometimes there are disagreements about where to set the thermostat (it is an icebox in there!), but otherwise, it’s a very comfortable workspace! My hours are 8:30 am to 4:30 pm.


What I like best about the rotation is the vast diversity of patients who come into the office; diabetes affects so many different types of people, after all. Through meeting them, I have gotten to learn about what motivates people (or doesn’t) to change their eating and exercise habits. Because the course of diabetes can be slow and insidious, it is also interesting to see that, sometimes, even the most educated and motivated people have a hard time recognizing how their present behavior can have huge preventative benefits later on in life.

It’s not all work and no play here, though! One of the first touristic things I did in Buffalo was visit the Martin House Complex, a beautiful home designed by Frank Lloyd Wright in the early 20th century that happens to be just a few moments away from our apartment! It’s also possible to go on a tour of the inside of the house, but I just walked around the outside of the complex and the surrounding neighborhood, which itself has many majestic buildings.


Recently, the girls and I went to visit the (Erie) Canalside district in Buffalo. The evening we went was incredibly windy, but we braved the weather and walked around to see the USS Little Rock, a Navy cruiser ship. It’s in an area of downtown Buffalo that is clearly undergoing revitalization, and I can imagine it would be lovely to spend a sunny afternoon sitting in this large lounge chair by the waterside.


Some of my favorite moments so far, though, have been getting to know the other students better and spending time with them at home after returning from the hospital. This often includes me observing and participating in mundane domestic chores such as meal preparation and laundry day – the more the merrier. Here is the group trying to remove a pizza stain from a white coat.



In the coming month, I am looking forward to do some more traveling around the area. I would also like to explore the local restaurants and shops on nearby Elmwood Avenue. Updates to follow!

2017. október 19.

Charlotte Schwarz

2017. október 3., kedd

Emlékek zálogba

Furcsa zajra ébredek, halkan felmordulok félálmomból és kicsit szorosabbra húzom a takarókat magam körül. Az egyik fülhallgató kiesett a helyéről, amiatt ébresztett föl a repülő motorjának hangja. Pár másodpercbe beletelik, míg az agyam ködös homályából rámesik a felismerés, hogy valójában egy repülőn ülök, ráadásul egy olyanon, ami itthonról otthonra visz. Pontosabban megfogalmazva a járatom éppen Torontóból Budapestre tart. Nem igazán tudok sikeres harcot vívni a könnyeimmel, hagyom, hogy leperegjenek az élményektől meggyűrt arcomon. Az egyik légiutaskísérő kedvesen megszólít és aggódva érdeklődik: „Are you all right?”. Legszívesebben megmondanám neki, hogy igen, nagyon is jól vagyok, mert az előző három hónap volt a legjobb az életemben, másrészt nem, nem vagyok jól, mert el kellett búcsúznom pár órája attól a 3 embertől, akik az új családom lettek. De nem mondok semmit, erőt veszek magamon és szipogva bólogatok, hogy „I’m fine…”.

Visszagondolva az utolsó hónapom Buffaloban villámgyorsasággal robogott el, bár, ha jobban belegondolok az egész három hónap sem érződött többnek 3 hétnél. Pedig az is nagyon hosszú idő tud lenni… Szeptemberben a neurológián dolgoztam Dórival együtt, két hetet az általános osztályon, kettőt pedig a stroke-on voltunk. Tempójában nekem ez a rotáció volt talán a legfeszesebb, reggelente 7:15/45-re jártunk és 5-nél előbb nem sokszor értünk haza. A 3-5 órás roundingokra az első hét végén már jól felszerelt katonaként érkeztünk, vízzel, titkos étkészlettel a zsebeinkben és mentális tervvel, hogy melyik két kórterem között tudunk viszonylag észrevétlenül kislisszanni mosdóba. A végtelenített betegprezentálások monotonitását viszont gyakran megtörte az az emberségesség, közvetlenség és figyelem, amivel az orvoscsapat fordult a páciensek és családjaik felé. Nem volt rest egyik attending (~főorvos) sem akár fél órát szánni egy-egy esetre annak ellenére, hogy a 25 fős beteglistának még a felénél sem tartottunk 11 órakor. Összességében engem talán az amerikai neurológia erre tanított meg legjobban, hogy még akkor is, amikor már alig látok ki a szemeimen a fáradtságtól, a gyomrom önemésztésbe kezdett és nem tudom, hogy a beteg disarthriás vagy én vagyok szenzoros aphasiás, akkor is felül tudjak ezeken kerekedni és pár perc extra időt szánni valakire. Mert annak az embernek ez a pár perc azt jelenti, hogy megérti, hogy miért nem tudja mozgatni a kezét, miért vannak görcsrohamai vagy a családtagja felépülhet -e egy stroke után. Engem több szempontból is személyesen érintett a stroke osztályos munka, részben azért is, mert ez a TDK témám fő témája. Érdekes volt azt látnom, hogyan működik a gyakorlatban, hogy egy 30 másodperces injekció után miként kezdi el valaki mozgatni az addig béna végtagját vagy tisztul föl a beszéde pillanatok alatt. A legutolsó napomon pedig visszaigazolást is kaptam, hogy a figyelmesség mire képes…

Amúgy is keserédes nap volt, tudtam, hogy ez az utolsó pár órám hatodévesként buffalo-i kórházban, az utolsó pár órám a többiekkel együtt, a lakásunkban, a mi lakásunkban, ahová amúgy aznap este érkezik az új csapat, akik valószínűleg három hónap múlva hasonló érzésekkel küzdenek majd. Épp a sokadik kórterem ajtófélfáját támasztottam és néztem, ahogy valaki látóteret vizsgál, amikor rezgett a telefonom, hogy üzenetet kaptam. Amint kimentünk a folyosóra, lopva rápillantottam a képernyőre, reménykedve, hogy valaki vicces macskás videót küldött. Legnagyobb meglepetésemre a szöveg angolul kezdődött, egy ismeretlen feladótól. Annak a 90 éves néninek a fiától jött, akit reggel vizsgáltam meg a sürgősségin. Köszönetet mondott, hogy egyszerre voltam alapos és hozzáértő miközben a kedves csacsogásommal sokat oldottam az édesanyja hangulatán és több mindent érthetően el tudtam magyarázni a betegségéről. Azzal zárta, hogy úgy tűnik, megvan mindenem ahhoz, hogy jó orvos legyek… Felnéztem a telefonomról, de nem sokat láttam a könnyfátyolos szememen át. Nem tudom, hogy ennél nagyobb dicséretet kaphat -e orvostanhallgató vagy bárki, aki emberekkel foglalkozik. Annál is jobban értékeltem, mert ahogy az előbb írtam, kihívás volt nekem a neurológia, néha küzdelmes is, de mint kiderült, közel sem hiába.

Egy kis szerencsével és leleményességgel utazásból sem volt hiány szeptemberben. Eljutottunk Bostonba, Chicagoba és Washington D.C.-be, hála az Airbnb- és Uberkuponoknak meg az ingyenes idegenvezető túráknak. Az utolsó közös hétvégénket bowlingozással, az esti Niagarával és magyar vacsorával zártuk. A neurológián ismerkedtünk meg K.-P. Edinával, aki elhívott bennünket magukhoz, ahol rengeteget beszélgettünk amerikai-magyar/magyar-amerikai létről, orvosiról, zenéről vagy utazásról. Ahogy pedig az új csapat megérkezett a lakásba, úgy éreztük egyre inkább, hogy szivárognak el a közös perceink Buffaloban.


Az itt gyűjtött élményeim és emlékeim azok, amiket majd öreg néniként unásig mesélek az unokáimnak, amikre nosztalgiázva gondolok vissza az 50. születésnapomon vagy amik erőt adnak az államvizsga előtti idegrohamban. Minden közös pillanat, szám, amiket együtt hallgattunk, belsős vicc és kalandos problémamegoldás megfizethetetlen emlék most és marad is annak. Sok energiát, erőfeszítést és figyelmet adtam ebbe a három hónapba, azt remélve, hogy tapasztaltabban, határozottabban és talpraesettebben jövök vissza Magyarországra. Ez így is lett, de nem is álmodtam róla, hogy ennél sokkal többet kapok. Barátságot, szabadságot és családot. Mégis hogyan mondhatom ezt el majd annak, aki megkérdezi, legyen az ismerős, rokon vagy egy légiutaskísérő, hogy milyen is volt Buffaloban?! Valószínűleg még sokáig a sírás fog fojtogatni, amikor belekezdek a mesélésbe, mert még az fog eszembe jutni, hogyan öleltük meg szorosan négyen egymást a ház előtt múlt pénteken vagy integettünk az üvegfalon át a repülőtéren azon a bizonyos szombaton. De tudom, ahogy haladok előre a történetekkel fogok egyre többet mosolyogni, mert eljutok a közös utazásokig, a biciklis kalandokig és esti főzőcskézésekig. A szipogásom pedig majd végleg abbamarad, mert 3 hét múlva már mindannyian megint együtt lehetünk és a buffalo-i bejegyzések után új fejezetet kezdhetünk. Otthon.


Boston, Harvard


MIT 


Boston Common


1956-os emlékmű Bostonban



Esős bostoni szeptember


Tükörkép az Iron Bean-ben


Esti Chicago


Új háziállatunk


Szobatársakból barátnők


Sztereotípia


Családi fotó


2017. szeptember 25.
Szepes Borbála


Curtain call

Elérkezett az idő az utolsó blogbejegyzés megírására, ideje számot vetni a kint töltött 3, fantasztikus, élményekkel teli hónapról. Rájöttünk, hogy amit a blogon olvastunk az előző generációk irományaiban, hogy mennyire gyorsan elröppent nekik az idő itt, Buffaloban, egyáltalán nem csak egy üres közhely, hanem igenis nagyon igaz. Rengeteg élménnyel, tapasztalattal térünk majd vissza Európába, haza, hogy ott visszacsöppenjünk korábbi életünkbe, mindennapjainkba. Az utolsó hónapunkban rengeteg minden történt, ezeket próbálom most összeszedni egy végső blogbejegyzésben.

Kezdjük a szakmai oldallal, a gyakorlatokkal. Az utolsó hónapomat a gyermekkórházban töltöttem. 2 hetet gyerekneurológián, 2 hetet gasztroenterológián. A gyerekneurológia osztály egy konzultációs team-et jelent a gyermekkórházban, ez azt jelenti, hogy ha van neurológiai eset valamelyik emeleten, a team-et hívják, hogy menjen és vizsgálja meg a kis betegeket neurológiai szempontból, állítsa fel a diagnózist és döntsön az esetleges terápiáról. A kora szeptemberi napok igencsak lazára sikeredtek, naponta 3-4 konzultációs esetünk volt, így annál több idő jutott megismerni a team nem mindennapi tagjait. Azért szerencsére láthattunk 1-2 érdekes esetet, vizsgálhattunk gyerekeket és érdekes előadásokon vehettünk részt. Volt lehetőségünk meghallgatni a mi rotációinkból elmaradt neurológia előadásokat is, amik így színesítették a programunk. Mivel az előző hónapot is neurológián töltöttem, illetve mivel a belgyógyászati tárgyak érdekelnek a legjobban, felkerestem Éva nénit, hogy lehet-e másik gyerekosztályon rotációt tölteni annak ellenére, hogy hivatalosan csak a gyerekneurológia van meghirdetve a magyar hallgatóknak. Körülbelül 2 telefonálás és 10 perc alatt sikerült is megoldani ezt az ügyet, az utolsó 2 hétre mehettem gasztroenterológiára. Ezt jótanácsként gondoltam megemlíteni a jövő buffaloi diákjainak, hogy alapvetően sok mindent könnyen el lehet intézni, néha csak 1 telefonálásba kerül. A döntés nagyon jónak bizonyult, a gyerekgasztrón eltöltött rotáció lett a kedvencem mind közül. Pont egészséges napi 7-8 órát kellett benn lenni, melynek minden perce hasznosnak bizonyult. Üresjárat nemigen volt, folyton volt konzultációs betegünk vagy az osztályhoz tartozó bennfekvő (inpatient) beteg, illetve sokan jöttek ún. follow-upra, hogy megkapják a kezelésüket betegségükre (általában infliximab infúziót Crohn betegségükre). A hét 3 napján volt „procedure” nap, ilyenkor endoszkópos beavatkozásokat nézhettem minden mennyiségben, láttam májbiopszia vételt és PEG behelyezést is. Mindenki nagyon kedves volt és sokat magyarázott, örömmel felelt minden(féle) kérdésemre nővértől kezdve főorvosig. A többi napon az egyes emeleteken vagy a sürgősségi osztályon lévő betegeinket látogattuk meg. Általában egy nagyon kedves egyiptomi rezidenssel voltam, aki mellett sok mindenben részt vehettem, saját betegeket kaptam anamnézis felvételre és betegvizsgálatra. Ha volt egy kis ideje, akkor sokat magyarázott nekem az egyes betegségekről és terápiájukról. Heti átlag 2 előadás volt ezen az osztáyon a rezidenseknek amiken én is részt vehettem. Mindent összevetve elmondhatom, hogy egy percet sem unatkoztam ezen az osztályon, mindig volt valamit csinálni vagy mindig magyarázott nekem valaki így elkerülve az esetleges üresjáratokat. Heti egyszer ezen az osztályon is, csakúgy mint a lymphoma osztályon a Roswell Parkban, volt „patológia konferencia” ahol a patológusok vetítették ki a múlt heti biopsziákból készült metszeteket és a klinikusokkal közösön állították fel a diagnózist a tünetek és a szövettan alapján.


Az utolsó hónapunk nemcsak gyakorlatokban, hanem utazásokban is bővelkedett. A lányokkal szeptember elején elutaztunk Bostonba, megnéztük a Harvardot, az MIT-t, végigsétáltunk a Freedom Trail-en, megnéztük a kikötőt, a JFK múzeumot és a bostoni teadélután helyét. Boston az egyik legérdekesebb város, amit Amerikában láttam, nagyon sok történelemmel, világhíres campusokkal. Viszonylag kis helyen terül el, szűk utcái vannak és nagyon jól felépített metrórendszerük (egyszer sem kellett Ubert hívnunk) melyek eléggé európai benyomást kölcsönöznek ennek a városnak. Kirándulásunkat még az idő sem tudta elrontani, pedig próbálkozott. Következő hétvégén már Levivel kiegészülve elutaztunk Chicagoba, mely város mindannyiunknak nagyon tetszett, egy igazi amerikai nagyváros tele felhőkarcolókkal, széles utakkal. Sok mindenben hasonlít New York Cityhez de nem annyira zsúfolt és nem annyira szemetes. Itt részt vettünk egy nagyon jó „free tour”-on, ezt a fajta városnézést mindenkinek ajánlom, ilyenkor egy helyi körbevezet egy interneten verbuválódott csoportot a város legérdekesebb, legfontosabb pontjain és ott személyes hangnemben sok érdekességet mesél nekik, mindezt a tour végén adandó borravalóért cserébe. Természetesen meglátogattuk Washington DC-t is, ami talán az USA leglátványosabb városa. Itt is meglátogattuk a leghíresebb helyeket és múzeumokat (minden ingyen volt). Washington csodás épületei, emlékhelyei mindannyiunkat lenyűgözött. Utolsó hónapunkban eljutottunk a buffaloi zooba, voltunk bowlingozni is, voltunk a Niagara melletti nemzeti parkban (Devils Hole), ahol újfent M.I.-vel piknikeztünk egyet keretbe foglalva amerikai kalandunk buffaloi részét. M.I. itt meghívott minket jetboat-ozni a Niagara folyóra, ami egy kisebb party vízibuszként ugrándozott a folyó hullámain. Átsétáltunk a Niagara kanadai oldalára és onnan este is megcsodáltuk a világ egyik legnagyobb vízesését, Buffalo büszkeségét különböző színekben kivilágítva. Utolsó buffaloi napunkon megérkezett a következő csoport is, akikkel csaptunk egy welcome-farewell partyt, méltón búcsúzva New York állam ezen szegmensétől.


A Capitoliumnál


Chicagoban


Ha már mi is egy rém rendes "cshalád" lettünk...


Niagara by night

Végére még csak annyit szeretnék írni, hogy amikor a motivációs levelet fogalmaztam meg a jelentkezéshez azt tűztem ki célul magam elé, hogy minél többet láthassak, tanulhassak szakmailag, hogy minél több új embert ismerhessek meg, új barátokat szerezhessek, hogy fejleszthessem, gyakorolhassam az angolt, és hogy minél többet lássak Amerikából és éljek át az itteni kultúrából, mindennapokból és életvitelből, világszemléletből. Jelentem a 3 hónapos terv 150 százalékkal túl lett teljesítve, sokat tanulhattam egy ilyen nagyon fejlett, teljesen más logika alapján felépített egészségügyi rendszertől, sok embert ismerhettem meg mindenféle nációból, nagyon jó barátokra leltem lakótársaimban, akikkel igencsak megkönnyítettük és bearanyoztuk egymás amerikai kalandját a sok nevetéssel, kirándulással, bulival és Dr. Bubó nézéssel. Egy egészen >>újvilágba<< csöppentünk be, melynek nagyon érdekes és sokszínű kultúrája és atmoszférája van, melyet mindannyian maximálisan élveztünk (éltünk). Érdekes volt az itteni világot, életünket összehasonlítani az otthoni, európaival, összegezni azt, hogy mi jobb és mi nem jobb itt mint otthon, és jó lesz ezzel a sok élménnyel és tapasztalattal hazatérni és esetleg 1-2 új dolgot beleépíteni a magyar mindennapjainkba. Mindig szívesen fogok visszaemlékezni erre a 3 hónapra, mely nagyon intenzív és élménydús volt, örülök, hogy részese lehettem ennek és mindenkinek nagyon tudom ajánlani, hogy jelentkezzen erre a programra, biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni.

2017. szeptember 24.
Nagy Ákos

A hajrá

Elérkeztek az utolsó hetek. Nagy szerencsémre, a fejfájás medicinában specialista doktornő kislánya még úgy döntött, hogy pocakon belül marad azon a héten, amikor a kismama gyakorlataira voltam hivatalos. Izgalmas öt nap volt, ugyanis háromszor Williamsville-be kellett kijutnom, ami egy röpke 45 perces bicikliút keresztül a városon, mindezt ráadásul viszonylag korán reggel (kávétól természetesen azért kellőképp megittasultan) kellett kiviteleznem. Kevés gyakorlat esetében mondanám azt, hogy mindezt egészen könnyedén, motiváltan és mosollyal az arcomon tenném meg, de a dr. R. mellett töltött időért sokszorosan is megérte.
Nem csak a fejfájás tudományának alapköveit tette le a fejemben, nem csak számos újdonságról tájékoztatott, a legkorszerűbb gyógymódokat mutatta meg és segített mindenben, de ráadásul egy olyan emberi és orvosi hozzáállást tanulhattam meg tőle, amely úgy érzem, egész életemben el fog kísérni utamon. A fejfájás erőssége szubjektív dolog, számos betegnél rengeteg pszichiátriai, pszichológiai faktor befolyásolja mindezt és dr. R. egyszerre gyógyított testet és lelket a maga végtelenül kedves, pozitív stílusában. Mindig azt mondta nekem, hogy egyszerűen csak el kell fogadni a betegtől, hogy fáj a feje és megkérdőjelezés nélkül, tényként kezelni a problémát. Bár mindennapos kismama volt a 39. hetében, egy pillanatra sem pihent- aggódtam is, mert saját magának sokszor még ebédszünetet sem hagyott, hogy időben tudja fogadni betegeit. Saját bevallása szerint a héten csak ’limitált számú’ pácienst nézett meg, mégis ez is bő 7-8 órákat jelentett, megállás nélkül (képzelem, hogy mennyit dolgozhat egyébként). Nem is kérdés, hogy ez a gyakorlat lett és maradt is a kedvencem és a fejfájás medicina iránti szenvedélyem is csak még nagyobb lángra lobbant.

A következő két hétben általános neurológiára kerültünk a szobatársnőmből az idők során lánytesóvá váló Borival. Igen vegyes benyomásaim alakultak ki ezzel a gyakorlattal kapcsolatban. Ami teljes mértékben pozitív volt, az a társaság: mindenki végtelenül kedves volt, nagyon jó légkör uralkodott egész idő alatt. Az első hetünkön az osztályvezető személye is külön pozitív volt, ugyanis egy magyar doktornő alatt viziteltünk, dolgoztunk. Dr. Sz. is igazi példaként szolgált számunkra, egyszerre volt dinamikus, humoros, kedves és bírt hatalmas tudással is. A következő hét kevesebb izgalmat hozott, dr. K. alatt a végtelen vizitek eseménytelen nyugalmába törődhettünk bele. Itt amire fókuszáltam, hogy megpróbáljam az amerikaiak türelmes, pozitív hozzáállását elsajátítani, ami a késő délutáni, kissé már hipoglikémiás órákban egészen újszerű kihívásnak ígérkezett.


Elérkezett hát az utolsó két hét, melyet a stroke csapat mellett töltöttünk (és amint soraimat írom, még töltjük is egy pár napig). Ide roppant elveszett lélekként érkeztem, hiszen a kivizsgálási, pontozási protokoll eddig igen ismeretlen volt számomra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most a második hetemre végtelenül magabiztossá váltam és simán megy minden, de mindenesetre úgy érzem, fejlődtem. 7 óra, 7 óra 15 percre biciklizünk be Borival, ekkor, ha szerencsénk van, kapunk egy saját beteget (sajnos a számítógépes adatbázishoz nincs hozzáférésünk, mely megnehezíti a dolgokat). A betegvizsgálat után késő délelőtt elkezdődik a „rounding”, amikor az aktuális osztályvezetők valamelyikével (itt ketten is vannak!) a közös megbeszélés után ellátogatunk a páciensekhez. Amennyiben akut eset van, úgy elrohanunk a sürgősségi megfigyelő részlegre is, ahol azonnali beavatkozás és képalkotás folyik. Ezt pontosan úgy kell elképzelni, mint egy menő kórházas sorozatot! Főleg, mivel a frissen beérkező potenciálisan stroke-os betegek a legalsó, szinte modern bunkerre emlékeztető részlegen vannak, mielőtt a szuper modern intenzív részlegre kerülnének.
A héten még szeretnénk ellátogatni dr. M.L.-hoz a Dent Institute-ba, hogy megfigyelhessük az ottani munkát, illetve további terv egy neurológia vizsgateszt megírása, melyet szerdán kell kiviteleznünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi érdemi idő jutott az elmúlt hetekben külön tanulásra (vagy alvásra), pláne mert általában hazaérkezés után olyan érzése van az embernek, mintha az agya helyén légüres tér lenne (és még csak ekkor jönne minden más feladat, házimunka), de igyekszünk a koffein doppingoló hatását maximálisan kihasználni a helyzet optimalizálására.

Az élvezetek

Nem sokszor juthat ki az ember három hónapra Amerikába, így igyekeztük szabad napjaink minden óráját kihasználni, hogy új élményeket szerezhessünk. Az erősen limitált ösztöndíj miatt külön küldetés volt, hogy a lehető legtöbbet utazzunk a lehető legkevesebből. Büszkén jelenthetem, hogy az ügyesen időzített repülésekkel (sokszor ismeretlenebb, kicsi reptereket igénybe véve) és az Airbnb, Uberhez használható remek kódokkal, tömegközlekedések igénybevételével és a jó magyar mentalitással ez tökéletesen sikerült. Ennek nyomán szeptember első szombatján hajnali 4-kor csörgött ébresztőóránk- ez jelentette kezdetét egy bostoni utazásnak. Itt talán a legnagyobb élmény a Harvardra való ellátogatás volt, ahol egyfelől ijesztő belegondolni, hogy itt még valószínűleg az úton futkosó mókusoknak is a plafont veri az intelligencia hányadosa, másrészt sóvárogva figyelhettük a csapatokba verődő, beszélgető növendékeket. Boston számomra olyan volt, mint egy jókora brit városka. Sok-sok ír kocsma, angol mintára épült házikók, s második napunkon a szitáló esős, szürke időjárás is megerősítette bennem az érzést. Mindkét nap elmentünk egy-egy ingyenes, vezetett túrára (ezt egyébként majdnem minden városban megtettük), nagyon ajánlom bárkinek, aki új városokba látogat, mert mindig aktuális, érdekes információkat hallhattunk, ráadásul számos bennfentes tippet is az adott hellyel kapcsolatban.


Egy másik alkalommal dupláztuk az élvezeteket: Buffaloból először Chicagoba, onnan pedig másnap Washington DC-be repültünk. Chicagoban külön élmény volt, hogy újra találkoztam azzal az amerikai nagymamával, akivel még a Budapest-Zürich járatomon barátkoztam össze, s mindketten csak reméltük akkori elválásunkkor, hogy egy nap újra látjuk egymást. Ez az egykori tanárnő volt az, aki elvitt bennünket a helyi Art Institute-ba, s tartott nekünk egy többórás, fantasztikusan érdekes összefoglalót a művészeti korokról, képekről, festőkről.


Sétálgattunk a kikötőben, belemártottuk lábunkat a Michigan-tóba, s óriási élmény volt a lemenő nap fényében a homokos partról figyelni a büszkén magasodó toronyházakat. Chicagonak sok neve van, emlegetik szeles városként, a bűnözés fellegváraként, mi mégis egy napsütéses, barátságos helyként ismerhettük meg. A John Hancock-toronyba is izgalmasan juthattunk fel: az ember ugyanis vagy borsos áron jegyet vesz a turista központban, hogy felvigyék a 46. emeletre, vagy a hivatalos verzió szerint a fenti étterembe megy enni-inni (ahol, ha van felesleges 10-20 dollárja egy darab italra, akkor fogyaszt), ha pedig mezei magyar egyetemista, akkor besétálva a női mosdóba, rádöbben arra, hogy annak ablakából elsőosztályú kilátás nyílik egész Chicagora. 


Washington DC hivatalosan is a kedvenc amerikai városom lett. A görögös stílus uralta városkában pezseg az élet, s bár borzasztóan modern minden, ezt mégis ügyesen rejtik el a sok fehér, oszlopos, tekintélyt parancsoló épülettel. Pici hátránya, hogy némi túlzással még a kávézókba menet is átvilágítják az embert, különösen, ha olyan hatalmas hátizsákokkal járkál, mint mi. Cserébe azonban minden múzeumba ingyenesen lehet ellátogatni, és egyik érdekesebb mint a másik (különösen ajánlott a Space Museum). Washington DC további nagy előnye, hogy az ember metróra pattan és hamarosan egy másik államban, Virginiában találja magát, illetve ha szeret futni (vagy sétálni), egy hídon akár gyalog is átjuthat, miközben ráadásul megszemlél rengeteg látványosságot is.  A Capitoliumba sajnos a nagy hátizsákjainkkal nem tudtunk bemenni (mivel nincs csomagmegőrző), de kívülről alaposan megcsodáltuk, csak úgy, mint a Fehér Házat, Pentagont, Lincoln Memorialt.
Előző hétvégénken szombaton egy magyar rezidenshez, Edinához és családjához voltunk hivatalosak, ahol valóságos terülj-terülj asztalkám várt ránk egy nagyszerű beszélgetés keretében. Vasárnap pedig dr. M. I. meghívására a Niagarához látogattunk, s egy raftingszerű kalandban vettünk részt egy speciális vízi járművel (nevezzük motorcsónaknak, de elég nehéz rá megfelelő kifejezést találni). Még aznap este átsétáltunk a Niagara kanadai oldalára, s a naplementét követően a kivilágított vízesésben gyönyörködtünk.

Az összegzés

Sok ezer kilométerre kerültem az otthonomtól, egy másik kontinensre, egy másik világba. Kiszakadtam a mindennapi életemből és nekifutásból ugrottam át a komfortzónám magas vaskerítését. Szokták mondani, hogy egy ilyen élmény gyökeresen változtatja meg az embert és a gondolkodását és ezzel maradéktalanul egyetértek. A kezdet kezdetén kiderült, kik azok, akikkel állandó kapcsolatban maradok az anyaországból, kik és mik azok, amik igazán számítanak és prioritást élveznek az életemben.
Mindig egyszerre volt jelen kisebb-nagyobb nehézség és rengeteg boldogság. Kitalálni az itteni életet (amiben volt vízvezetékszerelés, furán működő mosogató, javítandó biciklik), sok dolgot intézni a gyakorlatok kapcsán, a piszkos anyagiak és a méretes fáradtság mind olyan, amire úgy érzem, nem készültem fel annyira, hogy meglepetések és bosszankodások nélkül vegyek minden egyes akadályt. De aztán valahányszor megoldást találtunk egy-egy problémára, mindig éreztük, hogy erősebben kerültünk ki az adott helyzetből.



Nem ment volna egyedül. Nem ment volna három olyan ember nélkül, akikkel gyanakvó idegenként kerültünk össze az ország három pontjából, akikkel minden előítéletünk megvolt egymással kapcsolatban, ami csak lehetett. Akikkel soha nem vártuk, hogy közel kerüljünk egymáshoz, azt pedig végképp nem, hogy barátokká, családdá váljunk.
Akikkel addig nevettünk, hogy kicsordult a könnyünk és már fájt a hasizmunk, akikkel egymás mellett álltunk, bármi is volt. Akik mellett nem lehetett honvágyam, mert mellettük otthon éreztem magamat és valahányszor a lakásba érkeztem, tudtam: valójában haza érkeztem.
Akikkel hajnalig néztük a régi magyar meséket, akikkel együtt bicikliztünk haza hat szatyorral és hátizsákkal megpakolva biciklivel a boltból, akikkel együtt próbáltunk kiteregetni három kotlányi mosást.
Akikkel millió közös zeneszámunk és mondásunk lett, akikkel egy igazi amerikai helyen bowlingoztunk. Akikkel együtt edzettünk (természetesen ezt is „okosba”), akikkel együtt áztunk szét a viharban. Akikkel együtt ünnepeltük a Függetlenség Napját, akik segítettek fantasztikusan búcsúztatni a 22. életévemet.
Akikről kiderült, hogy a végsőkig figyelmesek és toleránsak, akik olyan szeretettel fordultak felém, mint a saját családom odahaza. Akik érdeklődtek, ha hazaértem egy gyakorlatról és önzetlenül segítettek, bármi gondom is adódott. Akikkel kialakult egy struktúra, egy rendszer és mind a négy ember elmaradhatatlan része ennek a szerkezetnek.
Csupán néhány napra vagyok attól, hogy elváljak tőlük és nem készültem fel rá.
Mert már most hiányzik Levi hajnalok hajnalán megszólaló delfines, borzasztóan fülsértő ébresztőórája, vagy ahogyan bárkit bármilyen akcentussal és hangon fantasztikusan utánoz, ahogyan bubog és ahogyan mindig vevő arra, hogy jó hangulat legyen. Aki ismerte a youtube minden mély bugyrát és kifogyhatatlan volt kreatív megoldásokból, míg mindeközben állandó tisztelettel adóztam intelligenciájának, tudásának.
Ákos végtelenül pozitív, optimista hozzáállása, amiből rengeteget tanultam, a folyamat, ahogyan sós trutyiból az idők során palacsinta készül immáron a kezei alatt, az, hogy rengeteget tud Amerikáról és a világról és mindig hallok tőle valami elképesztően érdekeset és újat, aki még földrajzból is egész egyszerűen zseniális. Akivel folyton fogadtunk, vagy az államok fővárosait soroltuk, akiről kiderült, hogy elképesztően gyorsan tud futni és aki állandóan motivál az élet számos területén.
Bori, aki előtt sosem tudtam, miért is lehet jó, ha az embernek lánytestvére van. Bori, akinél biztos voltam abban, hogy szobatársi viszonyunkban jó sok lányos konfliktus lesz- Bori, akiről kiderült, hogy a mosolya ragadós, a türelme végtelen; akivel bármit megbeszélhettem, akivel vagy éppen „úrinők” voltunk, vagy málhás szamárként próbáltunk shoppingolni. Akivel az edzőterem két végében, egymásra nézve sírva nevettünk egy korábbi poénon, akivel egymást támogattuk akkor is, amikor a másikunknak rossz kedve volt.
Nem tudom, mit hoz a jövő és mi lesz, ha elhagyjuk az itteni életünket. Csak bízni tudok abban, hogy nem szűnünk meg családnak, barátoknak lenni és hogy ez a tizenkét hét tovább él majd Szegeden, Pécsen és Budapesten, vagy bárhol is vagyunk ezen a világon.





2017. szeptember 19.

Juhász Dóri