2017. szeptember 4., hétfő

Keserédes kávészünet

Bágyadtan állok sorban a szokásos délelőtti dupla espressomért, várom, hogy az előttem levők kiválasszák a legújabb extraflancos habos-tejes, cukros-szirupos levüket egy méretes fánkot leöblítendő. Mégsem vagyok türelmetlen és a szememet sem az álom ködösíti el. Ma van az utolsó napom a Roswell Park Cancer Institute Bone Marrow Transplant (Csontvelő transzplantáció) osztályán. A roundingok (vizit) előtti rituális koffeinbevitelemre jöttem le a földszinti Dunkin Donutsba. Minden gyakorlat alatt vannak érdekesebb, mozgalmasabb, jobb napok és olyanok is, amikor lassabban peregnek a percek, haszontalannak érzi magát az ember vagy megül a vállán a monotonitás. Még egy olyan színes és érdekes helyen is, mint az USA, rutinná tud válni a reggeli bicikliút a kórházba, a 4 órás vizit az osztályon vagy a sokadik betegfelvétel. És általában pont ilyenkor jön egy nap, pillanat vagy megjegyzés, amitől új erőre kapok és rájövök, miért is vagyok itt. Mivel a következő hetet már a leukémián töltöm, elköszöntem attól a két osztályos betegtől, akiket két hétig nyomon követtem, írtam a kórlapjaikat, megvizsgáltam őket minden reggel és beszélgettem velük csak úgy, könyvekről, utazásról vagy Magyarországról. Ma reggel is kiírtam az eredményeiket, végignéztem a vérképüket és halkan mosolyogtam magamban, hogy a csontvelő átültetés után először van 100 granulocitájuk és vérlemezke sem kell, mert végre 50 000 fölött vannak. Csak csöndesen merek örülni, félek, ha hangos vagyok, elfut a boldog pillanat. Eredmények kiírva, kapkodom a lábaim a folyosón, csak 30 percem van 10-ig és mindketten beszédesek, ha nem igyekszem megint csak Kanadáról beszélgetünk vagy Budapestről és elkések a roundingról. 100 Wattos mosollyal köszönök be az első betegemnek, leukémiás, ez a harmadik relapszusa, bölcs türelemmel viseli a kemók sorát és óvatos örömmel üdvözöl minden sikeres napot az osztályon. Szóba kerül, hogy a hétvégén megyünk Torontóba, javasolja is, hogy menjünk majd el az Ontario Múzeumba, állítólag érdekes épület, modern üvegrésszel kívülről, miközben belül többezer éves dinoszauruszokat rejt. Furcsa metaforája is lehetne az itteni életnek. Megköszönöm a tanácsot, igyekszem az eszembe vésni, nagyon várjuk már a fiúkkal a menetelt, több hete, hogy nem utaztunk már el Buffaloból. Végül hozzáteszem a mondókámhoz, hogy most találkozunk utoljára. Ahogy kimondom látom, hogy a meglepetés mellett őszinte sajnálat és villanásnyi szomorúság fut át az arcán. Rájövök, hogy neki is én egy kapocs vagyok a külvilággal, a valódi világgal, amit ő csak a kórház üvegablakán, a leukémia rácsai közül szemlél. Talán elfelejtette milyen a levegő eső után vagy amikor a napsütést becsukott szemmel lehet élvezni. Amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik a furcsa pillanat. Elköszön, sok sikert kíván a jövőre és jó utat a hétvégére. Eltévedek a gondolataim gubancos fonalai között, ahogy kijövök a kórteremből. Megrázom magamat, magamra varázsolok egy lelkes mosolyt, a kedvenc betegem jön. Neki ez a negyedik relapszusa, egy teljesen új kezelési eljárást kap most, modifikált T-sejteket, beültetett öngyilkos génnel. Pont, mintha egy modern Rejtő Jenő könyv címe lenne. A fia Budapestre járt egy darabig, mondta, ha majd benn lesz, találkozzunk, biztos örülne egy magyarnak. Benyitok az ajtón és lelkes köszönés fogad: „Good morning Doctor! How are you? Oh, I really like your pants, they have nice flowers on them, very pretty.” Csak hevesen pislogok, még mindig nem tudtam megszokni, sem azt, hogy doktornak hívnak páran, sem magát a gondolatot, hogy márpedig egy év múlva még a gázszámlán is úgy lesz a nevem, hogy Dr. Szepes Borbála Éva. Őszinte mosollyal köszönök vissza, a bókot is elfogadom, tényleg szép ez a nadrág, a liftben is megdícsérték már. Megejtem a szokásos vizsgálatokat, kikérdezem a napjáról. Végül, mostmár óvatosabban, tőle is elbúcsúzom. Lekonyul a szája széle és közelebb kúszik a két szemöldöke egymáshoz. Útravalónak elmondja, hogy nem kell szerencsét kívánnia, mert tudja, hogy jól fogom csinálni, bármit is választok. Neki is mindig volt pár kedves szavam, apró, celofánba csomagolt kis szómorzsák, amiktől kicsit jobban érezte magát, nagyobb türelemmel viselte a jól ismert mellékhatások gyötrő egymásutánját. A mostani attendinghez, Dr. M.R.-hez hasonlít, akiről elmondja, hogy nagy tudású, alapos és egy szavával szivárványt varázsol az ember legviharosabb napjából. Próbálom kifejezni azt, mennyit jelentenek a szavai, nem vagyok benne biztos, hogy sikerül. A hátam mögött csukom be az ajtót és lesütöm a szemem, elszabadult így is már egy könnycsepp. Ezeknek az embereknek minden nap egy küzdelem, egy babalépés, hogy visszaharcolják a hétköznapi életüket. Ahol elviszik a kutyát sétálni reggel vagy bevásárolnak a családjukkal. Minden kör, amit lesétálnak a karácsonyfaszerű infúziós állvány árnyékában, minden egyes plusz egészséges sejt egy parányi lépés a gyógyulás felé. És bár közel sem sötét és szomorú hely a hematológia, de a sarokban mindig ott bujkál a rák. Ennek ellenére vagy talán pont ezért egy mosoly, egy barátságos tekintet vagy szó itt rengeteget jelent. Sosem gondoltam, hogy azoktól kapok a legtöbbet, akiknek a legkevesebb van. Meglepődve a saját szentimentális tornádómon mégis céltudatosan és hálásan kanyarodok a lift felé. Szól a zongora, kezd csöpögősen érzelgőssé válni a pillanat, közben a kávémat is megkapom. A keserű gőz eloszlatja kicsit a gondolataimat, és most már őszintén mosolyogva indulok vissza az ötödik emeleti valóságbuborékba. 


Rockefeller kilátás


Ferry ride


Brooklyn Bridge


CN Tower teteje, Toronto


Toronto


Queens


New York Public Library





Délutáni szieszta


High line, high life


A hétköznapi „hullámvasutak” mellett még jobban várom azokat a napokat, amiken föltöltődünk a többiekkel, akár itthon kártyázva, akár utazgatva. Az elmúlt hónapban kétszer is voltam New Yorkban. Először Levivel fedeztük fel Manhattant, aztán olyan szerencsés voltam, hogy meglátogatott Fati barátnőm Szegedről és vele is tettünk egy körutat a „soha nem alvó” városba. A torontói kirándulásunk is nagyon emlékezetes marad, amihez Péter bácsi házi lekvárja és almás pitéje is hozzájárult. Alig hiszem el, hogy csak egy hónapunk maradt, igyekszem úgy fölfogni, hogy még egy hónapunk van. Mert az eddigiek alapján nem csillapodott az éhségem az újdonságok iránt, sőt!...

2017. augusztus 29.

Szepes Borbála


Eseményteljes második hónap

Második hónap… ha visszagondolok megint az az első gondolatom, ami eszembejutott, hogy: wooow… háát nem telt eseménymentesen! Rögtön ezután a címszavak ugranak fel: thoracic surgery vége, neurológia nagy dózisban, Torontó, New York, művészeti fesztivál, sok buli és még több kávé :)


Ha az előző blogom folytatását szeretném írni, akkor azt a napot kell felidéznem, amikor felkeltem reggel 5-kor: ekkor még mindenki teljes gőzzel REM fázisait élvezi, én szintúgy a műzlim és kávém által biztosított életenergiát, majd gyors tekerés a Roswell-be a reggeli nagy vizitre, gyorsan két betegből felkészülni, prezentálni. Irány a műtő, bemosakodni és thoracoscopiához első asszisztálni majd ebéd és egy lobektómiánál másod asszisztálás. Ekkor gyakorlatilag már este 6 volt, felrohanok elköszönni a csapattól, majd irány haza. Az esti ünneplésnek is okát adó utolsó napok nagyon furák: gyakorlatilag két/négy hetet töltesz el egy osztályon, ahol összeszokik a csapat, te is megszokod a napi ritmust, a beteganyagot/betegségeket, illetve egyes betegségek kezelési protokollját is megismered, majd mindennek egy csettintésre vége szakad és sokszor nem csak mi, hallgatók, hanem a rezidensek, szakorvosok is más-más területen kezdenek a hétvége után…
A mellkassebészet után a számomra leginkább várt neurológia hetek következtek: két hét az általános, majd még kettő a stroke osztályon. Mivel neurológus szeretnék lenni (ezt az itt megtapasztalt élmények is megerősítették) nekem ezek a hetek rendkívül fontosak voltak és nagyon jól is éreztem magam közben. Az talán elmondható, hogy az itteni gyakorlat (a képalkotók teljes palettája rendelkezésre áll, a protokollok követése minden esetben, aránylag sok rendelkezésre álló idő) nem feltétlen adaptálható az otthonra, legalábbis teljességgel biztosan nem. Azonban, ami minimális és nem eszközigényes, az az attitűd, ahogy a munka, illetve a betegek felé az orvosok/nővérek fordulnak (ezt talán az előző blogban is kiemeltem, de hé! tényleg nagyon fontos!). A neurológián a napjaink azért rövidebbek voltak (7-16), mely azért be kell vallanom, már jól esett a sebészet után : )
És akkor, hogy még mivel is telik egy hónap a munka mellett?

Turistáskodás: Legyen az New York vagy Torontó, nyilván arról a tényről, hogy kihagyhatatlan nem szükséges írnom, ezt már korábbi blogbejegyzések részletesen taglalják. Ezek a városok tényleg merőben mások a túltervezett, üres Buffalohoz képest. Az ittlétet nekem még tovább szépítette, hogy nővéremmel is találkoztam, még ha csak egy rövidebb időre is.  Mindenképp ajánlom, hogy egy free city tour-t vegyetek igénybe, ha mentek, főleg NYC-be, mert egy helyinél jobban nem tudja más megismertetni veletek a várost (sajnos Couchsurfing nem igazán járható út, mi tényleg jó sokáig próbálkoztunk, bár lehet hogy ha jó korán kezdi az ember, akkor szerencsés lehet).






-         Művészet: na jó... ez nagyon túlzó és nagyzó pontnak tűnik, mert tulajdonképpen három alkalomról beszélünk: az egyik egy művészeti fesztivál, ahova M.K. vitt el minket, ahol egy pohár bor szürcsölgetése mögül lehetett megnézni, ahogy különféle híresebb és kevésbé híres művészek alkotnak 45 perc alatt, majd aukció keretén belül el is adják a frissen készült (általában) remek műveket. A második egy múzeum volt (fontos, hogy minden hónap első péntekjén a múzeumok belépődíj nélkül látogathatók), az Albright Knox Gallery, ami egy modern galéria, ennek megfelelően rengeteg (sztereotípiába beleillő) modern (kevésbé) remek művet vonultat fel. A harmadik a közeli hatalmas Delaware Parkban minden este megtartott Macbeth előadás volt, amelynek művészeti értékéről nehéz ítélkeznem, tekintve, hogy a középkori angoltudást nem méri a TOEFL (bár én nem vitatkozok ez ellen!:) ).

-          Szórakozás: Itt Buffaloban az éjszakai élet nem épp világhíres, de péntek este lehet beleütközni nagyobb tömegbe, ha jó helyen jár az ember (Allentown, Sky Bar és környéke stb.), ezzel szemben a torontói éjszakai élet híresebbnek van minősítve (sajnos, mi itt szerencsétlenek voltunk, így nem sikerült megtalálni a megfelelő helyet).

-          Problémák: na jó, ezekre is kell szánni pár sort, ezzel megelőzve, hogy más ilyenbe ütközzön.
szabály1: Ha kiutazáskor új telefonszámot tervezel szerezni (tehát prepaid SIM kártyát venni) és az otthoni számodat addig szüneteltetni, akkor ne feledd, hogy ezt a szándékot a bankoddal is közölni célszerű, különben az internetes belepéshez szükséges (mobil aláírás) kódot nem fogod megkapni és az apró hiányosság korrigálása igényelhet akár két hónapot is (mint esetemben)!
szabály2: Kamera! Mindenképp hozz, mert a telefonod elejtheted és a kamerája tönkre mehet. A fenti szituáció esetén az eredmény, hogy semmit nem bírsz lefotózni, igencsak felőrlő.

2017. augusztus 30.

Dobronyi Levente


2017. augusztus 28., hétfő

Középidős helyzetjelentés

Az előző blogbejegyzésemet a kintlétünk második hetének végén írtam, amikor az uroonkológiai osztályon végeztem. Az azóta eltelt 6 hetet próbálom meg összefoglalni második írásomban. A Roswell Park Cancer Institue-ban a második 2 hetemet lymphoma-myeloma osztályon töltöttem. A kintlétünk 2/3-ánál visszanézve nekem eddig ez a rotáció tetszett a legjobban. Ez is egy ambuláns betegellátó osztály volt, ahova a különböző lymphomák tüneteit produkáló betegek érkeztek diagnózisra, illetve az adekvát terápia megkezdésére vagy már ismert lymphomás betegek, akik kontroll vizsgálatokra, esetleg terápiájuk revíziójára érkeztek. Az itt eltöltött 10 napom alatt 3 főorvosnál tudtam részt venni a napi munkában. Őket és az egész osztály személyzetét beleértve mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Attól függően, hogy éppen melyik attending-gel voltam tudtam részt venni a mindennapi munkában; volt amikor csak megfigyelőként vehettem részt a betegellátásban de volt amikor teljes mértékben rezidensi munkát végezhettem, beteget vizsgálhattam, kérdezhettem ki és vehettem fel a rendszerbe. Ez utóbbit nagyon élveztem, bár az is nagyon hasznosnak bizonyult amikor csak megfigyelőként volt lehetőségem ott lenni. Sokféle beteget láthattam az igen ritka lymphomáktól kezdve a gyakoribb típusokig. Csontvelő biopsziát is volt lehetőségem többször látni. Egyik nap ún. „lymphoma conference”-en vehettem részt, ahol az osztály orvosai és a kórház patológusai ültek össze, hogy megvitassák a bonyolult klinikai eseteket, miközben az adott esethez tartozó csontvelő biopsziából készült metszetet vagy perifériás vérkenet eredményét vetítették ki. Ezen a konferencián érdekes volt látni a különböző látásmódok ütköztetését, de természetesen végül mindig sikerült megfelelő diagnózist és terápiás tervet felállítani.


                A következő 4 hetet Levivel neurológiai osztályon töltöttük, 2 hetet általános neurológián és 2 hetet stroke osztályon. A legnagyobb változás a korábbi rotációimhoz képest az volt, hogy ezek már fekvőbeteg ellátó osztályok voltak. Mindkét helyre reggel 7-re érkeztünk. A nap legelején az ügyelet alatt érkezett új betegeket beszéltük át miközben CT és  MR képeik voltak kivetítve egy nagy monitorra. Ezt követte az új és régi betegek elosztása a rezidensek és az orvostanhallgatók közt, majd mindenki szétszéledt, hogy a neki kiosztott betegeket megvizsgálja és összegyűjtse a betegről fellelhető információkat, majd ezeket a vizit során prezentálja az attending-nek. A Buffalo General Hospital felépítése úgy néz ki, hogy a legalsó szinten van a sürgősségi osztály, az e feletti 2 emeleten pedig az intenzív osztályok vannak. A maradék 14 emeleten általános betegellátás történik, ahova szükség esetén speciális konzultációs csoportokat hívnak. Ilyen konzultációs csoportnak voltunk a tagjai mi is, mind az általános neuro, mind a stroke osztályon. A neurológia főhadiszállás a 14. emeleten volt, ezért vizit során általában lefelé haladtunk a felsőbb szintekről, hogy meglátogassuk a hozzánk tartozó betegeket (gravity rounds). Napi 25-35 beteg volt, így a vizitek néha igencsak elhúzódtak. Ilyenkor lehetőségünk nyílt azt is megfigyelni, hogyan vizsgálnak beteget az egyes speciális esetekben az attendingek. A stroke osztályon elvárás, hogy a hallgatók elvégezzenek egy online tanfolyamot ami a stroke-os betegek vizsgálatára tanít meg. Ezek miatt a neurológiai fizikális vizsgálatról sokat tudtunk tanulni és sokat is gyakorolhattuk azt. A vizitek után új betegek, új konzultáció kérelmek érkezését vártuk. Voltak napok, amikor nem sok történt ezen órákban de voltak olyanok is amikor csak kapkodtuk a fejünket  a sok beérkező  beteg miatt. A csapat itt is elég heterogén volt, volt olyan pillanat, amikor hatan voltunk a rezidens szobában, 2 magyar, 1 kínai, 1 pakisztáni, 1 japán és egy 1 amerikai. Amikor éppen nem volt más dolgunk, érdekes beszélgetéseket lehetett lefolytatni egy-egy ilyen diverz, multikulturális csoportban. Ezeken az osztályokon is volt lehetőségünk gyakori és ritka betegcsoportokat látni, a legemlékezetesebbek a teljesség igénye nélkül: autoimmun encephalitis, gombás meningitis, Anthon-syndroma (bilateralis occipitális vakság + konfabuláció) és a locked in syndroma voltak.


                A gyakorlatokon kívül a szabadidőnkben sokat kirándultunk, fitneszterembe jártunk és folytattuk az amerikai élet felfedezését. Egyik hétvégén részt vettünk egy magyar filmnézésen, ahol a helyi magyar közösséggel a Dent Towerben néztünk meg egy magyar filmet, másnap meg átsétáltunk Kanadába, miután felfedeztük, hogy milyen közel van a 2 országot összekötő híd. Voltunk hajókázni az Erie tavon és mivel júliusban még nagyon jó idő volt (augusztusban már érezhetően sokkal hidegebb) beugrálhattunk a hajóról a tiszta vízű tóba. A hétvégéken ezen kívül felfedeztük (próbáltuk) a buffalo-i éjszakai életet. Kirándultunk Torontóba, ami csak pár órára van innen busszal. Kanada legnagyobb városa tele van új építésű üveg felhőkarcolókkal, az utcái pedig nagyon tiszták. Meglátogattuk az akváriumot, a Royal Ontario Museumot, a Casa Lomát és végül a CN towerbe is feljutottunk egy hosszú sor végig állása után. A hétvége megkoronázásaként meglátogattuk Péter bácsit, aki isteni vacsorával vendégelt meg minket, bevezetett a tudományos főzés alapjaiba és sokat mesélt a magyar kardiológia hőskoráról. A nála tett látogatás mindnyájunknak az egyik legkedvesebb emlék lett Torontóból.






2017. augusztus 28.

Nagy Ákos

A folytatás

Elkezdtünk beleszokni a helyi ritmusba. Már tudtuk, hogy a Walgreen’s és a helyi biobolt kasszájánál az eladó által elhadart „havajakrd?” azt jelenti, hogy van-e törzsvásárlói kártyánk és már mi magunk is minden köszönés után megkérdeztük a teljesen random emberektől is, hogy „hogy vannak”. Néha már előfordult olyan is, hogy nem kérdezték meg egy pár mondatos beszélgetés során, hogy mégis honnan a viharból jöttem- vagy előfordult, hogy nem rögtön az első szavaim után. (Teljes siker, lassan már szinte követelnem kell a zöldkártyámat.) Bár néha megkaptam válaszomra („Magyarországról érkeztem, nájsz tu mít jú”), hogy nem tudták pontosan, az Ázsián belül hol található, vagy azt, hogy érdeklődtek a tengerpartunk felől, de szerencsére sok esetben a válasz két felcsillanó szem volt, majd pedig dicséret a vízilabda csapatunknak, szépséges Budapestünk magasztalása, vagy a „gujjássh end tsirkö paprrikássh” receptjének elkérése.

A közlekedés

Az elmúlt hetekben továbbra is vígan hajtottuk kicsiny kétkerekű paripáinkat, s lelkesedésünket sem az eső nem törte le, sem pedig az, hogy Ákos biciklije egy szép reggelen köddé vált lakatjával együtt a tárolóból. (Íme a jó tanács a jövőre nézve utódainknak: sajnos bizony fel kell hozni őket a teraszra, nincs mese.) Szerencsére az internet legmélyebb bugyraiban hamar találtunk egy megfizethető újabb példányt, így ismét teljes lett a létszám.
Egyszer azért megjártam az esővel, mikor egyik kórházból kellett volna átrobognom a másikba, s laptop meg egyéb elektronika az volt nálam, de eső elleni védelem nem, így némi problémába ütközött a vízszintesen tomboló viharral szembeni küzdelmem. Ekkor a melegszívű recepciós asszony két hatalmas kukászacskóba csomagolt, amelyből az egyiket amolyan öregnéniőzikéje stílusban fejemre kötve karikáztam el végül a gyermekneurológia gyakorlatom színhelyére.




A klinikai gyakorlat


Gyermekneurológia teljes gőzzel. A csapat igen változatos volt, valahányszor amerikai doki volt, némileg hálát adtam, mert ilyenkor néha az angol anyanyelvűek aránya akár az 50%-ot is elérte, de nyelvi problémák továbbra is adódtak. Történt néhol, hogy a rezidens kolléga szavait én próbáltam tolmácsolni az édesanyának, vagy a neonatológusoknak.
Legtöbb páciensünknek különböző epilepsziás epizódjai voltak, s az ő betegségüket kellett követnünk, ellenőriznünk, gyógyszert módosítani, vagy épp ha egy-egy epizódjukkal a sürgősségi osztályon kötöttek ki, akkor akutan megoldást találnunk. Számomra továbbra is meglepő, új helyzet volt a vándorló életmód, mely során a gyermekneurológia csapat nem rendelkezett saját osztállyal, hanem ide-oda mentünk a különböző emeletek közt, meglátogatva a legkülönbözőbb részlegeket, ahol a kis betegnek ideggyógyászati panasza (is) volt.


A váltás

Lett egy kedvenc doktorom, dr. F., akinek szédületes humorérzéke, követendő empátiája és olyan stílusa volt, hogy bárkivel, bármikor megtalálta a közös hangot, péntekenként pizzát rendelt csapatának és folyamatosan szórakoztatta valamivel a környezetét. Az ő irányítása alatt kerültem át az EEG teamhez, így gyakorlatom egy részét az agyi aktivitások elemzésének megtanulásával töltöttem.
Az EEG csapat egészen más, mint a gyermekneurológia csoport, még akkor is, ha az eredeti orvostudományi terület ugyanaz. Itt egy kicsiny, milliónyi számítógéppel felszerelt szobában elemzik 5-6 felvett fekvőbeteg agyi hullámait 0-24 órában, s tulajdonképpen egy kis családba csöppentem bele odakerülésemmel. Amennyire idegen voltam a gyermek ideggyógyászaton, s nem igazán találtam meg a helyemet, annyira otthonom lett ez a részleg, és nem csak az epilepsziákkal kapcsolatban tettem szert értékes, új tudásra, hanem az amerikai szokásokba, mindennapi életbe is, hiszen a szobában állandóan folyt a jókedvű beszélgetés is a szorgos EEG-elemzés mellett.
Ennél a csapatnál az a cél, hogy a potenciálisan epilepsziás epizódoktól szenvedő, vagy már ilyenek miatt gyógyszerrel kezelt betegeket megfigyeljék, adott esetben egy-egy epizódot provokáljanak ki gyógyszermegvonással (vagy akár alvásmegvonással, egyéb módszerekkel), így biztosítva a pontos diagnózis kinyerését, megfelelő terápia megtalálását.


A kalandok

Mentoraink ez idő alatt is rengeteg programra invitálták, számos élménnyel gazdagodtunk. Részt vehettünk egy művészeti eseményen, ahol a festőknek ott, fél órákban kellett, hogy alkossanak, majd ezt aukcióra bocsátották, s mi végignézhettük, ahogy a papíron ordító ürességből alkotás kerekedett. Majd pedig elsápadhattunk, hogy az mennyi pénzért kelt el. Háromhétnyi nagybevásárlásunk.
Kiderült, hogy a közelünkben lévő parkban esténként nyílt Shakespeare-előadások vannak, így egyik hétvégén erre is ellátogattunk, s fűben ücsörögve próbáltuk felfogni a Macbeth sorait angolul. Több-kevesebb sikerrel (főleg kevesebbel), ha őszinte vagyok, de a hangulat mindenképp fantasztikus volt.


Egyik hétvégén, mikor a csapat fele New Yorkba utazott, a fennmaradó másik fél (ezek voltunk mi Ákossal) felkerekedtünk, s egy tízperces biciklizés után máris ott álltunk a Peace Bridge egyik lábánál, mely megadta nekünk azt a lehetőséget, hogy gyalog átsétáljunk Kanadába. A dologban több érdekesség is volt, egyrészt az, hogy az egyébként végtelenül szigorú amerikaiak mennyire simán engedtek minket vissza (még a táskáinkba se néztek bele, pedig jó iskolássokként hátizsákokban vittünk elemózsiát oda-vissza a határon). Kanadában megvendégeltük magunkat egy Tim Horton’s-ban, ami Észak-Amerika, de legfőképpen kanadai barátaink kávékban úszó Mekkája, kihordtunk lábon egy vihart, majd élményekkel telve kalandoztunk vissza a fent említett hídon Buffalo városába.



Egy másik alkalommal (most hétvégén) Bori szobatársnőmmel kerekedtünk fel a „helyi” plázába. Ez a rövid út a pláza és otthonunk közt 1 óra oda és 1 óra vissza biciklin, megtanítva az embert, hogy valóban értékelje a budapesti közlekedési vállalat minden nyűgjét-gondját.

A tervek

Reméljük, utazni fogunk, méghozzá Bostonba, Washington D.C.-be és Chicagoba is, a héten ez is egy komoly küldetésünk volt, hogy repülőjegyeket foglaljunk, s olyan szállást találjunk, mely árban nem követeli meg, hogy a fennmaradó heteinkben zsíros kenyeret együnk főtt krumplival, de mégis jó lokalizációval bír és az alapvető higiéniához szükséges körülmények is biztosítottak. Akciónk (reményeink szerint) sikerrel járt, így izgatottan tekintünk elébe az utaknak.
Az én saját tervem pedig az volt, hogy következő hetemet (szám szerint már a 8.-at! Tyű, repül az idő…) dr. R. mellett töltsem a fejfájás részlegen. Ez egyelőre egy erőteljesen kétesélyes dolog, ugyanis a fent említett doktornő mindennapos kismama, s bár az amerikaiak lankadatlan szorgalmával még utolsó hetére is betáblázta magát, könnyen lehet, hogy a kis utód megvétózza elképzeléseinket. Mindenesetre nagyon reménykedem, hogy neurológia gyakorlatomon belül ilyen speciális területbe is be tudok tekinteni.

Bár még rengeteget tudnék mesélni, de felkeltek a többiek, így tudok kunyerálni tőlük végre egy negyedik 25 centest is, hogy beindíthassam a mosást diszkrét mennyiségben összegyűlt szennyesemmel, így lekapcsolódom az internet bugyrairól.
Köszönöm annak, aki idáig megtisztelt érdeklődésével és türelmével és kívánok egy csodaszép napot!

2017. augusztus 21.
Juhász Dóri

  

2017. július 27., csütörtök

Craiglist mindenre a válasz

18 nap… azért ez a három hónaphoz képest elég kevésnek tűnik, de már most annyi élményben volt részünk, hogy ezt a blogbejegyzést is a történtek összegyűjtésével kellett kezdenem. Ami talán a legmeglepőbb volt ebből a rövid időből, hogy Buffalo annak ellenére, hogy New York állam második legnagyobb városa, rendkívül kicsi és Budapest után nagyon üresnek is hat. Ebbe mondjuk belejátszik az is, hogy tanítási szünet révén diákoktól mentes Buffalo és mivel a tanév kb. augusztus 20-án kezdődik, ez egy ideig még nem fog változni. Az egyetem foglalkoztatja egy igen nagy részét a városnak és a diákok is a lakosság nagy hányadát teszik ki.

Nekem az első rotációm a mellkassebészet lett végül a Roswell Cancer Institute magánkórházban, ami nem minősül a leglazább osztálynak: általában reggel 6-tól délután 5-6-ig kell az osztályon lenni (bár előfordult 16:30-kor kezdődő műtét is), ami viszont nagy erőssége, hogy a műtő-fekvőbetegek-ambulancia hármas között lehet mindig választani vagy cirkulálni egy-egy nap, így, ha valahol már üresjárat van (na, ilyen nem nagyon van), akkor át lehet menni másik részlegre. A műtőben megfigyelni bármikor lehet, de egyes sebészek szívesen adnak lehetőséget bemosakodni is és másodasszisztensként részt lehet venni a műtéteken (E.D., M.H., S.Y. doktoroknál kifejezetten jó), amikor szívesen magyaráznak és az a fajta mentalitás, melyben otthon volt részem („bejöhetsz, de ne csinálj semmit és ebben semmiképp ne is hibázz”) egyáltalán nincsen meg, bátran lehet kérdezni, értetlenkedni:).  Volt lehetőségem többször DaVinci robottal történő műtétet is (3D-ben) végignézni, illetve olyan technikákat is látni, melyekről még csak nem is olvastam korábban. Az osztályos munka viszonylag fix mindennap: 6 és 8 között a laborok kiirkálása, képalkotók majd a betegek végigjárása, mellkas drainek kihúzása, péntekenként nagy viziten a betegek prezentálása. Számomra nagyon pozitív látni, hogy az osztályon az otthon megtapasztalt főorvos-rezidens-nővér hierarchia teljesen hiányzik, szerintem részint amiatt, mert a nővérek között többféle fokozat és ennek megfelelően kompetenciakör (NP, RN, ARN stb.) van, viszont azt látni, hogy a rezidens (aki ebben a hónapban egyedül van az osztályon) reggel 6-tól nem ritkán este 9-10-ig is benn van az osztályon és mindezt szó nélkül „eltűri”, azért az meglepő volt. Az orvosok mentalitásáról, betegek felé és egymás felé való viszonyukról nagyon hosszan mesélhetnék, pedig tényleg nem nagy dolgokról lenne szó, mégis rengeteget számít. A klinikán/ambulancián főleg az új betegek érdekesek, nekik végignézni a dokumentációjukat, képalkotójukat majd a nővérrel/rezidenssel együtt kikérdezni (a fizikális vizsgálatot nem véletlenül hagytam ki, gyakorlatilag senki nem csinálja vagy legalábbis ha igen, akkor az gyenge imitációnak minősülne otthon) majd a főorvossal átbeszélni.
Ugyan elég sokat benn kell lenni az Osztályon, ha igazán aktív az ember nagyon sok mindent engednek és sokat lehet tanulni és egy megfelelő napi kávé beviteli rutinnal (számomra a reggel 5:30-dél-18:00 vált be) akár még edzőterembe menetelhez is marad energia :)

Ez alatt a fél hónap alatt volt lehetőségünk megismerkedni a M. családdal, akik meg is vendégeltek többször és együtt el is mentünk közös programokra (például a Letchworth State Park-ba, ami kihagyhatatlan!). M. Istvánnal megnéztük a Niagara vízesést is, majd BBQ-ztunk a Whirlpool State Parkban. Szerencsések voltunk, hogy július negyediként is kinn voltunk már, így az Erie tó partján piknikezthettünk, majd megnézhettük a tűzijátékot is. Többször találkoztunk a helyi magyar közösséggel, ami igen népesnek számít (előfordult már magyar beteg a kórház ambulanciáján, illetve több magyar orvos nevét is már kiszúrtam).


Összességében nagyon gyorsan eltelt ez az idő és nagyon jól érezzük magunkat, közlekedni a városban elsősorban biciklivel szoktunk (alapvetően a legtöbb minden elérhető vele fél órán belül, a tömegközlekedés elég borzalmas és nem is a legbiztonságosabb), a megélhetés természetesen lényegesen drágább az otthoninál, így sokszor az anyagiakkal elég megfontoltan kell bánni bármilyen ösztöndíj ellenére is. A lakás a belváros közelében található és a kórházak, boltok is átlag 20 perc biciklizésre vannak. Fontos tanulság, hogy ha bármire szüksége van itt az embernek arra a válasz/megoldás a Craigslisten megtalálható! :)




2017. július 25.

Dobronyi Levente 

Első hetek Észak-Amerikában

Buffaloba Toronto-n keresztül érkeztünk az időeltolódástól és a hosszú utazástól elcsigázva. M. I. kijött értünk a buszállomásra és hazavitt minket az apartmanunkba, melynek hűtőjét érkezésünk előtt gondosan feltöltötte, ezúton is köszönjük neki. Az első napok egyetemi regisztrációval, biztosítások befizetésével és biciklik szerzésével/javíttatásával teltek. Az első hétvégén elbicikliztünk az Erie-tóhoz illetve M.I. elvitt minket a Niagarához, ami tényleg lélegzetelállító. Utána grilleztünk egy, a vízeséshez közel eső campingező helyen, ahol ebédünket Coronita sörrel és egy remek dinnyézéssel toldottuk meg. Másnap hétfőn még csak a kórházi orientáción kellett részt vennem és mivel kedden július 4.-e volt csak szerdán kezdtem meg a gyakorlatot. A július 4.-ei kötelező tűzijáték nézést és himnusz hallgatást az Erie-tó partján abszolváltuk.




Az első rotációmat a Roswell Park Cancer Institute-ban, Medical Oncology részlegen, uroonkológiai osztályon töltöttem.  Ez egy járóbeteg ellátó osztály, ahol a napi munka fél 9-kor kezdődik és kb 4-ig tart. A felállás az volt, hogy ebben az amúgy hotelnek tűnő komplexumban betegszobáról betegszobára látogattuk a pácienseket az attending-gel vagy a fellow-val vagy esetleg mindkettővel. Mindennap más-más főorvos (attending) van ezen az osztályon, így mindegyik nap kicsit más volt. A legtöbbet azokon a napokon tanultam, amikor egy beteg először érkezett az osztályra, és ilyenkor az én feladatom volt a beteg komplett dokumentációját átnézni, abból a lényeges pontokat kiszedni és azt referálni az attending-nek. Ez az osztály mint daganat kutatóközpont nem csak a már elfogadott terápiákat kínálja az ideérkező, általában négyes stádiumú daganatban szenvedő betegeknek, hanem klinikai tanulmányokban is szép számmal van lehetőségük részt venni a pácienseknek, ahol a jövő terápiáját jelentő új gyógyszermolekulákat vagy új gyógyszerkombinációkat kaphatnak. A számok mindenképp igazolják ennek a létjogosultságát, négyes stádiumú betegeknek itt az egyik leghosszabb a túlélése a világon. Számomra nagyon érdekes volt látni azt, hogy hogyan működik ez a rendszer és mivel ez egy onkológiai központ, sok ritka daganatot is láthattam, de természetesen a legtöbb eset a prosztata, a húgyhólyag, a vese és a here tumor leggyakoribb fajtái voltak. Mindenki nagyon kedves volt velem, az orvosok sokat magyaráztak és minden kérdésemre válaszoltak, így sokszor én is a csapat tagjának érezhettem magam.
A gyakorlatok végeztével felfedeztük a közeli konditermet és boltokat, voltunk futni a közeli parkban és megismerkedtünk az itteni Vaterával, a Craigslist-tel és rájöttünk arra is, hogy kent-et sokkal könnyebb mondani, mint coupé-t. A második hétvége zárásaként meg egy emlékezetes Ed Sheeran koncerten voltunk a hoki stadionban.


Ed Sheeran koncerten


2017. július 18.

Nagy Ákos 

Úton

Csütörtök délután 6 óra körül van. Hagyom, hogy a fehér Fiatban ülve a lehúzott ablakon beáramló menetszél összekócolja a hajamat. Közben egy Cardigans szám megy, amit nem ismerek, körülbelül annyi idős, mint én. Becsukom a szemem és érzem ahogy kiszellőznek a fejemből a kavargó gondolatok. A csúcsforgalomban evickélve haladunk a belváros felé. Várom már a pénteket és a hétvégét. Majdnem két hete vagyok a szülészet-nőgyógyászat gyakorlaton Buffaloban, és három hete Amerikában. Közben hatodéves lettem, új lakótársaim vannak és több barátom végzett orvos már. Az elmélkedésemet Nándi szakítja félbe, válaszol egy kérdésemre, amiről már éppen megfeledkeztem. Szerencsés vagyok, majdnem minden nap ő hoz el a DENT-be, ahol M. Istvánnal töltöm a gyakot és délután együtt is megyünk haza. Közben oda is érünk a Delaware Avenue 1217-hez, megköszönöm a fuvart és előkotrom a lakáskulcsot, természetesen a táskám legaljáról. Becsipogok a külső ajtón és beszállok a liftbe, mindjárt fenn vagyok a hetediken. Mennyivel egyszerűbb, mint egyszerre két biciklivel. Ha a többiekkel megyünk valahová kész bűvészmutatvány behajtogatni magunkat és a bringákat az amúgy nem túl szűkös térbe. Lépkedek a folyosó vége felé, hallom, ahogy a zene kiszűrődik a lakásból, kissé erőszakosan belököm a nehéz bejárati ajtót és otthon vagyok. Otthon. Nem rég óta vagyok itt, de melegséggel tölt el, ahogy belépek. A többiek már hazaértek, Ákos és Levi épp a South Campus edzőtermét indulnak felfedezni, nehogy már felesleges legyen, hogy kiváltottuk a UB (University of Buffalo) kártyát. Dóri a világjáró bőröndjéről kap bíztató híreket, így három hét vakációzás után lehet, hogy hamarosan megérkezik végre a csomag. Pár szót beszélünk, kinek hogyan telt a nap, milyen volt a műtőben, az osztályon vagy az előadáson. Én sietve lecserélem az új kék műtős egyenruhámat sportcuccokra, tudom, ha még most nem indulok el a gym-be, akkor soha. Gyorsan ránézek a Facebook üzenetekre, annyi mindenkinek kellene válaszolni és annyi mindent kellene írni.


A DENT Tower


Az OB/GYN iroda a DENT-ben


Elindulok az utcán lefelé. Már egészen ismerősek az utcák, az épületek, kicsit kihúzom magam és egy helyi magabiztosságával szedem a lábaim. Nem is reméltem, hogy ennyi mindent láthatok és tapasztalhatok már az első rotációm felénél. Főleg, hogy a kiutazásom előtt két héttel még biztos helyem sem volt a szülészeten. M.I. és Éva néni segítsége révén kaptam meg a DENT-i helyet. Istvántól nemcsak a szülészet-nőgyógyászatról lehet tanulni, de az nagybetűs Orvoslásról is. Amikor meg ebéd vagy kávészünet van akkor a tökéletes jeges kávéról, az amerikai magyarok történeteiről vagy a wimbledoni teniszeredményekről. Hétfőn műtétes napok vannak, volt persze már sürgősségi császármetszés is és lesz még DaVinci robotos hiszterektómia. A többi napon a rendelőjében látjuk a 20-30 járóbeteget. Én csinálom a fundusméréseket, a Dopplereket, több Pap kenetet és bimanuális vizsgálatot is végeztem már. Szinte mindenki mosolyogva fogad, kérdeznek Magyarországról vagy csak simán gratulálnak, hogy egy év múlva elméletileg már Dr. Borbála leszek. Hát igen, néha nekem is hihetetlennek tűnik, hogy eltelt már 5 év.
Sokan írtak már arról, hogy az orvos-beteg kapcsolatról tanulnak talán itt legtöbbet. Nekem a legemlékezetesebb eddig az a körülmetélés volt, amit a múlt héten csinált István. Itt gyakorlatilag ezt minden fiú újszülötten elvégzik a születésük utáni pár napon belül. Az említett eseménykor péntek volt, csöndes még a szülészet folyosója. István épp magyaráz, hogy fog átköltözni az osztály egy másik kórházba miközben én azon elmélkedem, vajon otthon mikor lesz egy hasonlóan barátságos, tágas és okosan kialakított újszülött osztály. A kis beteget behozza az ápoló az erre az eljárásra kialakított szobába. Nem díjazza az apróság a kezdeti előkészületeket és a korán kelést. István tréfásan odaszól a babának: „What’s your favourite kind of music?”. Elmosolyodom, azt hiszem, csak a szokásos humorával oldja az enyhe feszültséget. „I hope you like Imagine Dragons, I have their newest album. They are really good, I saw them live last year.” Majd a telefonján elindítja az egyik számukat. Valószínűleg süt rólam a megdöbbenés és az értetlen tekintetemen István száján egy félmosoly jelenik meg. „Minden körülmetélésen zenét játszok a babáknak, megnyugtatja őket.” Próbálom a pillanatot minél pontosabban bevésni az emlékezetembe, én is ilyen akarok lenni. Ilyen orvos és ember. Legalább fele ilyen. Az érzéstelítésnél még nyüszög kicsit a páciensünk, a maradék 10 percet gyakorlatilag végigalussza. Közben próbálom felvakarni magam a padlóról, az egyes lépéseket megjegyezni és megismerek pár új számot is. Gyorsan végzünk, a zenét kikapcsoljuk és megyünk is vissza a rendelőbe. Elmeséli nekem, hogy majd’ 30 éves pályafutása alatt mindig zenét játszik a babáknak. És tényleg, a héten egy másik babánál is ugyanez játszódott le, ott az édesanya is szem- és fültanú volt, én pedig már értelmesebb tekintettel néztem a beavatkozást. A rendelőben egy házaspár pedig ki is választotta, hogy majd milyen dalokat szeretnének a kicsinek. Apróságnak tűnik, lényegtelen semmiségnek. Szerintem mégis ez a sok apróság, kis figyelmesség, emberségesség és türelem az, ami a kölcsönös bizalmat ki tudja alakítani, legyen szó bármilyen kapcsolatról is.
Magasröptű elmélkedéseim közben oda is érek az edzőterembe, jó másfél órát töltök benn, nem is veszem észre, hogy eltelik az idő. Otthon vacsorázunk, utóvacsorázunk (mert valaki mindig eszik négyünk közül), tervezzük a hétvégi utazásainkat, Youtube videók bugyraiba tévedünk és alapvetően nagyon jól érezzük magunkat. Tudtam, hogy azért jövök majd ki Amerikába, hogy jobban belelássak az egyes szakterületekbe, újat tanuljak és világot lássak. De azt nem tudtam, hogy két hét alatt már otthon fogom érezni magamat, barátaim lesznek és izgatottan várok majd minden új napot és élményt. 


Első hétvégénk M. Istvánnal a Niagaránál...


...a második Ed Sheerannel


M. Lászlóéknál vendégségben.


Kiállításmegnyitón


Letchworth State Parkban

2017. július 17.

Szepes Borbála


A kezdetek

Ahogy közeledtek a napok amerikai utazásomig (értsd: volt még egy bő hét, minimum), tökéletesen hoztam minden nememre jellemző szokást. Elkezdtem bepakolni a szobámat egy malaclopó bőröndbe úgy, hogy még helyet is hagyjak az itteni vásárlásokra. Utóbbi nem sikerült, pláne, hogy egy hajszál választott el a maximálisan megengedett 23 kilós feladott poggyász megalkotásától. Nagyjából ugyanezt tettem a kézitáskámmal is, a reptéren igyekeztem nem mutatni, hogy jobban kidüllednek a szemeim a cipelésétől, mint a súlyemelőknek a személyes rekordjaik beállításakor.

Az indulás

            Kissé különc módját választottam az Egyesült Államokba érkezésemnek, ugyanis a többiek előtt néhány nappal én június 25-én Las Vegasba érkeztem meg Zürichen keresztül. (Édesapámmal részt vettünk egy számára fontos informatikai kiállításon, ami egyébként még nekem is buli, annak ellenére, hogy úgy éreztem ott magam, mintha mindenki legalábbis kínaiul beszélt volna a szerverekről, IT-s berendezésekről és ilyenfajta megoldásokról.)
A hosszú repülőút után izgatottan vártam, hogy keblemre ölelhessem a malaclopó bőröndöm, mely számomra kicsit Magyarországot jelképezte minden mozdítható cuccommal együtt. A  futószalagon sorban mentek a táskák, s egy-egy lelkes levétel jelezte, hogy valaki megtalálta a magáét. Aztán leemelték az utolsót is- és az enyém nem volt köztük. Ez mondjuk kevésbé boldogított, mint a tény, hogy megérkeztem ebbe a hatalmas, elképesztően változatos és izgalmas országba, így igyekeztem inkább az utóbbi tényre fókuszálni.

Keresztülszelni Amerikát

            Ez a blog nem hivatott részletezni a szakmánkhoz kevéssé tartozó Las Vegas-i IT kiállítást, így rögtön ahhoz a részhez ugrom, ahol eljutottunk Buffaloba, június 30-án hajnalban. Eljutottunk így többes számban, mivel az a szerencsés helyzet adódott, hogy Apukám is velem jött még az első hétvége erejéig. Las Vegas és Buffalo között egy röpke, bő 4-5 órás repülőút és 3 időzóna van, az utat azonban nagyban segítette a valamennyire ingyenesen is működő repülős wifi és a légiutaskísérő énekes előadása érkezésünkkor. 
Az első napom (péntek) ügyintézésekkel telt- az egyetem campusán biztosítások és papírmunkák vártak ránk.
Minden turnusnak ez egy fontos információ lehet, hogy Kanadába csak ezután a procedúra után utazhatsz ki Amerikából, mert az itteni irodának alá kell írnia valamit az egyik papírunkon (DS-2019). Ez számomra azért volt különösen izgalmas, mert szombattól pontosan ez volt a tervem Édesapámmal.

Niagara és Toronto

            Megragadva az alkalmat, hogy egy hétvégét együtt töltünk, szombat reggeltől Apukámmal egy fakultatív program gyanánt meglátogattuk a Niagarát, majd pedig átutaztunk Torontoba, Kanadába. Nehéz lett volna izgalmasabb időzítést találni, ugyanis a juharszirup országa e hétvégén ünnepelte 150. születésnapját. Már a határon megéreztük ennek minden előnyét-hátrányát, mivel órák hosszat kellett állnunk, mire átjutottunk. A városban kicsit olyan életérzés uralkodott, mint mikor magyar focicsapatunk meccset nyert az EB-n, mindenhol „ollé-ollé” éneklés, zászlólengetés és számtalan ember piros-fehér kanadai szerkóban bulizott. Arcra festett zászlók, hajpántból kilógó, rugózó zászló, lelkesen dudáló autók, volt minden, ami kell.
Nagyszerű hétvége volt, melyet számomra a Megabus zárt- ez egy kanadai busztársaság, mely igencsak baráti áron, egészen olcsón juttat át Torontoból Buffaloba.
Alapvetően tényleg csak dicsérni tudom, huszonvalahány kanadai dollárért kaptam jegyet, melyből 7 az nem is volt kötelező, csak az emeleten az első ülésre foglaltam be a helyemet.

Érkezés amerikai otthonomba

            Július 2-án, későn este érkeztem meg apartmanunkba, ahol ugyan egy gyors körbenézés erejéig már jártam, de most elérkezett a beköltözés ideje. Ez viszonylag zökkenőmentesen sikerült, tekintve, hogy a bőröndöm hollétét azóta is diszkrét homály fedte (és fedi…).

Őszintén szólva, korábban amitől eléggé tartottam, hogy mégis milyen lesz, mikor random 4 ember összekerül, akik közül kettőt szinte semennyire sem ismertem korábbról. Annyira lutri az egész, hogy roppant széles skálán mozoghat ennek a kimenetele. Az első este után elképesztően pozitív voltam, már néhány perc után hatalmas nevetések és kötetlen beszélgetések alakultak ki. Úgy éreztem, ez egy határozottan ígéretes kezdet. (A lentebbi képen a július 4-én tartott fakultatív programunk kis darabja látható.)



Indul a mandula

            Alapvetően első turnusom gyermekgyógyászat, gyermekneurológia volt, azonban menetközben a neurológia előadásokon is részt kellett vennem. (Ez most, mikor soraimat írom is igaz, tekintve, hogy 6 hétig vagyok itt és éppen egy előadás előtt gépelem a bejegyzést.) Így aztán július 3-án igencsak korán kelve, a tőlünk kb. 35-40 perc sétára levő kórházba mentem eligazításra és előadásra, majd pedig onnan át a gyermekkórházba. Az előbbi remek volt, bár csak általános betegvizsgálatról szólt, de borzasztóan tetszett dr. P. tünetorientált megközelítése, emberközeli példái és humoros stílusa. A gyors reggeli után átrobogtam a gyermekgyógyászatra, ahol ismét egy új élmény fogadott.
Az osztály maga csupán pár szobából áll- azok sem betegszobák. Ez a gyermekneurológiai részleg ugyanis egy konzultációs csapat, akik betegről betegre járkálnak különböző osztályok között a kórházban, vizsgálják őket és szakmai javaslatokat tesznek (gyógyszerek, további teendők, hazaengedés terén). A csapatban rengeteg náció képviselteti magát, pakisztánitól indiaiig. Az első napon úgy éreztem, hogy én beszélem a legjobban a nyelvet, de aztán a későbbiekben érkezett két másik doki, plusz megismerkedhettem néhány professzorral is, akiknek már valóban az amerikai angol az anyanyelvük.

A gyakorlataim

            Gyermekneurológiai csapat részeként a fő betegség, mellyel nap mint nap találkozunk, az epilepszia. Annak pedig minden gyermekeknél előforduló formája, kezdve az éjszaka, alváskor jelentkező „jóindulatú” epilepsziától a súlyos agyvérzésen átesetteknél kialakulóig. Emelett azonban számos olyan ritka kórképet is diagnosztizált a csapat, melyekről ez eddig még csak nem is hallottam soha és extrém ritkának számítanak a világon.
Külön plusz pont, hogy minden csütörtökön reggel összeülnek a gyermekneurológusok, hogy a speciális esetekről beszéljenek, azokról kiselőadást tartanak, megvitatják A-tól Z-ig, ami nagyban elősegíti a terápia megválasztását.
Általában reggel-délelőtt-délben zajlik érdemi munka, utána azonban nem túl gazdag a program- az irodában ülve várjuk, hogy érkezik-e bárki a sürgősségire olyan problémával, melyen mi tudunk segíteni. (Nem szokott).
Az én feladatom eddig még inkább csak a megfigyelés volt, részvétellel betegvizsgálatokban (izomtónust néztem, ízületeket stb.), illetve én magam is tartottam kiselőadást az egyik ritka betegség differenciáldiagnosztikájáról (Rasmussen encephalitis a kórkép egyébként, melyről soraimat írom).

Pozitívumok Amerikáról

Először általánosságban szeretném dicsérni az amerikaiakat. Nagyon tetszik a mentalitásuk- akkor is, ha az egy kicsit „erőltetett”. Szerintem borzasztóan fontos az, hogy az ember kimondja, hogy „jól vagyok” és remek gesztus az, hogy a köszönések után szinte kötelező kérdés, hogy hogy van a másik. Sokan mondják, hogy mindez mű- és rengeteg ember esetében bizonyára. De én személy szerint úgy vélem, hogy már ezzel is jót teszünk magunknak, rákényszerülünk, hogy kimondjuk: jól vagyunk és bele kell futnunk egy plusz udvariassági körbe- ami lássuk be, kis hazánkra is bőven ráférne.
Nagyon tetszik a sok mosoly, a random beszélgetések, melyeket szinte idegen emberek is folytatnak velem. A pénztáros a pult mögött nem mogorván odadobja a visszajárót, hanem kedvesen érdeklődik, honnan jöttem és felcsillanó arccal kíván kellemes itt tartózkodást.
És hogy mi tetszik a kórházban, amellett, hogy szuper modern? Minden módon próbálnak a gyerekek kedvében járni, Playstation-ökkel telepakolt játszószoba, beöltözött szuperhősök, bernáthegyi kutyusok, zenészek mászkálnak mindenfelé. Egy szoba egy gyerkőcnek szól, külön ággyal a szülőnek és természetesen kis fürdővel is.
Az orvosok türelmesen, akár egy óra hosszán át magyaráznak a betegeknek, lefordítva a dolgokat orvosiról közérthető nyelvre. Általában mindenhol nagyon pozitív doktor-páciens viszonyokat figyelhettem meg.


Még nagyon az elején vagyok ahhoz, hogy szilárd véleményt formálhassak a rendszerről és nem is tudom, valaha el tudom-e dönteni, hogy jó-e, rossz-e- főleg, hogy bizonyára van ilyen is, olyan is. Mindenesetre végtelen kíváncsisággal tekintek előre, s remélem, hogy sok pozitív élmény vár még itt ránk az Egyesült Államokban.

2017. július 14.
Juhász Dóri




2017. június 16., péntek

Mennék is és maradnék is…



Az utolsó hónap is fantasztikusan telt Buffalo-ban. Két hónap sebészet után a Buffalo General Hospital (BGH, „bídzsíécs”) neurológiai osztályán voltam. Közben sikerült utazgatni is, és lassan egységes egésszé állt össze az is, hogy mennyi minden történt három hónap alatt. El tudnék képzelni hosszabb időt is Buffalo-ban, de most már jó lesz hazamenni is.
A neurológia gyakorlat nagyon érdekes volt. Az ország harmadik legnagyobb stroke-centrumában voltam két hétig, majd az általános neurológiai osztályon újabb két hétig. A „stroke-on” megtapasztaltam, hogy milyenek egy protokollokat betartó, nagyon magas színvonalon működő osztály mindennapjai. A legjobb az volt, amikor az angiográfiai műtőbe is bekérezkedtem, és a szemem láttára kezdte el mozgatni a beteg az addig bénult tagjait a vérrög eltávolítása után (mindössze 40 perccel azután, hogy belépett a kórház ajtaján). De az általános neurológia is érdekes volt, nagyon sok különleges esetet láttam. Utólag csak azt bánom, hogy előtte nem készültem fel egy kicsit jobban neurológiából, mert néha csak kapkodtam a fejem, hogy kinek mi a diagnózisa, és mi miért történik.
A gyakorlat utolsó napjára pedig dr. M. Lászlótól is kértünk egy találkozót. Meglátogattuk a Dent Towerben, vagyis a világ legnagyobb neurológiai magánklinikáján, amelynek ő a vezetője. Különleges tapasztalat volt látni egy orvosi és üzleti szempontból is jól átgondolt intézmény működését. Meg jó volt újabb magyar orvosokkal megismerkedni.

Dr. M. László magyarázza, hogy hogy szokott a betegeknek magyarázni.

Az utolsó hónap ezen kívül az utazásokról is szólt. Előbb a Niagara kanadai oldalát néztük meg, utána Pittsburgh-be néztünk le egy fél napra, aztán Washington D. C.-be egy hosszú hétvégére. A gyakorlat után pedig (már egyedül) meglátogattam az amerikai magyar cserkészek hagyományos nagy akadályversenyét Fillmore-ban, végül pedig New York Cityben búcsúztam el a májustól.
Mielőtt a kalandok további apró részleteibe bocsátkoznék, el kell mondanom, hogy Buffalo mennyire nagyszerű város elhelyezkedése szempontjából (is). Egy csomó nevezetes látnivaló elérhető távolságra van onnan. Szinte minden hétvégén béreltünk egy autót, és kinéztünk valami jó helyet, amit mindannyian látni akartunk. A pár órás autóutak nagyon jó hangulatban repültek el, a költségeket megosztva pedig az ár-érték aránya is kiváló volt ezeknek a kirándulásoknak.

A pittsburgh-i esőben nem volt őszinte a mosolyunk

A Niagara másik oldalához elvittük Avat is, a kedves amerikai lányt, akivel itt barátkoztunk össze, sőt vele együtt lementünk hajókázni is a vízesés közvetlen közelébe. Pittsburghben, Andy Warhol szülővárosában a Warhol múzeumot sikerült megnézni, illetve az eső miatt sietve a belvárost és a város mellett emelkedő dombot (és onnan a várost). Washington D. C., a főváros gyakorlatilag egy élő múzeum, rengeteg látnivalóval. Sok érdekes dolgot megnéztünk, de ennél is élénkebben él bennem a találkozás és a közös beszélgetések kedves vendéglátónkkal és egymással. Fillmore-ban jó volt egyet cserkészkedni kicsikkel és nagyokkal, találkozni öt-tíz éve nem látott vezetőkkel és befogadva lenni a közös munkába és szórakozásba. New Yorkban azt mondta a vendéglátóm, hogy „csak a Central Park egy hét”. Ennek ellenére igyekeztem öt napba sűríteni az egész város megnézését. Egész jól haladtam, de azért hagytam legközelebbre is. Hátha eljutok még valamikor ebbe az öt Budapestnyi hihetetlenül színes városba!

Úton Washington D. C. felé
Niagara Falls

Ami még egy szép élmény volt, hogy bárhová is mentem, mindig találkoztam vendégszerető magyarokkal Washingtonban is, Fillmore-ban is, New York Cityben is, ahogyan azelőtt Bostonban és természetesen Buffalo-ban is. Jó tudni, hogy egy ilyen hatalmas vendégszerető közösség, a magyar nemzet tagja vagyok – ebben az érzésben egészen megerősödtem az elmúlt három hónap alatt. Aki csak kijön ide, azt ajánlom, hogy igyekezzen minél többet megtapasztalni ebből. Tanulni, utazni és új embereket megismerni – én ezért jöttem ki ide, és minden percért hálás vagyok!
Sajnálom is, hogy vége. Most kezdtem csak igazán belejönni az itteni életbe. Maradnék még újabb három hónapot. De azért a szívem és a kötelességek hazahúznak. Köszönök mindent, remélem, otthon ugyanott folytatjuk öten, ahol most a gyakorlat végével abbahagytuk!
 
New York-i taxi
Naplemente Manhattan mögött a Brooklyn hídról


2017.06.09.
Bárdos Dávid