2016. december 1., csütörtök

Idő élni

Gyönyörű az ősz Buffalóban. Ezt senki nem mondja előre. Azt már a jelentkezéskor tudtuk, hogy a tél sokszor viharos és kegyetlenül hideg tud itt lenni, de senki nem riogatott azzal, hogy az ősz mennyire csodálatos lesz. A hetedik emeleti lakásból napról-napra tudjuk követni a külvárosi Buffalo farengetegének színváltozásait. Reggel a munkába menet is ezen gondolkodom, ahogy a sárga-piros leveleket rugdosva az utolsó napomra indulok a klinikai onkológia gyakorlatra. 

Sokan írtak már itt arról, hogy milyen is ez a kórház, a Roswell Park Cancer Institute. Azon elmélkedem (45 perc alatt rengeteg mindent végig lehet gondolni), hogy mit is szeretnék megosztani, illetve, hogy mit tanultam az elmúlt hónapban. Mert ez a legfontosabb kérdés minden rotáció végén: „Mit tanultam itt?“. 




Ha egyszerűen szeretném kifejezni, akkor megtanultam gyakorlatban is, hogy mi az igazi célja a gyógyító munkának. Rugdosom tovább a leveleket a precizitással elsimított betonjárdán, és az a legnehezebb kérdés, hogy mégis, hogy magyarázzam el, hogy mit értek ez alatt.
Gyerekkorom óta szeretem a kórházakat, mindig is egy félelemmel kevert izgalommal töltöttek el.
A fertőtlenítő szag, a jellegzetes színű falak, az orvosok és nővérek, illetve a kérdés, hogy vajon melyik betegnek mi a betegsége. Ezt a gondolatot találtam a legizgalmasabbnak. Gyerekként a váróban azzal múlattam az időt, hogy fejben próbáltam kitalálni, ki miért jött a kórházba, furcsa gyerek voltam.
A Roswell egy szokatlan kórház - gondolom, ahogy belépek a főbejáraton. Ebben a kórházban összesen három fajta embert találunk. Az ellátó személyzetet, a kísérőt és a tumoros beteget. Természetesen nehéz abba belegondolni, hogy ezek kombinációi is fennállnak, csak nem tudunk róla.
A tumoros beteg. Talán soha ennyit a rákról, mint betegségről nem gondolkodtam. Bár hatodik éve próbálom elsajátítani a medicinát, még mindig enyhén érzem azt a hideg végigfutó érzést, mikor valaki azt mondja - „ a betegnek rákja van“. Az egészségügyön kívül dolgozóknak ez a szó és ez a mondat talán egyenlő a halálos ítélettel, a senyvesztő kemoterápiával, és a szenvedéssel. Ebben az egy hónapban ez a hideg, bénító érzés megszűnt bennem létezni, kioltódott, és megerősödött az a bátrabb érdeklődés és segíteni akarás, amit már korábban a nem rákos betegeknél jól ismertem.
Belépve a kórházba nem szokványos a hangulat, élő zene szól, gitár vagy zongora formájában, sokan ismerősként köszöntik egymást, és az atmoszféra egyáltalán nem olyan, mintha egy haldoklókkal teli épületbe lépne be az ember. Mert nem is ez a helyzet. Itt minden a reményről és a küzdelemről szól.
Ahogy felérek a leukémia osztályra, ahol már két hete dolgozom, szembejövő betegek köszöntenek, akiket már jól ismerek, hiszen hetek óta itt vannak ők is. Éppen a reggeli köreiket „futják“ az osztályon.
Két kör séta az osztályon egy mérföldnek felel meg. A nővérpult mellet díszeleg egy nagy, fehér tábla, amelyen vezetik a nővérek, hogy ki, mennyi mérföldnél jár, a verseny nagyon szoros. A rekordtartó fiatalember 90 mérföldet tett meg 20 nap alatt, ezzel is motiválják a betegeket, hogy kikeljenek mindennap az ágyból, ami sokszor nem könnyű. 


Két betegem van, gyorsan tájékozódom a legújabb vizsgálatok eredményeiről, beszélek állapotukról az ápolókkal és indulok a reggeli vizsgálatra. Az első betegem, akit két hete kaptam meg, egy 26 éves fiatalember, akut leukémiával került be hozzánk.
Bekerülése után 2 nappal már meg is kezdődött a kemoterápiája. Talán az ő esete az, amely legmarkánsabban leírja, miért is tanulom azt, amit tanulok. Enyhe megfázásos tünetekkel, lázzal, rutin laborral érkezett háziorvosától a kórházba, majd közölték vele, hogy leukémiás, és az elkövetkező 2 évben aktívan ezzel fog harcolni. Eddig a pontig egyetemistaként tanult, élte az életét, mint ahogy mindannyian tesszük.
Amint két hét bennfekvés után belépek a szobájába, nincsen drámai zene, síró család vagy kétségbeesés a légkörben. Ez a valóság, reggel van, a betegem felébred, köszöntjük egymást, megkérdezem mindenről, megvizsgálom és jól van, mint ahogy az elmúlt két hétben is jól volt. Persze valószínűleg nem lesz mindig így, de nagyon jól tolerálta a teste a kemoterápiát, és jól érzi magát. A család és barátok gyakran vannak nála, csodálatos támogató rendszere van.
Ahogy kisétálok a szobájából, elköszönök tőle, mivel az utolsó napomat töltöm. Sok szerencsét kívánok neki és kitartást, és mindeközben tudom, hogy talán soha nem fogja elfelejteni az arcomat. Én neki egy vagyok azok közül, akik ott voltak, amikor megtudta, hogy beteg. Az elmúlt hónapban sok olyan orvos-beteg beszélgetésben vettem részt megfigyelőként, vagy az ellátó személyzet tagjaként, amikor a beteg akkor tudta meg, hogy rákos. Amit pedig megtanultam, az az, hogy az emberi szem nem beszél nyelveket. A betegek, amikor megtudják, hogy tumoros betegségük van, ugyanazon a nyelven szólnak a szemeikkel. A tehetetlen kétségbeesés és a nyers segítségkérés sugárzik belőle. Ilyenkor tudom azt, hogy az az ember, bár sok nem köt össze minket, örökké emlékezni fog az arcomra, csak azért mert éppen én is ott vagyok, ebben a pillanatban. Én a betegek arcára talán nem is mindegyikre, de erre a tekintetre és erre az üzenetre a szemekben mindig emlékezni fogok. 


A vizit után leszaladok a földszinti aulába, ahol igazi amerikaiként sorba állok egy Dunkin‘ Donuts kávéért. Ahogy ott állok a sorban, csak a fehér köpeny és fonendoszkóp jelzi, hogy nem vagyok tumoros beteg, vagy tumoros beteg hozzátartozója. Fáradt vagyok és éhes, kissé ingerült is, bár nincs kimondottan jó okom rá. A kiszolgáló lány hasonló jó kedvében nem örül a kelet-európai akcentusomnak, háromszor visszakérdez, hogy biztos nem kérek-e karamellás-epres-vaníliás-mindenízű szirupot a cappuccinómba. Nem kérek. Nem, köszönöm. Nem kérek. Nem lettünk legjobb barátnők, de a tranzakció megtörtént. Ahogy várok a szomorú, nincs benne semmi cukor cappuccinómra, egyszer csak hangos kolompolás ébreszt fel a mindennapos morgolódásból. A hall másik oldalán egy falra függesztett sárgaréz kolompot kongat egy 60 év körüli úr. Mindenki arra szegezi a tekintetét, amerről a hangot halljuk és egyszerre az egész földszint népe tapsolásban és hangos ujjongásban tör ki. Emberek ölelkeznek és fognak kezet a harangot kongató úrral. Tudom mit jelent a kis harang, tudom mit jelent az ujjongás, és máris egy büszke mosoly ül ki az arcomra.


 Megérkezik a cappucinom, most már az eladó lány is mosolyog, átnyújtja a forró papírpoharat, ő is tudja mit jelent ez. El is felejtettük, hogy mindkettőnknek milyen nehéz az élet.
  Mint korábban megtudtam, a csengőt akkor kell megkongatnia a betegnek háromszor, ha a betegsége remisszióba kerül, vagyis tumormentesnek mondhatja magát abban a pillanatban. Ez minden, amiért ebben a kórházban dolgoznak.




 A kis csengő azt jelenti, hogy valaki tovább fog élni. Persze nem örökké, de tovább.
Időt jelent. Azt az eredményt jelenti, amiért minden orvos és nővér dolgozik: időt, élni. Akármit is jelentsen egy indivídumnak az „élet“, azt jelenti, hogy abból még többet kap.
Az elmúlt egy hónapban megtanultam értékelni az időt, akkor is, ha kevés. Szeretni, táncolni, zenélni, sétálni az őszi fák alatt, még látni, ahogy a gyermek először iskolába megy, látni az unokákat, még elmenni az unoka esküvőjére. Mindent jelent, amit még az életben a beteg csinálni akar.
Ahogy sétáltam az utolsó napomon hazafelé, az őszi nap még melegítette az arcom, de az őszi szél már meg-megcsípte, hallottam a kis harangot visszhangozni a fejemben. Ahogy rugdostam a színesebbnél színesebb faleveleket az utcán, és ismeretlenek mosollyal köszöntöttek hazafelé menet, hallottam a kis harangot visszhangozni. Ahogy hazaértem a hosszú nap után és lehuppantam a kanapéra, elöntött a sok érzés, amit a nap során megtapasztaltam, szép sorjában mellém ültek a lányok, akiket kis családomként szerettem meg az elmúlt két hónap alatt. Egy baráti beszélgetés, egy ölelés, egy vállra helyezett kéz, egy megértő tekintet, egy rossz vicc, amin mindannyian hangosan nevetünk, és hallom a kis harangot visszhangozni a fejemben:
„Idő élni“.


Petykó Zsuzsanna Ida
2016. november 30.

„Ilyen egyszerű a neurológia!” a feltérképezhetetlen Buffalo General-ban

Én jól tájékozódom, mindenki megmondhatja, de tényleg (Igen, Petra, tudom, hogy múltkor elkéstünk a templomból, de túl későn jöttem rá, hogy sosem figyeltem igazán az útvonalat, mikor a templomba vittek!), mégis örök rejtély marad számomra, hogy tévedhetek el szinte napi szinten a Buffalo General Hospital-ban. Az előző gyakorlatomat egy másik kórházban töltöttem, így újonnan érkeztem a neuró gyak elején a BGH épületébe. A Zsuzsi előző blogbejegyzésében már korábban tökéletesen lefestett konstitúciójú csapat várt rám a meghatározhatatlan (vagy éppen folyton változó és ezért feltérképezhetetlen?) alaprajzú kórház 14. emeletén.

                Beteget kaptam, elindultam vizsgálni. Pontosabban elindultam volna, ha nem zártak volna ki a rezidens szobából, amíg elugrottam a mosdóba. Egyszerű földi halandó badge-e sajnos nem nyitja a titokzatos rezidens szobák ajtaját, ahhoz legalább egy neurológus rezidens kell legyen az ember. A betegem papírjai és a reflexkalapácsom is bent maradt, így még csak azt sem tudtam, merre találom a betegemet. Megvártam, míg a következő ideggyógyász arra járt és beengedett. Tanulság: sose hagyd bent a vizsgálóeszközeid a rezidens szobában, amíg nem vagy itt legalább egy rezidens neurológus.
                Máskor teljesen új beteget kaptam, aki az SBO-n feküdt, zavart tudatállapota miatt, szinte semmi információnk nem volt róla, némi heteroanamnézis, de csekély. Egyedül küldtek le az SBO-ra megvizsgálni. Gondolhatjátok, hogy teljesen be voltam ijedve, neurológiai beteget utoljára tavaly májusban láttam, vizsgálni se sűrűn vizsgáltam azóta. Teljesen egyedül, új, zavart tudatállapotú beteget pedig még sosem láttam. Kicsit bolyongtam a kórházban, míg aztán felnőve a feladathoz megtaláltam az SBO-t. Nehogy azt higgyétek, hogy egyszerű! Itt minden emelet, minden épületszárny teljesen egyforma, az egyforma belső elrendezés, az egyforma kórtermek ellehetetlenítik a tájékozódást. Ha a liftnél nem nézed meg, melyik emeletre érkeztél (vagy elfelejted, már a folyosón állva), fogalmad sincs, hol vagy éppen. Ráadásul a liftek cselesek. A BGH-nek különböző részein lévő liftek eltérő emeletekig visznek, így nagyon oda kell figyelni, melyikbe szállsz be. Ez még az SBO-ra lefelé menet egészen követhető (bár néha így is sikerült eltévedni), de visszafele garantált az eltévedés. Az SBO itt egy külön birodalom. Itt már meg sem próbáltam kiigazodni a helyiségek és a folyosók tömkelegén. Elindulok a folyosón, egyenesen mutat a nyíl, az ajtó zárva, a badge-em nem nyitja, a kódot nem tudom. Visszafordulok, megpróbálok egy balra eső folyosót, ami egy teljesen ismeretlen épületrészbe visz, nem-nem, ez sem az, amit keresek. Belső iránytűm már teljesen összezavarodva, visszatérek a kiindulási pontomra. Jobbra veszem az irányt, követem a szürke folyosót, majd balra, ajtón át, ismét jobbra, na most itt lesz valami! És igen! Bejutottam. Megvan a beteg is. Még mindig zavart, nem kooperál, nem is tudom eldönteni, hogy ért-e engem. Megvizsgálom, amit tudok, telefonálok a rokonának, szóváltásba kerülök vele, mert unja, hogy már többször válaszolt az általam feltett kérdésekre és unja, hogy betűznie kell nekem az anyósa gyógyszereit, és egyébként is, hogy lehet az, hogy ott dolgozom a kórházban és nincs hozzáférésem a rendszerhez? Hát pedig nincs. Elnézést kérek az okozott kellemetlenségért, megköszönöm a segítségét. Aztán megyek vissza a rezidens szobába, mert kezdődik a rounding a sármos olasz attendinggel, aki úgy néz ki, mintha egy kórházi sorozatból vagy legalább a Kaleida Health Center hirdetőplakátjáról lépett volna le. Visszafele megint eltévedek; a lift nem abba az épületrészbe vitt, ahova számítottam. Szükségem volna egy Tekergők Térképre, hogy a kórházban keringve láthassam, melyik titkos átjárón, titkos lifttel tudok az általam megcélzott helyiségekbe kilyukadni.




Egyik kedvenc attendingem egy ázsiai hölgy, Dr Ch. volt, aki az Incredibles animációs film Edna Mode-jára emlékeztet. Alacsony, idősebb, végtelenül pörgős hölgy, aki imád tanítani. Seperc alatt olyan rajzokat készített nekünk a táblára, amiből azonnal megjegyeztem a plexus brachialis-t alkotó ideggyökök, divíziók és idegek oszlását, illetve, hogy melyik ideg, mely gerincvelői szegmentumokból alakul ki. Sok hasznosat tanultunk tőle a gyakorlat alatt. Egyik nap, már délután 4 óra körül, kaptuk a hívást az SBO-ra egy lehetséges stroke-hoz. Kiskacsaként felsorakozva a doktornő mögött a liftbe be, onnan ki, be a lépcsőházba, le az SBO-ra, száguldottunk a beteghez. Igazán fontosnak és életmentő szuperhősnek éreztük magunkat! Már kihozták a CT-ből, mikor kiderült, hogy nem stroke-ja van, hanem agydaganata. Aphasia miatt hozták be. Életem eddigi legkülönlegesebb neurológiai betege volt; bementünk a beteghez, fiatal férfi, teljesen értelmesen lehetett vele beszélgetni, érti az utasításokat, válaszol a kérdésre, képes elismételni, amit mondunk neki. És amikor arra kérte a doktornő, hogy nevezze meg a karóráját, nem ment neki. Látszott, hogy nekifut 2x-3x és nem megy, majd sokadik nekifutásra annyit mondott, hogy „clock”, ami óra, de az angol nem „clock”-nak hívja a karórát. Ezután sem a mobiltelefont, sem pedig a szemüveget nem tudta nevén nevezni. Szomorú a betegsége, de mi, orvostanhallgatók, csillogó szemekkel és fülig érő szájjal, önmagunkról és a tőlünk elvárt fegyelmezett és empatikus viselkedésről teljesen megfeledkezve álltunk mellette és csodaként tekintettünk rá. Persze, tanultunk erről otthon, olvastuk a könyvben, hogy „A beteg nem képes megnevezni a mindennapi tárgyakat…” és ezt elraktároztuk agyunk mélyébe, hogy majd a vizsgán az adott tételnél lenyűgözzük a vizsgáztatót tudásunkkal… De még soha egyikőnk sem tapasztalta a gyakorlatban, milyen az, amikor valóban nem képes a beteg az egyszerű tárgyak megnevezésére, annak ellenére, hogy úgy beszélgetünk vele, mint bármelyik más egészséges emberrel. Mindig is lenyűgözött a neurológia, a komplexsége, bonyolultsága, és ezt az élményt sem felejtem el soha!




Egy másik nap, mikor hazaengedtek délután 5 után, ismét az SBO-ról mentem fel a lifttel a 14.-re. Azaz a 8.-ra, mert csak odáig vitt a lift. Itt még sosem jártam, kutatólaborokkal teli emeletre érkeztem. Visszafordultam, majd szomorúan konstatáltam, hogy ez a lift valóban csak eddig hoz, innen másik liftet kell találnom. Körbejártam az emeletet, sehol egy másik lift. Hát jó. Sebaj, van lépcsőház, bizonyára találok egy jó liftet egy szomszédos emeleten. Felmentem a 9. emeletre, ahol rá kellett jönnöm, hogy azontúl, hogy nem vezet tovább lépcső, a badge-em sem enged át az ajtón. Hát jó! Akkor visszamegyek a 8.-ra a lifthez, vissza az SBO-ra és onnan majd újrakezdem, keresek egy másik varázsliftet a 14-re. Igen ám, de a 8. emelet folyosójára sem tudtam már visszamenni, a badge-em itt is cserbenhagyott. Ahogyan ezután sorban a hetedik, a hatodik és az ötödik szinten is. Nagyszerű! Már 10 perce elindulhattam volna haza, de nekem mégis sikerült kizárnom magam tök egyedül egy lépcsőházba. A lányok pedig mind más kórházi épületben vannak, még csak ők sem tudnak kiszabadítani, a kórházban pedig senki sem jár a lépcsőn, valószínűleg, csak a következő tűzriadó alkalmával derül ki, hogy az emeletek között ragadtam. Amint ezt a gondolatmenetet végipörgettem a fejemben és kezdtem feladni, hogy valaha visszajutok a senkiföldjéről a 14. emeletre, a negyedik emeletre érve végre beengedett a kártyám. Megszabadultam, mehetek haza! Innen megtaláltam a központi liftet, uccu, fel a 14.-re, boldogan vágtattam a rezidensszoba felé vezető folyosón, hogy összeszedjem a táskám, nyúlok a kilincs után, amikor…
….
….
….
Megint kizártak.

Juhász Lilla
2016. november 30. 


Akcentusok

Kedves immigráns! Ne feledd, Amerikát az immigránsok építették! Még ha Amerika ezt el is felejti néha…

És furcsamód, talán a buffalói gyermekneurológiai osztály a legnagyobb olvasztótégely mindközül. Megígérhetem, hogy itt neked lesz legkevésbé akcentusod, és a legkevésbé egzotikus eredettörténeted. Vannak állandó tagok a csapatban, ők a rezidensek. Itt van D(), aki azt hiszem nigériai, de ezt nem sokat emlegeti. Itt van D(), aki pedig ecuadori, és már annál többet emlegeti. És R, aki unalmas, hiszen csak amerikai.

Első  hét: dr. W.

Dr. W-nek bár német neve van, nem német az akcentusa. Ez első nap megzavarhat. Megpróbálja majd elmagyarázni neked, hogy úgy moss kezet minden kórterembe belépéskor és kilépéskor, mintha a műtőbe mennél (mivel a gyerekek mind koszos kis szörnyetegek). Az mondja, OR, te azt érted „oáh’’. Aztán megismétli még háromszor: oáh, oáh, oáh. Ekkor jössz rá: dr. W francia! (később árnyalod, belga). Nem is érted, eddig miért nem értetted amit mond, talán franciául mondta? Jobban fülelsz. Nem, angol az! Valahol nagyon mélyen. Dr. W nagyon szereti az EEG-t, és arról magyarázni, így dr. W-t megérteni az EEG-vel párhuzamosan kezded. Sajnos egyikre sem elég egy hét.

2Második hét: nem tudom, leléptem Sarasotába (ld. Sarasota Blog!)

3Harmadik hét: dr. B

Dr. B egy rajzfilmfigura, ehhez kétség sem fér. Hihetetlen, mire képesek ma már a grafikusok. 3D-s, úgy mozog és beszél, mint egy ember. De én tudom, hogy rajzfilmfigura. Nos, aki ismer, az tudja, hogy én vagyok a legalacsonyabb ember, akit ismer. Aki ismer engem és dr. B-t is, tudja, hogy az előző állítás nem igaz. Dr. B kb. 140 centi magas, és szinte ilyen magas a jegeskávéja is, amit minden nap szorongat. A szemüvege citromsárga, és az a nevenincs rész, ami a füle mögé kanyarodik, egy-egy magassarkút formáz. Dr. B-nek ikrei vannak, és szinte tudományos fantasztikum számba megy, hogy egyszerre két baba is belefért. Neki igazából nincs is akcentusa. Tőle azt tanulhatod meg, hogy az amerikai egészségügyben feltétlenül szükséges az időhúzás. Hipp-hopp, pikk-pakk, kész vagyunk mára!

4Negyedik hét: dr. K

Tudtátok, hogy Jordániában van a világon a legmélyebb szárazföldi pont? Ahol a Jordán a Holt-tengerbe ömlik, valójában 418 méterrel már tengerszint alatt vagyunk. Dr. K ezt tudja, és el is meséli neked, amint találkoztok. Jordánia valószínűleg erről nevezetes. Dr. K jordániai, és jobban meg is érteti magát az arab betegekkel, mint velünk. Dr. K-ben az a jó, hogy őt megtalálják az érdekes esetek. Van Dandy-Walker szindrómása, van hétéves Huntingtonosa, ami üdítő a rengeteg lázgörcs és absence epilepszia után. Dr. K azt mondja, Magyarországon akart tanulni eredetileg. Nagy szerencséje, hogy nem tette, mert a neve fonetikusan leírva /kakis/. Azért ezzel a névvel könnyebb itt boldogulni, mint Magyarországon.

Nem mondom, hogy gyorsan telt el ez a négy hét, akármilyen változatos is a társaság. Nincs sok beteg, nincs nagy rohanás. Van idő ebédelni, van idő kávézni. Azért a kora délutáni órákra elkél egy jó könyv.

Csinta Bori
2016. november 30.

2016. november 2., szerda

A végtelen vizitek birodalma

Jó reggelt! - mondta Lilla még rekedt hangon, és egy álmoktól meggyötört mosollyal. 
Jó reggelt!- válaszoltam. Buffalóban ébredtem, hajnali fél 6 van, vagy már dél? Nem, nem dél van, Magyarországon van dél, nyugtattam meg a tobozmirigyemet, amely még mindig össze van zavarodva az időeltolódás miatt, lassú kis szerv. A kétszobás tipikus amerikai lakásunkat már elborította az erőteljes kávészag, ami valószínűleg az amerikai kávé kompenzációs mechanizmusa az ízért cserébe. Csinos ruhába öltözök, visszafogott, komoly, de nem túl formális stílust célzok meg. Ebbe még pont belefér a felsőm, amin madarak vannak, elegáns madarak. Petra már sminkel, Bori még reggelizik, de ő már sminkelt, mindenkinek más a stratégiája a reggelt illetően. Készen vagyunk, Lilla is készen van, toporgás az előszobában. Mehetünk? Mehetünk? Megyünk! Elindulunk az első amerikai kórházban eltöltött napunkra. Négy pár magyar lány láb kopog Buffalo reggeli utcáin, csak pár szürke mókus kísér minket a cardio edzésnek is megfelelő harmincperces rekordsétánkon. Az új cipők nyolcból négy lábat fosztanak meg a legfelső és még pár plusz hámrétegtől (a teljes gyógyulási idő nagyjából 25-30 nap megfigyeléseink alapján). Immár bicegve kis csapatunk ketté válik, én és Petra nekivágunk az idegtudomány fellegvárának.     Rövid orientáció következik, ahol megismerkedünk egy hasonszőrű csoporttal: az amerikai orvostanhallgatókkal. Ugyanolyan újszülöttek az orvostársadalom szemében mint mi, csak más nyelvet beszélnek, és még élesebbre van vasalva a köpenyük. Most már falka vagyunk, egy egész csapat újszülött. Az orientáció után már sokkal orientáltabban és hónunk alatt egy angol nyelvű tankönyvvel (amit a buffalói egyetem kölcsönad nekünk a gyakorlat idejére) nekivágunk a fellegvárnak. Valóban felleg, mert a tizennegyedik emeletre megyünk. A tizennegyedik emelet valódi alaprajza sosem született meg a fejemben. Hogy az olvasó össze ne zavarodjon, itt egy személyes vallomásként le kell írnom, hogy agyamban a tájékozódás képességét tartalmazó neuroncsoport vagy teljesen nem létezik vagy nagyon lusta, mert nagyon ritkán hajlandó dolgozni. A tizennegyedik emelet birodalma két részből áll: a kis szobaszámok általános neurológiája, és a nagy szobaszámok stroke részlege. 

 A birodalom eme két részét a liftek, illetve a „clean“ nevezetű szobák választják el egymástól. A kettő közötti átjárást megkönnyíti, ha az ember megtanulja a tisztaszobák három számból álló zárkódját, így a teljes határ megkerülésével juthat a birodalom egyik feléből a másikba.
 A birodalom két részét két, szigorú hierarchiát követő csapat vezeti napközben, a „stroke team“,  illetve a „neurology team“. Valójában  csak a szakavatatlan szemnek tűnik a két csapat kettőnek, valójában egy csapatról kell beszélnünk, amelyben csak az orvostanhallgatók állandóak egy-egy kéthetes periódusban, a többi elem éppeni beosztás szerint oszlik ketté. A hierarchia felülről lefelé:
ATTENDING, ő a vezető, minden csapatnak legalább egy jut minden napra, vagy kettő, szerencsésebb esetben. Nálunk földi szakorvos helyett nagyobb misztikus hangulat övezi őket, kedvüktől és szokásuktól függően eldöntik, mikor megyünk körbe ROUNDING-olni, előtte tűnnek fel, és utána pedig eltűnnek. Az a gyanúm, hogy az idő többi részét valahol együtt töltik a többi attendinggel, ahova halandó ember nem léphet be. A második lépcső a CHIEF RESIDENT, aki pedig a csapat vezetője mindig, ha nincs jelen attending. Alattuk találhatók a RESIDENT-ek, akikből megkülönböztetünk neurológia rezidenseket, és rotáló, más szakmai terültről érkező rezidenseket, akik a kötelező idejüket töltik itt. Ez alatt a szint alatt található az INTERN, az elsőéves rezidens, akiről mindenki tudja, hogy nagyon rossz neki, mert nem sokat tud, de már orvos szegény. Már-már azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy nincs is több szint, de igen, elérkeztünk a MEDSTUDENT szintre. Mint jó közkatonához híven, lelkesen látja el a jó orvostanhallgató feladatait, mindig pontos, mindig éber, és mindig lelkes. Reggel is. Hétkor is. 

  Valóban, már nyolc óra van. A birodalom igazgatását megalapozó reggeli gyűlésen a két igazgató csapat a chief resident vezetésével feldolgozza az éjszaka felvett betegeket, szétosztja, titokban stroke és general matricákkal látja el őket, eközben a medstudent áll, figyel, és nem alszik el, teszi a jó benyomást. Majd a csapatok szétválnak és kezdődik a neurológia fellegvárában a valódi munka! A chief resident egy nagyon rátermett resident segítségével frissíti az aznap kezelendő, feldolgozandó betegek listáját, lekerülnek a szerencsések, akik előző nap hazamentek.
Minden beteg be van osztva egy attendinghez, egy residenthez, és egy medstudenthez. 
  Beteget kapok, kettőt! Amerikait! Izgulok, már fel is ébredtem. Gyógyítani fogok, embereket gyógyítani, öt éve várok erre!
A magyar orvostanhallgató híresen alkalmas és jól képzett, ezért gondolom, hogy egy nehezítéssel indulunk az amerikaiakkal szemben: nem kapunk hozzáférést a számítógépes mindenhatóatyaisten rendszerhez. 
Nem gond, a medstudent megoldja, barátkozok, és belépnek nekem, benn vagyok! A birodalom rendszere figyelemreméltó, könnyen tanulható, és az információk logikusan vannak rendezve. Leleteket olvasok, nyomtatok, vitális paramétereket tudok nyomon követni, szinte látom a gépen keresztül, ahogy lélegzik a beteg tíz emelettel lejjebb. EKG, laborértékek, képalkotók, gyógyszerek, mindenbe betekintést enged a rendszer, csodálatos. Indulok beteget vizsgálni, angolul, amerikaiul, neurológiául, megy ez. Nem egyedül kell mennem, tudják, hogy újszülött vagyok, kapok egy intern-t, aki már bölcsődésnek számít, ha követjük a metaforát. Megvizsgáltuk, ment is meg nem is, amerikai neurológiául nem minden felel meg a magyar neurológiának, de ezeket a nüansznyi különbségeket megtanulja a jó medstudent. Van még tíz percem a csapat-szobában, hogy az összegyűjtött információkból egy, az egész csapat előtt előadható prezentációt készítsek a betegemről, aminek a legmagasabb bírája és kérdezője az attending lesz. Belép az attending. Arra gondolok, hogy mennyire ki van vasalva a köpenye, szinte szürreális, és arra is gondolok, hogy mennyire borzasztóan választanak az amerikai orvosok nyakkendőt az ingeikhez.   Leülünk a téglalap alakú kerekasztal köré és kezdődik a rounding. Most még nem tudom, hogy a következő hónapom 20 napját napi 7-8 óra roundingolással fogom tölteni. Ami jóindulattal is 140 óra rounding, ülve asztal körül, állva folyosón, állva a liftek előtti térben, állva a sürgősségi osztályon, állva a belgyógyászati intenzíven, állva a neurológia intenzíven, állva a hemodialízis részlegen, állva a liftben, le. Állva a liftben, fel. Körbe-körbe karikába az egész birodalomban, annak határain belül és túl. 
Az első prezentációmkor a „parietal“ szónak négyszer futok neki:“par-par-pár-pörája“ míg aztán magamban kibékülve a szituációval egy jó magyaros „parietál lób“ kimondásával jutok túl ezen a lehetetlen akadályon. Az attending egy kedves mosollyal konstatálja, hogy nem elég, hogy újszülött vagyok, de még kelet-európai is.


  Délután öt óra van, vége a napnak, hazamegyünk. Petrának még van ereje főzni, én elhelyezkedem a nappalinkban  található ezer kanapé közül a sötétbarnán, személyes kedvencemen. Azon elmélkedem, hogy ma mennyit sétáltam. A telefonom szerint 14000 lépést tettem meg, de nem hiszek neki, legalább tíz milliónak érzem. A sarkaimon nem sok bőr maradt, de jó medstudentként tudom, hogy az visszanő jó esetben, és jó kezelés segítségével. A sajgó sarkaimat felhelyezem a kanapéra, a konyhából beszűrődő popmuzsika, a vacsorát ígérő csörömpölés és a büszkeség a lelkemben kárpótol a jópár stratum hiányáért. Elvégre nem minden nap lehet az ember amerikai medstundent. 



Petykó Zsuzsanna Ida
2016.10.16.

Új barátok, új élmények Buffalóban

Már el is telt az első hónap itt Buffaloban, egészen elképesztő! Mondjuk dolgunk akadt bőven, unatkozni nem gyakran volt időnk szerencsére és rengeteg élményt szereztünk már most, de azért ez mégiscsak túlzás, hogy túl vagyunk az itt töltendő idő harmadán! Azt mondják, jó társaságban könnyen telik az idő… Ez a négy hét a legjobb bizonyíték rá! Aki vállalkozik erre a három hónapra, nemcsak szakmai tapasztalatot nyer egy egészen más szemléletű medicinában, gyakorolja az angolt, de bulinak sem utolsó ám! Még alig vagyunk itt pár hete, de már nehéz összeszámolni, hogy hány helyen jártunk, mennyi szépséget láttunk, kikkel ismerkedtünk meg. 

Kezdjük hát az elején:
Szinte meg sem érkeztünk az első, igazi buffalói csirkeszárny élményünkig! Ha jól emlékszem, az előző turnus diákjaival 50 darabot rendeltünk, azt hittük, még szeptember hátralevő részében is azon fogunk dolgozni, de guiness rekord- idő alatt pusziltuk be páran ezt a csekélyke adagot. Megérkeztünk, megismerkedtünk már pár emberrel, az itt élő fiúkkal, Gyuszival, Nándival és Ádámmal, valamint az előző csoporttal, Fannival, Edittel, Gáborral és Ernesttel, ettünk, ittunk, boldogok voltunk, hát nyakunkba is vettük a várost, mint azt medikusként már annyiszor a kis magyar metropoliszainkban. Kezdésnek nem is rossz, már egy napja itt voltunk. Jó lesz ez- gondoltuk. És milyen igazunk volt! Ugyan az aznapi welcome party nem vonul be a történelembe, de hétről hétre egyre jobb az effektivitásunk! Második hétvégén már fáradtan, napi 10-12 óra intenzív munka ellenére pénteken masíroztunk el a legközelebbi bárhoz, hogy kicsit jobban megismerjük egymást- esetleg másokat is. Már az elejétől kezdve sejthető volt, hogy így lesz, de aznap este is olyan jól éreztük magunkat együtt, mint azóta minden nap. Hálás vagyok a csoportért, a három lányért, akikkel kijöhettem, szerintem mindenki sokat tanul egymástól, de rengeteget nevetünk és szórakozunk együtt, egy igazi kis csapat vagyunk, azt hiszem.


Következő hétvégén Péter bácsit látogattuk meg Torontóban, aki ismeretlenül is olyan vendéglátásban részesített minket, hogy azt intézményesíteni kellene! Egy hívás- négy lány 2 napos teljes ellátása. 92 évesen. Most jelenik meg a szakácskönyve két nyelven. Süt- főz, rohan a lekvárért a pincébe, amint a fülébe jut, hogy nincs nekünk otthon. Seperc alatt megesszük a nekünk készített hét fogásos ebédet és már ott sem vagyunk, irány a város! Buffalo után katartikus élmény. Fények, hatalmas épületek, emberek az utcán! Sok- sok ember! Imádjuk. Egy kevésbé felkapott New York. Amit 48 óra alatt meg lehet nézni, azt mi bejártuk, de vár a munka, menni kell haza. Jövünk még vissza Péter bácsi, ebből egy nem volt elég! Menni kell tovább, gyűjteni az élményeket, lejárt a két hét general neurology, mehettem tovább a stoke osztályra. Az arcok már ismerősök voltak, mindenki kedves, munka után kérés nélkül hazavisznek, almát szedni hívnak… Valamiért nem erre számítottam, de épp olyan medical studentek, mint mi! Figyelnek, tanulnak, igyekeznek, mindent megtesznek a betegért, de pacsival köszönnek nekünk, vasárnap együtt bruncholunk, vizsga után együtt ünneplünk, lesz ki hiányozzon akkor is, mikor hazamegyünk!



Ezen a hétvégén a méltán híres Niagara- hajótúrát ámuldoztuk végig, jövő héten Sarasotába megyünk konferenciára, de a listán van még egy- egy philadelphiai koncert, New York-i korcsolyázás télen és még ki tudja, mennyi minden az új barátainkkal. Hatalmas élmény!

Merkely Petra
2016. 10.17.

Az endokrinológián

Kedves Olvasó, kedves Leendő buffalói diákok! Első rotációnk végére érve jelentkezem Buffalo-ból és remélem, beszámolómmal sikerül megfelelő képet festenem az itteni mindennapokról, hogy lássátok, mibe vágtok bele, amikor jelentkeztek a programra! J

2016. szeptember 15-én az esti órákban érkeztünk Toronto-n keresztül Buffalo-ba a három másik társammal, Borival, Petrával és Zsuzsival. Ezt az útvonalat javaslom minden leendő buffalói cserediáknak, lényegesen olcsóbb Kanadán keresztül az Államokba utazni és van közvetlen Budapest-Toronto járat, kedvező áron. Ekkor még találkoztunk az előző turnussal – nagy szerencsénkre, mert igencsak rászorultunk a kezdeti útmutatásukra, tanácsaikra. Első napunkon, pénteken, bekísértek bennünket Éva nénihez, megcsináltattuk a badge-eket, elintéztük a gyakorlat megkezdéséhez szükséges papírmunkát. Megmutatták, hol tudunk bevásárolni, hol találjuk a kerékpárszervízt és elmentünk egy Welcome-Goodbye vacsorára, kipróbálni a híres buffaloi chicken wings-t (Isteni!). Szombaton elbúcsúztattuk a nyári turnust, kitakarítottunk, bevásároltunk, főztünk (Petra személyében fantasztikus főszakácsot ismerhettünk meg J), illetve sokat pihentünk és próbáltunk adaptálódni az itteni időzónához.


Az első gyakorlatomat (belgyógyászatot) a Maple Road-on található Kaleida Diabetes and Endocrinology Center of Western New York-ban töltöttem. A legelső alkalommal Éva néni férje, Pista bácsi kivitt kocsival és megmutatta, hol találom a buszmegállókat. Nem fogok mellébeszélni, nem túl egyszerű a maple road-i Diabétesz Központba a kijutás reggelente. Ha Buffaloba – meg úgy egyáltalán Amerikába – érkezik az ember, rövid úton átértékelődik benne a távolság fogalma. A lakástól a Buffalo General Hospital-ig (ahol a gyakorlatok többségét tölthetik az itt tanuló hallgatók) egy harminc perces gyorsgyaloglással lehet beérni. Innen 7.07-kor indult a buszom a South Campusra, ahová egy 20 perces buszút után érkeztem, majd egy másik buszra szállva és még további negyedórás buszozás után értem a North Campusra. Innen még további félórás gyaloglás után érkezik az ember a Maple Roadra, körülbelül 08.15-kor. Az endokrinológián egyébként olyan fél 9-9 körül kezdődik a munka, úgyhogy nekem bőven elég volt ilyen „későn” beérnem gyakorlatra (itt az orvosok általában fél 7-7-kor kezdenek dolgozni, bár szakirány függő, a sebészeten még ennél is korábban). Délután/este ugyanez az út haza. Igazából nekem nagyon nagy szerencsém volt, kiderült, hogy több rezidens is a közelemben lakik, itt, Delaware Avenue-n, így sokszor vittek el/hoztak haza munkából J.



És akkor a gyakorlatról: ez a Diabétesz Központ valójában egy endokrinológiai járóbeteg-centrum, túlnyomóan visszajáró cukorbeteg és pajzsmirigy-problémákkal küzdő páciensekkel. A munka menete úgy néz ki, hogy bejön a beteg, a váróból a nővérek kísérik a vizsgálóba, vérnyomás-, pulzusmérés, laboreredmények lekérése, majd egy rezidens vagy egy fellow (endokrinológusnak specializálódó belgyógyász szakorvos) bemegy a beteghez, alaposan kikérdezi, megvizsgálja (ez körülbelül fél óra - 45 perc), majd referálja a beteget valamelyik szabad attendingnek (kvázi főorvosnak), ezután az attending visszamegy a vizsgálóorvossal a beteghez, jóváhagyja a terápiát, felírja a gyógyszert és útjára bocsájtja a beteget. Én mindig valamelyik rezidenshez vagy fellow-hoz csapódtam és együtt kérdeztük ki, vizsgáltuk meg a beteget. Nem kértem, hogy egyedül vizsgálhassak beteget, nekem nem volt hozzáférésem az itteni „medsol”-hoz, emiatt nehézkes lett volna a vizsgálat, és őszintén bevallom, 1,5 hetes adaptációra volt szükségem, hogy a „130-as” vércukorérték informatív legyen számomra J. Azonban a negyedik hét végére már annyira belejöttem, hogy már ránézésre meg tudok állapítani egy HbA1c értéket, nem kell hozzá laborvizsgálat se! ;-) Az utolsó nap az egyik rezidens – mondván, hogy utolsó napom és meg kell ünnepelni – bedobott a mélyvízbe és engem ültetett az attending elé referálni. Nem mondom, hogy profin ment, de valahol el kell kezdeni! Következő héttől úgyis neurológián leszek, ahol saját beteget kapunk majd és hozzá kell szokni a rendszeres referáláshoz. A klinikán megforduló betegek többsége valóban diabéteszes, kisebb részük pajzsmirigybeteg. Emellett hypo/hyperparathireózisos, osteoporotikus betegünk is megfordult kisebb számban és egy Addison-kórossal is találkoztam a rotációm során, de „sajnos” huszonéve jól kontrollált beteg, így a tankönyvi tüneteket nem mutatta.

         Összességében jól éreztem magam a gyakorlaton, végig partnerként kezeltek az ott dolgozók, sokan közülük örömmel magyaráztak, teszteltek kérdéseikkel. Az egyik kedvenc fellow-m, akivel elég sokat dolgoztam együtt, egy szíriai orvos volt, vele búcsúzóul alkut kötöttünk: nekem madártejet kellett készítenem neki (egy tavalyi magyar hallgató csinált neki), ő pedig baklavát hozott nekem J. Az időjárás is nekem kedvezett, ez alatt a négy hét alatt végig olyan kellemes, vénasszonyok nyara-őszünk volt, amire sok buffalói lakos is rácsodálkozott, így nem jelentett gondot a reggeli séta-buszozás. A diabétesz terápia beállításáról és a beteg nyomon követéséről is sokat tanultam, és jó volt megfigyelni az itteni orvos-beteg kommunikációt is. A legnagyobb különbség az otthoni paternalisztikus orvos-beteg kapcsolattal összevetve az, hogy itt a beteget teljesen egyenrangú félként kezelik az orvosok a terápia megtervezésében, nagy türelemmel, a laikus számára leegyszerűsítve magyarázzák el nekik az állapotukat, a terápia fontosságát és a megfelelő compliance hiányának a következményeit. Nemcsak azt mondják el a betegnek, hogy „Hölgyem, a piros tablettát vegye be naponta 2x azért, mert.”, hanem elmagyarázzák neki a gyógyszer hatását, felhívják a figyelmet az esetleges mellékhatásokra, és ha a beteg mellékhatásra panaszkodva fordul az orvoshoz, közösen találnak rá módot, hogy a terápiát módosítsák. Ez rám nagyon mély benyomást tett, sajnos otthon (bár érthető okokból) nem tudnak az orvosok félórákat, órákat szánni a betegekre, így a beteg terápiás döntéshozatalba történő bevonása is ritkábban történik meg.

                A négy hét során jutott idő kikapcsolódásra is. Ellátogattunk Toronto-ba és a gyönyörű Niagara vízeséshez is, megnéztünk néhány buffalói bárt és voltunk mozizni 6 dollárért. Ez nagyon nagy szó, mert ilyen olcsón azóta sem találtunk mozijegyet – de továbbra is kitartóan keresünk ;-) . Voltunk Sunday Brunch-on egy itt megismert román lánnyal, és M. Lászlóékkal meglátogattuk a híres-neves Dent Institute-ot is. Ilyen sűrű program mellett csak úgy repül az idő, szinte hihetetlen, hogy már 1 hónapja itt vagyunk. Szerencsés vagyok, amiért ezzel a három lánnyal kerültem egy turnusba, a világ végén azért nagyon nem mindegy, kikhez megy haza az ember egy fárasztó nap után – de hozzájuk nagyon szeretek hazaérni! J

 ui.: A kávé. Megláttam, hogy a Bori írt a kávéról. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg róla. Az itteni kávé borzalmas. Nem kávé. Egy hétig hányingerem volt tőle, minden nap. Most már kezdem szokni, legalább hányingerem nincs. De tényleg, őszintén szeretném feltenni a kérdést minden alkalommal, amikor kávét veszek egy itteni kávét áruló embertől, hogy: „Really? Reaaaaallllly? You call THIS coffee?? Are you kidding me??” Egyszer fel fogom. Egyszer fel. 

Juhász Lilla
2016. november 2.

Őslakosok

Tegnap lettünk egy hónaposak a lányokkal!
(Azaz egy hónapja érkeztünk meg Buffalóba. Itt az ideje az első beszámolónak.)

Az első őslakos, akivel megismerkedtünk, Dave volt, a zsaru. A buszpályaudvaron jött oda hozzánk. Sasszemével kiszúrta, hogy nem tartozunk ide. Nem lehetett nehéz. Volt nálunk fejenként negyven kiló csomag, és a tizennyolc órás utazás ellenére is jobban fésültek voltunk, mint az éjszakai várótermi közönség többi tagja. Dave úgy gondolta, rossz helyre keveredtünk, ezért felajánlotta, hogy hazavisz minket a legnagyobb fellelhető rendőrautóval. Az út közben mindannyiunk kedvét meghozta Buffalóhoz azzal, hogy elmesélte, kiugróan magas itt a drogosok és a fegyveres bűncselekmények száma.

A második őslakossal első reggelünkön találkoztunk. Reggeliért mentünk az Elmwood Streetre.
- Az Elmwood Street állítólag a város egyik legélénkebb utcája. Valóban cuki boltok vannak itt, egy-két kocsma, étterem is akad. Sőt, itt lehet egyedül espressót találni, talán egész Észak-Amerikában! Deee, azért pezsgőnek nem nevezném. -
Szóval az őslakos odajött hozzám a boltban, hogy megkérdezze, honnan van a táskám. Mondtam neki, hogy Budapesten vettem. Annyit mondott: Ja, oké, értem, menőbb vagy nálam. Aztán sarkon fordult, és elment. Leginkább egy hajléktalanhoz hasonlított, de mint a kasszánál kiderült, ez itt koncepció. Ez egy biobolt. Az árak magasak, a dolgozók hajléktalanszerűek. A sajtkrémüket viszont nagyon szeretjük.

A harmadik őslakostól hatvan csirkeszárnyat rendeltünk. Mindenik ragacsos volt és édeskés. És mindenik elfogyott. A büféje csak egy saroknyira van a buffalói csirkeszárnyak szülőhelyétől, az Anchor bártól, de egyesek szerint itt jobb is a wingz, mint odaát. Erről mi nem tudunk nyilatkozni, még egyszer sem sikerült átkelnünk a Main Street azon oldalára egy kóstolóért. De szerepel a mindenkori péntek esték programjának tervezetében.

A többi őslakos, akikkel találkoztam, már többnyire kórházi dolgozók voltak. Roswell Park Cancer Institute, gasztrointesztinális sebészet. Szerettem ezt a helyet. A lobbiban mindig élő zene szól, és a scrub automata mindig ismeri a méretemet. És van egy 'cukorkás' néni, aki a női öltözőbe minden egyes nap behoz egy kosárnyi édességet, ami rendszerint egy órán belül el is párolog.

Az első műtét, amire bemosakodhattam, kilenc és fél órán át tartott. Azt hittem, nem élem túl. Aztán túléltem, és még néhányszor a négy hét alatt. Öt különböző sebész mellé voltam beosztva, és nyilván eltértek egymástól abban, hogy ki mennyire szereti bevonni a hallgatót. De a rendszer egyébként átjárható, és igazából lehet választani kedvenc dokit, aki mellé szegődsz tartósan, ha nincs éppen másik diák nála. Én sajnos rendszeresen ütköztem Neillel, egy helyi hallgatóval, ezért aztán sok nap telt el eseménytelenül, amikor kétszer merítettem le a telefonom az RCPI wifi segédletével. Aztán más napok teljesen kárpótoltak a tízórás műszakokért. Volt, hogy az aneszteziológus vett a szárnyai alá, és engedett intubálni, gyomorszondát bevezetni, de a trokárok beszurkálása, és a sebzárás is rám volt bízva néha. Egy bevállalósabb sebész engedett vagdosni a kauterrel, és mivel ő és da Vinci gyakran dolgoznak együtt, egy igazi robot háromdimenziós szemével is bekukucskálhattam valaki hasába!



Minden őslakos riogatott, hogy hideg lesz. Hittünk nekik. Így aztán érkeztünk után nem sokkal elmentünk vásárolni, és négyen összesen kilenc kabátot vettünk. Azóta nyár van, és a kabátok még mind ott lógnak a szekrényben. De hitünk a buffalói télben nem roppant meg, becsszó anyu, szükség lesz mindre!


Csinta Bori
2016.10.16.

2016. szeptember 20., kedd

Ismerkedés az amerikai nőgyógyászattal

Sziasztok!

El se hiszem, de én is az utolsó bejegyzésemhez érkeztem…Mint az előttem már többen leírták, hihetetlen gyorsan eltelt ez a 3 hónap, felejthetetlen élményekkel gazdagodtam itt…

Az utolsó rotációm a nőgyógyászat volt, mint már azt megszokhattam, a Roswell Parkban. Ám most kicsit kevesebb jutott a műtéti részből és több az ambulanciából. De kivételesen nem is bánom ezt, mivel így talán még tartalmasabban teltek a napok. Heti 1x, hétfőnként jutottam műtőbe, ugyanis dolgozik az osztályon egy Magyarországról érkezett doktornő, Dr. Zs. E., aki szerencsére különös figyelmet fordít az oktatásunkra. Minden műtétjéhez bemosakodhattam, aktívan segíthettem és rendkívül sokat tanított!

A hét többi napját az ambulancián töltöttem, ami a nőgyógyászat esetében  frissen átadott klinikai tömbben van. Hát ha valami lehet nagyon modern és nagyon jól felszerelt, akkor az ez a tömb. Minden vizsgálóhelyiség külön belső váróterem résszel rendelkezik, és a betegek kényelme érdekében  a vizsgálat után egy másik, „conference room”-ba kísérik át őket, ahová aztán visszatér az aktuális attending átbeszélni az eredményeket és a kezelési tervet. Számos pozitívumot hordoztak magukban ezek a napok is: az első hét elteltével mehettem egyedül beteget vizsgálni, „csak” referálnom kellett az aktuális attendingnek, majd együtt is átnéztük az esetet. Valamint itt a kemoterápiában részesülő betegek minden kezelés előtt részletes vizsgálaton esnek át, illetve az ambulancia külön folyosóján kapják a kezelést, így lehetőségem adódott jobban megismerni az aktuális terápiás protokollokat is.
És ezzel véget is ért az amerikai csoda-gyakorlatok sora…

Szabdidőnkben (azaz hétvégente :) ) most sem unatkoztunk. Meglátogattuk Washingtont, ami szerintem a legnagyszerűbb amerikai város. Élhető, zöld, mozgalmas…Egyszerűen hihetetlen jó! Valamint ami miatt számomra még örök emlék marad a meglátogatott helyeken kívül: itt teljesíthettem az első Spartan Race futamomat. Mostmár jöhet a többi is! :)


Egy másik hétvégén Éva néni meginvitált bennünket Old Fort Niagara-ba, és az Ontario tó partjára. Éva néni egyszerűen fantasztikus idegenvezető! Ahogy mesélte nekünk Gáborral az erőd történelmét, szinte megelevenedett az akkor élet, a katonák mindennapjai. Valamint pont jókor mentünk, mivel Labor Day hétvége révén még egy rövid csata-szimulációt is láthattunk. Az erőd és a park érdekessége továbbá, hogy tiszta időben átlátni egészen Torontoig. Nekünk szerencsénk volt. :) A nap végén piknikeztünk egy hatalmasat a tó partján hármasban, mintegy zárása a közös napoknak. Éva néni köszönjük!!!




Véget ért hát az amerikai mese számomra, köszönöm, hogy részese lehettem a programnak! Valamint köszönet mindenkinek, aki az ittlétünket segítette, különösen Éva néninek és Pista bácsinak!!!


2016. szeptember 15.
Vigh Edit

2016. szeptember 5., hétfő

Buffalo? Buffalo! Buffalo.

Hát ez is eljött. Annyi intézkedés, papírozás, e-mailezés, telefonálás után végre eljött a nap, hogy ismét nyakamba vegyem a világot. Én Bostonon keresztül repültem, mert egészen kedvező áron sikerült jegyet találnom. Az eddigi elmondások alapján decemberben már igen hideg szokott azon a környéken lenni, ehhez képest pulóverben sétálgattam a boston-i repülőtér előtt, amíg vártam a buffalo-i járatot. Megérkezve a célállomásra, máris szembesültem azzal a szomorú de igaz ténnyel, hogy az amerikai kisvárosok tömegközlekedése nem az igazi, hiszen itt mindenki autóval jár. Na de végül is csak jött a busz, ami bevitt a városba, ahol még kb. 20 percet vártam már valóban hidegben arra, hogy felvegyen az a busz, ami a lakásig vitt. Itt a buszsofőr úr nagyon kedves volt, mert ingyen adott egy napijegyet mivel nem tudott visszaadni. :) Odaérve a lakásba Zsófi nagyon kedvesen vacsorával várt, ami mondanom sem kell, nagyon jól esett a hosszú út után. A lakás nagyon otthonos igazi „Jóbarátok” feeling. Fotel, kanapék na és a kilátás!!! 


 Néhány nap akklimatizálódás (és még egy kis papírozás) után megkezdődtek a gyakorlatok. Én az első rotációmat a nőgyógyászaton csináltam a Roswell Park Cancer Institue-ban. Itt a napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy vagy valamelyik orvossal bementem a vizsgálatokra az ambuláns betegekhez vagy pedig reggeltől délutánig műtéteket néztem. Itt láttam először a robotot. Nagy naivan meg is kérdeztem az első alkalommal, hogy hetente hányszor használják azt a csoda masinát, mire az volt – az egyébként magyar- doktornő válasza, hogy ma lesz két robotos nőgyógyászati műtét és egy másik műtőben is van egy gép, ahol ki van írva még 2. Hoppá. :) Az elektromos műtősruha-kiadónál igyekeztem kevésbé meglepett fejet vágni. :)

  Mivel karácsony környékén kevesebb volt a műtét, ezért néhány napot a sugárterápiás részlegen töltöttem, ahol így kaptam némi betekintést abba, hogy hogyan is megy az irradiációs terápia megtervezése és micsoda technikai és személyi hátteret igényel. Itt is egy attending-et követtem általában, de olyan is volt, hogy egy rezidensnek segíthettem a besugárzási terület pontos kijelölésében. És az elméleti alapokat is elég alaposan megbeszéltük. Ja és a gépteremben tapsra kapcsolódott a villany. Szóval high-tech minden szinten és akkor a multidiszciplináris konferencián hangra mozgó webkameráról még nem is beszéltem.

Na de azért nem csak a kórházról szólt az élet. Nekem személy szerint meg kellett írnom a szakdolgozatomat, úgyhogy a karácsonyt és a szilvesztert is azzal töltöttem, de legalább kész lett. És igen, Buffalo-ban tényleg tud hideg lenni. Egyik nap -24 fokra keltünk, ami aztán délre fel is kúszott -15-ig. Szóval jól jött a meleg kabát. Hó az idén szerencsére nem volt olyan sok, mint általában szokott, de azért így is volt legalább 2 nap hószünet az iskolákban. Körülbelül a 3. héten jutottunk el először a Niagara- vízeséshez, ami tényleg nagy és ott mellette még hidegebb van.
Torontóba is elmentünk Katival, ahol Péter bácsi nagyon kedvesen fogadott és érdekes történeteket mesélt. Ott egy kicsit más az életérzés. Az út kb. 2 óra busszal, a határon való várakozástól függően változhat.





Visszatérve a gyakorlatokra: a következő egy hónapomat az urológián töltöttem, ahol szintén rengeteg robotos műtétet láttam, elsősorban robotos prostatectomiákat, de láttam heroikus robotos köldök- és inguinalis- sérv megoldást is. Első nap nagy bátran igent mondtam az akarok-e varrni kérdésre. Nem voltam túl ügyes, de mondták, ha otthon gyakorlom, biztosan jobb lesz. Több alkalom itt nem nagyon volt a varrásra csak az utolsó nap, ahol betehettem egészen hosszú intracutan varratot és elégedetten nyugtáztam, hogy csak ért valamit a sok fásli varrás az első nap óta. :) Itt az urológián az egyik orvos a világos sejtes vesecarcinoma immunterápiájával foglalkozott, amit különösen érdekesnek találtam. Ugyanez az orvos szeretett magyarázni, sokszor elemeztünk együtt hasi CT-ket, ultrahangokat és gyakran vettem részt az ambuláns rendelésén valamint a cystoscopia-s beavatkozásain.


Az utolsó egy hónapot GI surgery-n töltöttem, ahol leginkább bevontak a munkába. Az orvos, akihez beosztottak komolyan számolt a részvételemre a műtéteken. Legtöbbször pajzsmirigy műtéteken asszisztálhattam (értsd kampózás), de hasi laparoscopos műtéteknél is néha a kezembe került az eszköz valamint állandó résztvevője lettem a zárásnak. A végére már tényleg egészen belejöttem. Ezen kívül a beteg előkészítésében, pozicionálásában is igyekeztem segíteni. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a műtők annyira zsúfoltak a sok műszer miatt, hogy minden igyekezetem ellenére néha inkább voltam útban, mint hogy segítségükre lettem volna.
Összességében hamar eltelt ez a három hónap és olyan dolgokat láttunk a kórházban, amire Magyarországon még valószínűleg sok évig nem lesz lehetőségünk.

2016. augusztus

Martinovszky Fruzsina

Game of TPAs

Sziasztok!

Második buffalo-i hónapom beszámolójával jelentkezem, ezúttal a neurológiába nyerhettem betekintést. A Buffalo General Hospital tizenhat emeletén száguldoztunk fel-alá júliusban, három itteni orvostanhallgatóval. Két hetet az általános neurológián, két hetet a stroke osztályon töltöttünk. Az imént nem túloztam a tizenhat emelettel: sem az általános neurológia, sem a stroke osztály nem foglal el egy kimondottan erre a célra kijelölt részleget/emeletet, hanem az egyik tetőhöz közeli emeleten van két orvosi szoba, az egyik az általános neurológiáé, a másik a stroke csapaté, itt vitatjuk meg a betegek kezelési tervét és itt zajlik az adminisztratív munka. A betegek pedig akár a legtávolabbi helyeken kaphatnak éppen helyet és mi mentünk hozzájuk konzultálni a vizitek során: intenzív osztály, sebészeti posztoperációs részleg, palliatív ellátást végző osztály, stb. A feladatainkat az úgynevezett senior resident osztotta ki: ő a vezetője a rezidensekből és orvostanhallgatókból álló kis csapatnak. Csütörtökökön és péntekeken napjainkat előadásokkal kezdtük: az adott témában jártas orvosok adtak elő nekünk olyan egy-másfél órában, ezeken rengeteget lehetett tanulni, egyáltalán nem voltak unalmasak, mindig lehetett kérdezni.

Az általános neurológián reggel nyolctól átlagosan délután ötig tartott a penzumunk, a feladataink nagyjából a rezidensekével egyeztek meg: a ránk kiosztott betegek történetéről a lehető legtöbbet megtudni, kikérdezni őket, alapos fizikális vizsgálatot elvégezni, megnézni a legkülönfélébb leleteiket, majd összeszedetten prezentálni mindezt a szakorvosnak. A stroke osztályon gyakran kaptunk témát otthoni felkészülésre. Nekem nagyon tetszett a Buffalo General kórház: igazi modern ellátó központ, ahol minden egy helyen van és jó körülmények között lehetnek a betegek. Mint megtudtam, ezen a helyen főleg a szegényebb betegeket látják el, illetve a döntő többség nem felsőbb szociális rétegből kerül ide. A vizitek rendkívül hosszúak (három-négy óra, akár több is), már csak végigállni sem könnyű olykor-olykor ezeket. Az orvostanhallgató társaim egytől-egyig jól felkészített, szorgalmas diákok.

A stroke osztályon eltöltött két hetem az eddigi legjobb periódusként marad meg számomra: végig nagyon jó hangulatú közegben eseménydús napokat éltem meg. Sok mindent vártak el tőlem, de ha jól végeztem a rám kiszabott feladatot, nagyon megdicsértek és őszintének tűnt, mikor azt mondták, hogy segítségére voltam az osztálynak. Az egyik központi kérdése az akut stroke-os beteg kezelésének, hogy lehet-e adni neki TPA-t? Ez az úgynevezett Tissue Plasminogen Activator fehérjét jelenti, amit ha időben adnak, nagyon jelentősen javítja a betegek túlélési esélyeit, illetve a maradandó károsodás mértékét nagyban csökkenti. Sajnos az esetek nagy részében nem adható, mert ha túl sok idő telt el az érelzáródás/érrepedés után, akkor több kárt teszt, mint hasznot, és sokszor egyéb tényezők kizárhatják az alkalmazását, észnél kell lenni itt és gyors döntéseket kell hozni.  Ezért neveztem el a népszerű televíziós sorozat után Game of TPAs- nek ezt a blogbejegyzésemet:)  A szakorvosok ezen az osztályon szenzációsak: rengeteget foglalkoztak velem és orvostanhallgató társaimmal, napról-napra nőtt a tudásom. Reggel hétre kellett bemenni és olyan fél hatkor lehetett hazamenni, de teljesen megérte a bent töltött idő. Mindenkinek ajánlani tudom ezt a rotációt! :) A gyakorlat végén megírtam azt a vizsgát, amit az amerikai hallgatótársaim, sokat kell még foglalkoznom ezzel a témával, hogy ebből épkézláb szigorlati jegy szülessen otthon…

 Most elköszönök, legközelebbi élménybeszámolóm a diabétesz- endokrinológia témakörből fog készülni, sziasztok!

2016. augusztus

Iványi Gábor

Gasztroenterológiai sebészet és egy kis Kanada

Sziasztok!

Eltelt a buffalo-i életünk második hónapja is, melyet én személy szerint a gasztroenterológiai sebészeten töltöttem. És hogy milyen itt a gyakorlati élet? Egyszerűen szuper. A szervezettség és az oktatás magas foka. Már a gyakorlat előtti héten küldtek egy órarendet, hogy melyik nap kit kell keresnem és hova kell mennem. (erről aztán kiderült, hogy fakultatív, csak iránymutatásként szolgál, oda mehettem, ahol érdekes eset volt éppen. Amiből nem volt hiány.)

De hogy hogyan is teltek itt a napjaim: az első héten csak kisebb műtétekbe mosakodhattam be. Főként laparoszkópos műtétek voltak, de az szép számmal, valamint a hét közepén ismertem meg Dr. K-t, akinek azóta mérhetetlen hálával tartozom a sok tanításért és segítségért.  Ő az az orvos, akinél mindent ki kell érdemelni, de ha látja, hogy fogékony vagy a tanításra, akkor hihetetlen sokat lehet tanulni tőle.  Első vele töltött műtéti napom leginkább egy anatómia szigorlatra hasonlított. Mindaddig, míg meg nem győződik az ember anatómiai jártasságáról, addig csak kisebb műtétekben enged asszisztálni, valamint addig nem is tanít többet, mondván, hogy a nélkül nincs mire építeni. Miután kikérdezett mindent, ami a gasztroenterológiához kapcsolható, valamint a pajzsmirigyhez (lévén, hogy endokrin sebész is), azok után felkért a következő heti műtéteihez segíteni, és elkezdett tényleg magyarázni. 3 hét alatt volt lehetőségem 4 Whipple-műtétben, nyelőcső rezekciókban, gasztrektómiákban, thyroidektómiákban, vastagbélsebészeti műtétekben részt venni, valamint az utolsó napomra jutott egy nyaki blokdisszekció is, csak az érdekesség kedvéért. :) Ambulancián minden második héten 2x voltam, ahol tovább folytatódott az oktatás, a műtétek elméleti alapjaival, radiológiai képelemzéssel, a tumorok staging rendszerével, és különböző klasszifikációk megtanulásával. Egy szó mint száz, napi 12-13 óra munka az általános ezen az osztályon, már csak azért is, mert a bonyolultabb műtétek minimum 8 órát tartanak, nekem a leghosszabb 10,5 órás volt… Szóval állóképességgel nem árt készülni annak, aki ezt a rotációt választja. De megéri, mindennél jobban! Számomra fantasztikus 4 hét volt ez, nehéz volt elképzelni, hogy mi jöhet még ezután, mit tartogat majd a következő rotációm.

De  a szabadidős programjainkról is egy kicsit:

Az előző hónaphoz képest kicsit kevésbé mozgalmas hétvégék vannak mögöttünk, de nem kevésbé élménydúsak. Gáborral lehetőségünk volt egy napra átlátogatni Torontóba, ami a lehető legjobb ötvözete Európának és az USA-nak. Megvannak benne a felhőkarcolók és a nyüzsgés, ugyanakkor megtartották a városrészek az európai stílust is. Egy rendkívül élhető város, barátibb árakkal, mint az Államok. Mindenképp javaslom az ide utazóknak a CityPass jegyet, amivel a főbb látnivalókhoz majdnem 50%-os kedvezménnyel lehet eljutni. 





Valamint ami még pozitívum volt Torontóban: rendkívül jól kiépített tömegközlekedési hálózattal rendelkezik, ami felüdülés volt számunkra. Mintegy nyaralásként az egyik hétvégémen felkerekedtem felfedezni szintén Kanadában Québec City-t is. Egy valami biztos: én teljesen beleszerettem Kanadába. Québec Cityről tudni kell, hogy a fő és majdnem egyetlen beszélt nyelv a francia itt, angolul nagyon kevesen tudnak, és csakis akkor hajlandóak megszólalni, ha látják, hogy te is igyekszel franciául gagyogni valamit… Sok sikert az activtyvel mindenkinek, én egész jól belejöttem ;) Hát ez a város…Mintha tényleg Európában járna az ember… Hegyes-dombos vidék, tömérdek lépcsővel, és félelmetesen gyönyörű kilátással… És hát itt van még a Montmorency Falls is, ami 33 méterrel magasabb vízesés, mint a Niagara. A többit inkább képekben, számomra a legjobb döntés volt ez a hétvégi kaland.

És hát akkor lássuk, mit tartogat még számunkra az utolsó hónap Buffalóban.




2016. augusztus

Vigh Edit

Buffalonkológia

Sziasztok!


Június 27-én kezdődött a mi turnusunk számára a kórházi gyakorlat- nekem az onkológián. Helyszínül a Roswell Park Cancer Institute szolgált, mindennel felszerelt, modern központ, ahova akár igen messziről is jönnek betegek gyógyulást keresve. A Roswell Park országszerte is elismert, komoly szakértelmet felvonultató intézmény. Egy hónapot töltöttem itt, két hetet gasztroenterológiai tumoros betegekkel foglalkozó osztályon- két hetet pedig a leukémiás (felnőtt) betegekre szakosodott osztályon.


A gyakorlat első napján egy számítógépes tréningen vettünk részt: az itteni MedSol kezelését tanították meg nekünk. Kaptunk hozzáférést is a rendszerhez, úgyhogy ebben az egy hónapban ennek rengeteg hasznát vettem, gyakorlatilag bárminek utána tudtam nézni bármilyen beteg kapcsán: leletek, kezelési terv, eredmények, képalkotás, gyógyszerelés, stb. A tápcsatornai onkológiai osztályon fekvőbeteg ellátás (inpatient care) és ambuláns betegellátás (outpatient care) egyszerre zajlik, én leginkább a konzultációra érkezett ambuláns betegekkel találkoztam napjaim során. Ezek a betegek jórészt kemoterápián vannak, vagy már befejezték a kemoterápiát és/vagy sugárterápiát és onkológiai megbeszélésen vesznek részt. Itt döntik el, kell-e sebészeti beavatkozás; ha műtötték már őket, akkor a műtét hogy illeszkedik bele a komplex terápiájukba; hol tartanak éppen a kemoterápiával; milyen lehetőségeik, kilátásaik vannak; stb. Az osztályon dolgozó orvosok és nővérek közötti szóbeli kapcsolat minimális, párhuzamosan dolgoznak egymás mellett, ez egyébként tapasztalataim szerint általánosságban igaz az amerikai egészségügyre. Néha kaptam otthoni kidolgozásra váró témát, amiből fel kellett készülnöm és elő kellett adnom a feladatot kiadó orvosnak. Ennek nagyon örültem, jól esett a törődés. Mert egyébként sokszor csak beültem a konzultációkra megfigyelőként, nem sok feladatom volt a napok során, igyekeztem a legfrissebb onkológiai kezelési elveknek utánanézni, vagy a „saját szakállra” beleástam magam egy-egy beteg történetébe. Egyébként jó hangulatú osztály, kedves orvosokkal, rengeteg adminisztratív teendőjük van nekik is. Az osztályon tartózkodó klinikai gyógyszerész gyakorlatilag egész nap a számítógép előtt ülve dolgozik, még az ebédjét is a klaviatúra sűrű nyomkodása közben fogyasztja el. Néha elvittek az itteni onco team megbeszélésekre: radiológus, patológus, sebész, onkológus, belgyógyász kollégák vitatták meg tíz-tizenöt beteg sorsát. 
A leukémia osztályon is azt tapasztaltam, hogy a betegek döntő többsége felkészült ismeretekkel rendelkezik a betegségét illetően, nem sokat panaszkodnak, inkább azzal törődnek, hogy ők mit tudnak tenni a gyógyulásuk érdekében. Egy harcként fogják fel a rosszindulatú betegséggel való küzdelmet és felveszik a kesztyűt.

A következő két hét a leukémia osztályon tempósabb napokat hozott, több feladatom volt és több felelősségem is. A rezidensek gondoskodtak róla, hogy sose unatkozzak: kaptam kvázi „saját” betegeket, akiket követnem kellett a kemoterápiájuk rögös útján: minden reggel bemenni hozzájuk, kikérdezni őket, a legfrissebb leleteket feljegyezni, bármilyen változást velük kapcsolatban rögzíteni. Aztán a vizitek során kellett beszámolnom az általam követett betegek állapotáról úgy, ahogy ők elvárták. A vizitek több óráig tartanak, a nap jelentős részét képezik, itt vitatják meg a rezidensek a feljebbvalókkal a pontos terápiát, kiegészíti ezt a klinikai gyógyszerész és egy magas beosztású nővér, aki utasításokat is rögzíthet a számítógépeken, otthon szerintem nincs ilyen beosztású személy, én először őt is orvosnak véltem (nurse practitioner-nek hívják). Ha éppen nem volt teendő a betegekkel, akkor adtak a rezidensek témát, aminek vagy azonnal, vagy másnapra kellett utánanéznem. A nap utolsó két órájában (reggel nyolctól délután négyig kellett bent maradnom, de előfordult, hogy este fél hatig voltam bent) pedig ambulancián tartózkodtam, itt már a legkülönbözőbb hematológiai betegséggel rendelkező betegekkel zajlott konzultáció, a fekvőbeteg osztályon csak leukémiás esetek voltak. Többször vettünk részt délutánonként továbbképzéseken, előadásokon. A fekvőbeteg osztályon csakis kizárólag egyágyas szobák- dehogy szobák- kész lakosztályok fogadják a betegeket, mindegyiken van ablak, sokszor elképesztő kilátással. Saját fürdőszoba van mindenütt, pihenő fotel és nagy lapos kijelzős televízió kivétel nélkül minden helyiségben. A betegek is többször humorizáltak azzal, hogy a leukémiát leszámítva nagyon jól érzik magukat itt… Maguk az orvosok egyébként többségében nem amerikaiak, illetve nem angolszász nevűek, legtöbbjük még nulladik generációs, azaz akcentussal beszél (néha olyan erős akcentussal, hogy a betegeket könnyebben lehetett érteni). Legjellemzőbbek az ázsiai, indiai, közel-keleti és kelet-európai vezetéknevek. A nővérek szenzációsak: talpraesettek, igényesek, értelmesek, nagyon jó munkaerőnek tűntek. Sokat tanultam ezen az osztályon, örülök, hogy ezt a rotációt választottam, tartalmasan telt el.

Remélem sikerült egy kicsit bemutatnom az onkológiai mindennapokat, legközelebb a Buffalo General Hospital-ban eltöltött egy hónapos neurológia gyakorlatomról fogok jelentkezni beszámolóval. Sziasztok!

2016. július

Iványi Gábor